Február 2-án este az Úr bemutatásának ünnepén a Szentatya a megszentelt személyekkel együtt mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Beszédében a Jézussal és az egymással való találkozás fontosságát, Jézus központi szerepét, a fiatalok és az idősek egymásrautaltságát hangsúlyozta.
Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.
Negyven nappal karácsony után a templomba lépő Urat ünnepeljük, aki azért megy oda, hogy népével találkozzon. A keresztény keleten ezt az ünnepet éppen „a találkozás ünnepének” hívják: találkozás az újdonságot hozó gyermek-Isten és a templomban lévő öregek által képviselt, várakozó emberiség között.
A templomban egy másik találkozásra is sor kerül, két emberpáréra: egyik oldalon ott vannak a fiatalok: Mária és József, a másikon az öregek: Simeon és Anna. Az öregek kapnak a fiataloktól, a fiatalok merítenek az idősekből. Mária és József ugyanis a nép gyökereire lel a templomban, és ez fontos, mert Isten ígérete nem egyénileg és nem egyetlen szempillantás alatt, hanem a történelemmel együtt és annak folyamán teljesedik be. De a hit gyökereire is rálelnek, mert a hit nem egy könyvből megtanulandó fogalom, hanem az Istennel való együttélés művészete, amelyet azok tapasztalatából tanulunk meg, akik előttünk jártak az úton. Ily módon a két fiatal az öregekkel találkozva önmagára lel. A két öreg pedig, napjaik vége felé, befogadja Jézust, életük értelmét. Ez a jelenet így beteljesíti Joel jövendölését: „Az öregek álmodnak majd, az ifjaknak meg látomásaik lesznek” (Jo 3,1). Ebben a találkozásban a fiatalok meglátják küldetésüket, az öregek pedig megvalósítják álmaikat. Mindez pedig azért történik, mert a találkozás középpontjában Jézus áll.
Nézzünk magunkra, kedves megszentelt fivéreim és nővéreim! Minden az Úrral való találkozással kezdődött. Egy találkozással és egy meghívással indult el Istennek szenteltségünk útja. Emlékezetünkbe kell idézni! És ha jól emlékezetünkbe idézzük, látni fogjuk, hogy annál a találkozásnál nem egyedül voltunk Jézussal: ott volt Isten népe is, az Egyház, a fiatalok és az öregek, mint az evangéliumban. Van az evangéliumban egy érdekes részlet: miközben Mária és József, a fiatalok hűen betartják a törvény előírásait – az evangélium négyszer is elmondja ezt –, és egyszer sem szólalnak meg, addig Simeon és Anna, az öregek odasietnek és jövendölnek. Úgy tűnhetne, hogy az ellenkezőnek kellene történnie: általában a fiatalok szoktak lelkesen a jövőről beszélni, míg az öregek a múltat őrzik. Az evangéliumban fordítva történik, mert amikor az Úrban találkozunk egymással, pontosan érkeznek Isten meglepetései. Hogy ezek megtörténjenek a megszentelt életben, érdemes arra emlékezni, hogy nem lehet megújítani az Úrral való találkozást a másik [ember] nélkül: sose hagyjuk magunk mögött a másikat, sose írják le egymást az eltérő nemzedékekhez tartozók, hanem kísérjük egymást napról napra, az Úrral a középpontban. Mert ha a fiatalok hivatottak is arra, hogy új ajtókat nyissanak, a kulcsok az öregeknél vannak. Egy [szerzetes] intézmény fiatal volta azon múlik, képes-e visszamenni a gyökerekig, képes-e meghallgatni az öregeket. Nincs jövő az öregek és a fiatalok közötti eme találkozás nélkül; nincs fejlődés gyökerek nélkül, és nincs virágzás új rügyek nélkül. Sose legyen jövendölés emlékezés nélkül, sose legyen emlékezés jövendölés nélkül; és mindig találkozzunk egymással!
A mai rohanó élet sok kapu becsukására késztet a találkozás előtt, gyakran a másiktól való félelemből – a bevásárlóközpontok kapui és a közösségi hálózatok mindig nyitva vannak –, de a megszentelt életben ne így legyen: a testvér és a nővér, akit Isten nekem ad, életem történetének része, megőrzendő ajándék. Ne essen meg az, hogy többször nézünk a mobiltelefonunk képernyőjére, mint testvérünk szemébe, vagy hogy programjaink fontosabb szerepet töltenek be életünkben, mint maga az Úr. Mert amikor a középpontba a terveket, a technikákat és a struktúrákat helyezzük, a megszentelt élet többé nem lesz vonzó, és nem tud kommunikálni; nem virágzik, mert elfelejti „azt, ami a föld alatt van”, vagyis a gyökereket.
A megszentelt élet akkor születik és születik újra, amikor valaki úgy találkozik Jézussal, amilyen ő: szegény, tiszta és engedelmes. A megszentelt élet kettős vágányon halad: egyik oldalon ott van Isten szerető kezdeményezése, amelytől minden indul, és ahová mindig vissza kell térnünk, a másik oldalon pedig ott a mi válaszunk, amely akkor fakad igazán szeretetből, amikor az „ha és de nélküli”, amikor a szegény, tiszta és engedelmes Jézust követi. Így, míg a világias élet felhalmozni törekszik, a megszentelt élet elhagyja a múló gazdagságot, hogy átölelje azt, aki megmarad. A világias élet az én tetszéseit és vágyait követi, a megszentelt élet megszabadítja az érzelmeket minden birtoklásvágytól, hogy egészen Istent és a többieket szeresse. A világias élet ragaszkodik ahhoz, hogy azt tegye, amit akar, a megszentelt élet az alázatos engedelmességet mint a legnagyobb szabadságot választja. És míg a világ szerinti élet hamar üresen hagyja kezünket és szívünket, a Jézus szerinti élet békével tölt el mindvégig, mint az evangéliumban, ahol az öregek boldogan érkeznek az élet alkonyához, kezükben az Úrral és szívükben örömmel.
Mennyire jót tesz nekünk, mint Simeonnak, „karunkban” tartani az Urat (Lk 2,28)! Nemcsak az elménkben és a szívünkben, hanem a kezünkben, mindabban, amit csinálunk: az imában, a munkában, az asztalnál, a telefonnál, az iskolában, a szegényekkel, mindenhol. Az Úr kezünkben tartása az ellenszer az elszigetelődő miszticizmusra és a féktelen aktivizmusra, mert a valós találkozás Jézussal helyre teszi mind a jámbor szentimentalistákat, mind a féktelen ügybuzgókat. A Jézussal való találkozás megélése gyógyszer a normalitás bénultságára is, megnyílás a kegyelem mindennapi felforgató hatására. A titok a lelki élet lángjának elevenen tartásához: engednünk kell, lehetővé kell tennünk, hogy Jézus találkozzon velünk. Így kerülhetjük el, hogy beszippantson minket a fullasztó élet, ahol a siránkozás, a kesergés, az elkerülhetetlen csalódások kerülnek fölénybe. Találkoznunk kell Jézusban mint fivérek és nővérek, fiatalok és öregek, hogy leküzdjük a „régi szép időkben” meddő retorikáját – azt a nosztalgiázást, amely megöli a lelket –, hogy elhallgattassuk az „itt már semmi sem megy jól” hangoztatását. Ha az ember mindennap találkozik Jézussal és a testvérekkel, a szív nem fordul csak a múlt vagy csak a jövő felé, hanem megéli Isten jelenét, békében mindenkivel.
Az evangéliumok végén van egy másik találkozás Jézussal, amely inspirálhatja a megszentelt életet: a sírhoz siető asszonyoké. Azért mentek, hogy egy halottal találkozzanak, útjuk hasztalannak tűnt. Ti is a szembeforduló világba mentek: a világias élet könnyen elveti a szegénységet, a tisztaságot és az engedelmességet. De, mint azok az asszonyok, ti is menjetek csak előre, és ne aggódjatok az elmozdítandó nehéz kövek miatt (vö. Mk 16,3). És mint azok az asszonyok, elsőként találkoztok a feltámadt és élő Úrral, magatokhoz szorítjátok (vö. Mt 28,9), és késlekedés nélkül hirdetitek testvéreiteknek, nagy örömtől csillogó szemmel (vö. Mt 28,8). Így az Egyház örök hajnala vagytok. Ti, megszentelt férfiak és nők, az Egyház örök hajnala vagytok! Kívánom nektek, hogy még ma élesszétek fel a találkozást Jézussal, és haladjatok együtt feléje: ez pedig világosságot ad szemeteknek és erőt lépteiteknek.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Forrás:Magyar Kurír