Ugrás a tartalomra
beszámoló Hazai
2017. június 29. 11:45
Pannonhalma

Fókuszban a szerzetesség – Egyháztörténeti konferenciát rendeztek Pannonhalmán

„Szerzetesség az Egyházban a Kárpát-medencében” címmel tartották meg a Pannonhalmi Főapátságban az Egyháztörténészek IV. Országos Találkozóját június 29. és 30. között.

Várszegi Asztrik OSB főapát házigazdaként köszöntve a megjelenteket Walter Nigg teológust idézte: „A szerzetesség és a patrisztika a két legszebb virág az őskeresztény élet fáján.” Ki a keresztény? Hogyan vagyok Jézus Krisztus tanítványa? Ezekre a kérdésekre a szerzetesi életformája adja meg az egyik választ.

A II. vatikáni zsinat két dekrétuma is foglalkozott a szerzetesség kérdésével. A Lumen gentium 43. pontjában ezt olvassuk: „Az Istennek szentelt tisztaság, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsai – melyeket az Úr szava és példája alapozott meg, s az apostolok, az egyházatyák, az egyháztanítók és a pásztorok állandóan ajánlják – isteni ajándékok, melyeket az Egyház Urától kapott, és az Ő kegyelmével mindig megtartja ezt az ajándékot.” A Perfectae caritatis 2. pontja pedig így fogalmaz: „Az Egyházban kezdettől fogva voltak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsok megtartásával nagyobb szabadsággal akarták követni és szorosabban akarták utánozni Krisztust, s a maguk módján Istennek szentelt életet éltek; közülük sokan a Szentlélek indítására magányos remeteségbe vonultak, vagy szerzetescsaládokat alapítottak, melyeket az Egyház a maga tekintélyével szívesen elfogadott és jóváhagyott. Így az isteni tanácsból a szerzetescsoportok csodálatos változatossága nőtt ki, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház ne csak minden jó cselekedetre (vö. 2Tim 3,17) és a Krisztus testét építő szolgálatra legyen kész (vö. Ef 4,12), hanem a gyermekei által birtokolt különféle adományoktól ékes is legyen, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony (vö. Jel 21,2), és általa nyilvánuljon ki Isten sokféle bölcsessége (vö. Ef 3,10).” Ahogy Várszegi Asztrik főapát köszöntőjében rámutatott: a konferencián a szerzetesség teológiájáról, gyökereiről, növekedéséről, küzdelmeiről gondolkodtak a résztvevők.

Baán Izsák OSB, a bakonybéli Szent Mauríciusz-monostor szerzetese a „ki a szerzetes?” kérdésre kereste a választ előadásában. Elmondta, a sivatagi atyák szerint az a szerzetes, „akit szerzetesi ruhában temetnek el”. Ha összetettebb választ szeretnénk adni, azt mondhatjuk, hogy az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatása, a tevékenység mindig visszahatott a szerzetesi identitásra.

A szír szerzetesség protomonasztikus idejéből származik a szerzetes megnevezése, az ihidaya – ami szó szerint egyetlent, egyedülit, egy célra irányulót jelent. Ihidaya Ádám: az Istennel egybeforrt ember, és Jézus Krisztus is, aki az Atya egyszülöttje. E kifejezés utal a megosztottság nélküli életre is. A másik szír kifejezés a szerzetesre a bnay qyama, „a szövetség fia”: aki szilárdan áll, virraszt, aki állva várja Jézus Krisztus második eljövetelét.

Johannes Cassianus (360–435) szerint a szerzetesi létmód apostoli élet (vita apostolica), vagyis az apostolok életének folytatása. Az apostolok azok, akik Jézus köré gyűltek, és követték őt. Az apostoli élet testvéri életet, azaz közösséget is jelent. Egy amerikai felmérésben azt vizsgálták, hogy a szerzeteseket ábrázoló képek közül melyiket tartják a legszimpatikusabbnak. A résztvevők azokat választották ki, ahol a szerzetesek együtt láthatók, ahol közösségben tevékenykedtek.

A szerzetesi lét másik jellemzője az aszketikus élet (vita aschetica). A lemondás mindig rendkívül fontos elem volt, erre utal az anakhorétész – ’visszavonult, elkülönült’ – megnevezés. A szerzetesnek lecsupaszítottnak kell lennie mindattól, ami az anyagi világ. Evagriosz Pontikosz (345–399) számára a szerzetes praktikosz, olyan valaki, aki a lelki életben gyakorlott – tudja, hogyan kell böjtölni, virrasztani és a gondolatokat kordában tartani. Ennek következménye az önismeret. E belső folyamat végén a szerzetes gnosztikosszá válik, azaz az imádság embere lesz. A szerzetes az, aki mindentől elkülönülten és mindennel egységben él. A szerzetest mind Nyugaton, mind Keleten úgy képzelték el, mint aki Jézus Krisztussal együtt felmegy a keresztre. Később a nyugati gondolkodás a lemondásra helyezte a hangsúlyt.

Az angyali élet (vita angelica) azt jelzi, hogy a szerzetes imádságával virraszt a világ felett. A prófétai élet (vita prophetica) kifejezés pedig arra utal, hogy a szerzetes önkéntes számkivetettségben él. Azt mondja ki, hogy mi van, és abból mi következik; szakít a konformizmussal, alternatív – de nem szektás – módon él; kritikus, de nem lázadó. A megszentelt élet (vita consecrata) előzménye az a gondolat, hogy a szerzetes a tökéletességre törekszik. A szerzetesség tulajdonképpen egy új, második keresztség, de jelenti az Isten által lefoglalt egzisztenciát is.

Görföl Tibor, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola docense Az evangéliumi tanácsok modern teológiái címmel tartott előadást. Rámutatott: a 20. századi nagy gondolkodók kitüntetett figyelmet szenteltek az evangéliumi tanácsok teológiájának. Hans Urs von Balthasar és Karl Rahner a spekulatív irányultság mellett a keresztény élet valóságára is figyelt. Ma elterjedt az a felfogás, hogy búcsút kell venni az életállapotokra felosztott Egyháztól. Ez abból is fakadhat, hogy sokszor mind a szerzetességről, mind a családos életről egyfajta giccses, leegyszerűsített képet alkotunk. Az is tapasztalható, hogy az evangéliumi tanácsokat (tisztaság, szegénység, engedelmesség) megpróbálják kiterjeszteni minden megkereszteltre. A házasságról pedig elspiritualizált-lelki módon beszélnek.

A két jelentős teológus szerint viszont az életállapotok radikális különbségének figyelembe vétele nem adható fel. Jézus Krisztus történelmi valóságát összekötik mindazzal, ami előtte történt. Ugyanakkor Krisztus műve levezethetetlen mindabból, amit addig ismertünk. A Jézus által hirdetett üdvösséget össze akarják kötni mindenkivel, aki Jézus után élt: Rahner szerint mindenki üdvözülhet, Balthasar szerint pedig mindenkinek reális lehetősége van arra, hogy elkerülje az örök kárhozatot.

Balthasar életművét vizsgálva meg kell néznünk, ő maga mit tartott benne elsődlegesnek. Számára a Johannesgemeinschaft volt a legfontosabb. Ez a laikus közösség az evangéliumi tanácsok szerint élt. A második Adrienne von Speyr (1902–1967) lelki író műveinek kiadása volt, és csak harmadik helyen említhetjük Balthasar saját teológiáját. A tanácsok szerepe életművének számtalan területén felbukkant. A Szentháromságról például azt állította, hogy az isteni személyek végső soron az evangéliumi tanácsok módján viszonyulnak egymáshoz.

A tanácsok jelentik az ember Istenhez való eredeti viszonyát, mert Ádám is így viszonyult Istenhez. Jézus Krisztusnál is megtaláljuk a tanácsokat, melyek közül az engedelmesség az első, mégpedig azért, mert nála a személy és a küldetés között nem volt különbség. A szegénység abban is jelentkezett, hogy a jelentékteleneket magasabb síkra emelte. A tisztaságot a magánnyal hozhatjuk összefüggésbe: az ugyanis magányos marad, akinek Istennél senki nem fontosabb.

Balthasar szerint a szerzetes az, aki kompromisszumok nélkül követi Jézust: „Egész emberek kellenek Jézusnak, mert csak ők tudják fenntartani az Isten egész szeretetéről szóló üzenet egészét.” Akik a tanácsok szerint élnek, a kereszt kiszolgáltatottságát teszik magukévá, míg azok, akik nem így tesznek, mindig meg tudnak bújni a „természet redőiben”. Balthasar ugyanakkor azt a meglepő kijelentést teszi, hogy a házasságra nem létezik konkrét isteni hívás, míg Rahner a tanácsokat „demokratizálja”.

Görföl Tibor Johann Baptist Metz a szerzetesség exkluzivitását hangsúlyozó véleményéről is beszélt. Metz Balthasar nyomán azt állítja, hogy a tanácsok szerinti életre azért van szükség, mert „a szegénység a gazdag Egyházat a gazdagságban rejlő veszélyekre, míg a szenvedésre való emlékezés révén a diadalmas Egyházat az emberi és történelmi problémák megoldatlanságára figyelmezteti. A parúziaváró szerzetesség pedig a polgári megelégedettség veszélyére figyelmeztet. A szerzetességnek az apokaliptika provokatív erejét kell őriznie, ezzel is felhívva a figyelmet, hogy az Egyház ne paktáljon le a mindenkori hatalommal”.

Sarbak Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia Res Libraria Hungariae, Fragmenta Codicum Kutatócsoportjának tagja a pálos rend középkori nemzetközi kapcsolatairól beszélt. A rend külvilággal fenntartott külső kapcsolatai általában személyesek voltak – felmerül a kérdés, hogy így hogyan tettek eleget a szerzetesi életükből fakadó előírásoknak. A másik kapcsolattartási lehetőség a levelezés volt. Sarbak Gábor Gyöngyösi Gergelynek (1472–1531), a rend generálisának Vitae fratrum Eremitarum Ordinis Sancti Pauli Primi Eremitae (I. Remete Szent Pál remetetestvéreinek élete) című művére hivatkozott. Ahogyan a rend egyre szervezettebb lett, egyre erősebbé vált a világi kapcsolatok jelentősége. A szerzetes csak az elöljáró írásbeli engedélyével kelhetett útra. Azt, aki elhagyta a kolostort, sokféle veszély fenyegette. Az indulásnak és a megérkezésnek is sajátos szertartása volt. Előírás volt, hogy az út során vagy imádkozzanak, vagy épületes dolgokkal foglalkozzanak, vagy hallgassanak. Világiakat ne vegyenek fel kocsijukra. A formuláskönyvek tanúsága szerint például a római rendházzal, más kolostorokkal, de az esztergomi érsekkel is leveleztek. Ugyanakkor a legtöbb levél gazdasági jellegű volt.

Deák Hedvig OP, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára Monachi, fratres, presbyteri – XIII. századi vita a szerzetesi állapotról történelem és teológia határpontján címmel tartott előadást. Kiemelte: a szerzetesi élet teológiáját a skolasztika alakította ki. Ennek gyújtópontja a koldulórendek megjelenése volt, ez gerjesztett vitát a szerzetesek tevékenységéről, életformájáról. Az egyetemek világi magiszterei vitatták a koldulórendi szerzetesek működésének jogosságát. Azt is sérelmezték, hogy lelkipásztori tevékenységet végeznek az egyházmegyei rendszeren kívül. A vita másrészt arról szólt, hogy mi tartozik hozzá a szerzetesi életformához. A koldulórendeket bíráló vélekedés szerint ha valaki lemond mindenéről, de belép egy monostorba, az Istennek tetsző, de a koldulás szemben áll az Egyház hagyományával, mert a szerzetesnek saját munkájából kell élnie. Szent Bonaventura úgy látta, lehet szükségből, lustaság miatt vagy a kötelezettségen felüli igazságosságtól vezérelve koldulni. A koldulás, ha Krisztus követése a motívuma, az evangéliumi tökéletesség része. Egy másik érv szerint Krisztusnak volt tulajdona, a tökéletesség a szeretet tetteiben van. Aquinói Szent Tamás szerint a keresztény tökéletesség a szeretet révén valósul meg, amely által az ember tökéletesen ragaszkodik Istenhez. Az embernek arra kell törekednie, hogy Istent mindennél jobban szeresse, a tanácsok fordítják az ember szívét Isten felé, a tanácsok eszközök a tökéletes szeretet eléréséhez.

Romhányi Beatrix, az MTA Lendület „Magyarország a középkori Európában” Kutatócsoportjának tagja Megkésettség vagy divatkövetés? – Szempontok a XI–XIII. századi magyarországi monostorhálózat értékeléséhez közép-európai és európai összehasonlításban címmel tartott előadást. Nyugat-Európában az első monostorok a 6-7. században jöttek létre, míg a kelet-európai térségben csak a 10. században alapították az első monostorokat. Magyarországon ezek egy része egészen a középkor végéig az ortodox kereszténységhez tartozott. Női monostorok ebben az időszakban egyáltalán nem voltak. A clunyi reform nem jutott el Magyarországra – talán egyedül Somogyvár a kivétel –, míg a ciszterek és a premontreiek már indulásuk után nem sokkal jelen voltak Kelet-Európában. A magyar királyok követték a szerzetesi élet változó „divatjait”, ám a monostorok külföldi kötődését igyekeztek némileg korlátozni. A 13. századi koldulórendek megjelenése esetében már nem beszélhetünk megkésettségről: a magyar domonkos provincia az elsők között jött létre, de a ferencesek is hamar letelepedtek az országban. Magyar sajátosság, hogy a vizsgált időszakban a női szerzetesség csak jelképesen van jelen; a bencések vannak többségben; a rendek kapcsolatrendszere rendkívül összetett, köztük ott találjuk Bizáncot is; a reformokat csak „szűrve” fogadják be; valamint Kelet-Európában egyedül itt jön létre saját alapítású rend. A 13. században gyökeres átalakulás történik a magyarországi szerzetesség rendszerében, melynek a tatárjárás nem az egyedüli oka.

A konferencia a Pannonhalmi Főapátság, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának szervezésében jött létre.

Fotó: Lambert Attila

Forrás: Baranyai Béla/Magyar Kurír

Képek:

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája
1052 Budapest, Piarista köz 1.

(Bejárat a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola felől, 4. emelet)
 

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: (+36 1) 315 1452 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Dr. Deák Viktória Hedvig

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferencája (FSZK)

elnöke: Labancz Zsolt 

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41