A Jézus Szíve-templomban Kajtor Domonkos a hosszú jezsuita képzési út első szakasza, a kétéves noviciátus után tett örökfogadalmat. A szentmisén Domonkossal ünnepeltek a jezsuita rend tagjai, köztük vietnámi testvérek, novíciustársak, családtagok, hozzátartozók, egykori ferences osztálytársak az osztályfőnök, Márton atya vezetésével, valamint a csobánkai közösség tagjai.
A szentmisét Forrai Tamás jezsuita provinciális mutatta be, a szentbeszédet Lukács János novíciusmester mondta.
A megtalált küldetés feletti örömre hívlak titeket – köszöntötte Forrai Tamás az ünneplő közösséget, és a lelkiismeret-vizsgálatban annak átgondolására kérte a híveket, megvan-e életükben a megtalált kincs – Jézus – feletti öröm, és biztatott, kérjük az Úr gyógyító érintését.
Lukács János noviciusmesterként két éven át kísérte a fogadalmat tevő Kajtor Domonkost. Szentbeszédében képet adott a jezsuita képzés sajátos útjáról, bemutatva, hogyan lépett rá, és hogyan halad ezen az úton a most fogadalmat tevő novícius, majd arról beszélt, mire, mikor tesz fogadalmat a jelölt. A jezsuita élet azon részlete, amelyik itt ma megmutatkozik, évszázadokon át rejtve volt a külvilág előtt. A jezsuita rendben a fogadalmat csendben, novíciustársak közösségében tették le. A jezsuita elköteleződés útja hosszú, és igazán ünnepelni az út befejezésekor, a beteljesedékor volt szokás, de nem baj, ha ezt hamarabb is megtesszük. Van mit ünnepelni, még ha hosszú is az út – kezdte szentbeszédét a szónok, bemutatva a jezsuita képzés sajátos útját. Majd egy hasonlattal erősítette az ünneplés létjogosultságát: a maratonfutót az első kilométereknél is biztatják a szurkolók. Domonkos most a harmadik kilométernél tarthat: egyetemen tanult elektrotechnikát, amikor kapcsolatba került a jezsuita renddel, majd két évet töltött el a rendi közeg megismerésével mielőtt vállalta a noviciátus két éven át tartó zárt időszakát. Ez a korábbi kapcsolatrendszert takarékra állító időszak, középpontjában az önismeret és az intenzív párbeszéd áll, a Jóistennel és a társakkal. Szeptemberben kezdődik a megismerkedés, megmelegedés időszaka, amikor elindul az ember a mélyebb, összeszedettebb imádság útján. Ez karácsonyig tart, majd kezdődnek különböző gyakorlatok (probációk) – folytatta Lukács János.
Domonkos kórházi szolgálatot végzett, részben egészen magukra hagyott, idős, magatehetetlen, sok esetben az utolsó napokat élő embereket ápolt. Ez az emberileg nehéz helyzet próbára teszi az újonc istenkapcsolatát: Ott lesz-e velem az Úr, segít-e ebben a nehéz időszakban? Megtalálom-e a vigaszt nyújtó szavakat, látva a szenvedést, és fel tudok-e magam is töltődni Isten szeretetével, hogy adni tudjak? Ezt a szakaszt a teljes figyelmet Istenre fordító harminc napos Szent Ignác-i lelkigyakorlat követi. Majd újra noviciátus következik, nyári ifjúsági programok, tanítási, nevelői feladatok, nyelvtanulás, felkészülés arra, ami a fogadalomtétel után következik – tette hozzá a novíciusmester.
A meghívás története azonban korábban kezdődött. A hívó szó meghallását megelőzték azok imái, akik látva a világ nyomorúságát és tudva, milyen nagy szükség van azokra, akik enyhíteni tudják a fájdalmat fényt hoznak, hivatásokért imádkoznak. Az Úr gondviselőként meghallgatta az imákat, ennek gyümölcse, hogy itt ünnepelhetünk ma Domonkossal – hangsúlyozta Lukács János.
Majd két, egymást megszerető ember analógiáján írva le a hivatástörténet belső útját, rámutatott, egy szerzetesi életben is ugyanazok a kérdések merülnek fel: Milyen lesz a kapcsolatunk, hogyan tudom megosztani az örömömet, elbírja-e kapcsolatunk, amikor szomorúság telepszik rám, amikor félelmek mozgatnak, elég mély lesz-e a szeretetem, hogy ezeket oldja. Aztán újabb próba elé kerül a szeretet, amikor azt élem meg: „A te szereteted, Uram, ennél is nagyobb, az irgalmad olyan helyeken tud megközelíteni, amelyek előlem is el voltak zárva” – fogalmazta meg a próbát lehetőségként megélő tapasztalatot a képzést kísérő jezsuita. – Így kezd el alakítani az Isten szeretete, ennek vagyunk ma is tanúi, ezért ünneplünk ma. Furcsa út a szerzetesé: az ember olyan dolgokról mond le, amelyek az életet hozzák, amelyek lehetővé teszik, hogy örömben, termékenyen éljünk. Ez az út két ember szeretetének megnyilvánulása: a szeretetben könnyen adnak egymásnak, személyes kincseiket örömmel osztják meg, nem veszteségnek, hanem örömnek érzik, amiről lemondanak. A fogadalomtételkor vállalt lemondás – tisztaság, szegénység, engedelmesség – arról a szeretetről tesz tanúbizonyságot, melyben örömet jelent lemondani arról, ami fontos, mert neked adhatom – folytatta Lukács János, majd sorra vette a fogadalomtételben vállalt, az örök tisztaságra, szegénységre és engedelmességre szóló három ígéretet.
Engedelmesség. A hideg futkos az ember hátán, annyi rossz formája van ennek. Van valami fontos számomra, de azt tudom mondani, ez fontos, de nem ragaszkodom hozzá. Az Úr valami másra hív, ami számára még fontosabb. A belső csendes párbeszédben, a vele való növekedő szeretetben az a lemondás egy lépés, amit az ő kedvéért teszek meg. Ez nem kívülről rám erőltetett dolog, hanem belső önátadásom újabb jele – fogalmazott Lukács János.
A tisztaság a szerelemről, házasságról való lemondást jelenti, de amennyire lemondás, annyira sokat kaphatunk általa. A legváratlanabb helyzetekben is meg tudja mutatni az Úr a szeretetét, ahogy maga felé csábítja a mi szívünket, új minőség tud megjelenni a vele való kapcsolatban. Erre való válasz a fogadalomban az örök tisztaság vállalása – mondta a noviciusmester.
Szegénységnek nevezzük a harmadik fogadalmat, melyben kifejeződik a vágy, hogy ne kössenek dolgok, akkor se, ha ezek kedvesek nekünk – tette hozzá a szónok.
A jezsuita fogadalomtétel az áldozás pillanatában történik: a szavak önmagunkban gyengék, és nem is alapozzák meg magukat. Ami biztos, hogy az Úr van, itt van, szeret, figyel rám. Nincs olyan vágyam, hiányom, amire ő az ő kivételesen bensőséges módján ne tudna olyan választ adni, ami be tudja tölteni a szívemet. Az Úr, aki adja magát a kenyér és bor színe alatt, ő az, aki megmutatkozik a fogadalom elhangzásakor. Az ő hívására hangoznak el válaszként a fogadalom szavai – zárta szentbeszédét Lukács János.
Végül pedig azért ajánlotta fel imáit, és azt kérte az ünneplőktől is, azért fohászkodjanak, hogy amit Isten szeretetében Domonkosban elkezdett, szerető családja, nevelői, barátai, rendtársai révén, vigye teljességbe, hogy ami elkezdődött, a célnál igazi nagy ünneplés lehessen.
Fotó: Lambert Attila
Forrás: Trauttwein Éva/Magyar Kurír