Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2016. november 26. 8:30
Budapest

Jézusnak különleges humora volt - beszélgetés Barna Mátéval

Miért nem veszik fel a domonkosok a telefont? Miféle magánélete van egy szerzetesnek? Mit tanulhatunk a Dogma című filmből? Rendhagyó beszélgetés a 800. születésnapját ünneplő rend hazai tartományfőnökével.

– Szabad-e szentmise alatt, prédikáció közben nevetni?

– A mi templomunkban előfordul.

– Így hallottam én is, ezért kezdhetnénk akár innen a beszélgetést. Hiszen a közvélemény alapvetően kimért, szigorú forgatókönyv szerint zajló rendezvényként tekint a szentmisékre. Viselkedni kell. A családunkat küldték már ki templomból egyszerűen azért, mert gyerek volt velünk, az adott papot pedig zavarta a kisember – egyébként rendesen viselkedő – jelenléte. Hogy is van ez az érzelmek kifejezésével, a könnyed hangvétellel a szentmisén?

– A nevetés nem feltétlenül jelent könnyedséget. A prédikáció célja, hogy Isten olyan imádásához vezessen el bennünket, amiben nem lehet szétválasztani az értelmünk imádó cselekvését az érzelem szeretetétől. Nagyon szépen mondja a katekizmus: avégett vagyunk e világon, hogy Istent megismerjük, őt szeressük és neki szolgáljunk. És ez az őt szeressük a fontos most, mert nem lehet azt mondani, hogy a hitünket csak az értelmünkkel fogjuk fel. Arra a démon is képes, mégsem szereti Istent. A hithez, az imádáshoz kell az a teljesség, amihez az érzelmeink is hozzátartoznak.

– Jogos lenne a kritika, miszerint szokásrendszerré vált a liturgia – felállunk, leülünk, letérdelünk, aztán kimegyünk, mintha „mi se történt volna”?

– A SZEMlélek blogon talán meg lehet írni, hogy egyik kedvencem a Dogma című film. Ott hangzik el az a kijelentés, hogy ti, keresztények nem ünneplitek a hitet, ti gyászoljátok. A szertartásosság önmagában ártatlan szó, ám hogy azzal mit fejezünk ki, már komoly dolog. Mondok egy példát. Nálunk az egyik elődöm bevezette, hogy a domonkosok templomaiban a misén többet állunk, mint szerte Magyarországon. Akik elmennek Ausztriába, Németországba, akár Erdélybe, tudják, hogy sokkal kevesebbet ücsörög a nép a misén, mert olyan nincs, hogy bocsánatot kérve éneklem, hogy Uram, irgalmazz, közben meg ülök. Ebben ellentmondás van, mert nem azt tükrözik a gesztusaim, amit kimondok. A liturgia ma sajnos nem igazi ünneplés. A másik téma, amiről szintén a SZEMléleken olvastam, magam is jó ötletnek tartanám, hogy a nép ne elsősorban a pap képét lássa, hanem bizonyos dolgokat egy irányba irányítsunk: a pap vezeti a könyörgést, az imádságot, az áldozatot, a nép pedig ott áll mögötte, és a pap az egész nép nevében fogja ezeket Isten elé tárni. Nem szeretnék belemenni a háttal misézés ideológiai vitájába, de szerintem van némi igazság ebben a megközelítésben. Az a lényeg, hogy amit mutatni akarunk, azt csináljuk, ne mást.

– Gyakorlatiasan megközelítve: van egy nagyon tipikus, agyunkba égett kép, ahogy főleg idősebb emberek ülnek a templomban, kissé vontatottan szól az orgona. Ez a katolikus szentmise. Az alternatíva, avagy másik véglet, mondjuk, a Vidám Vasárnap, ahol tapsolnak, táncolnak a hívek, zeng a szólógitár, pörög a dob... Ön szerint hol helyezkedik el a kettő között a helyes szentmise-megvalósulás?

– Nem lehet azonos szintre hozni egy gyászhangulatú misét vagy a Vidám Vasárnapot, mert a mi célunk nem egészen ugyanaz, mint bármely istentiszteleté. Az evangélikust egy kicsit zárójelbe teszem, mert az ő felfogásuk az Úrvacsoráról különbözik a többiekétől, de főleg újprotestáns körökben, így a Hit Gyülekezeténél nincs szó arról, hogy körbevennének és ünnepelnének egy titkot. Ott van egy vezetője a liturgiának, olvasnak a Bibliából – minden a közérthetőség szintjén zajlik. A mise nem ez, illetve nem csak ez. Van közérthető része, de olyan is, amit nem tudunk megfogni, megmagyarázni. Hogyan szemléltessük egy közösségi összejövetelen, hogyan adjuk át azt a titkot, hogy az Úr Jézus odaadta magát értünk? Ezt el lehet mondani, de hiába mondjuk el, akkor sem fogjuk felfogni. A misének, ennek a titokzatos ünneplésnek az a szerepe, hogy valami olyat érzékeltessen, amit nem lehet szóval elmondani, vagy ha el is lehet, az nem elég. Ezért nem lehet egy szintre hozni a kettőt. Viszont arra vonatkozóan, hogy a misében milyen eszközöket használunk annak érdekében, hogy ez az emberi szintű közösségi ünneplés, a titok a körbejárása megtörténjék, a vontatott orgonánál, a szomorú, későromantikus népénekeknél kétségkívül léteznek jobb módszerek.

– Válaszoljuk meg akkor határozottan a legelső kérdést: szabad nevetni a szentmisén?

– Persze, szabad. Egészen biztos belefér egy közösség ünnepébe az, hogy örülünk az ajándéknak, a humor ráadásul segítheti a megértést, a befogadást. Jézusnak különleges humora volt. Például, amikor visszakérdez az őket faggató írástudóknál, hogy jó, válaszolok, ha megmondjátok, János hatalma honnan van. Nem tudnak a kérdéssel mit kezdeni, mert tudják, hogy egyik válasz sem lesz jó. Azt mondják, hogy nem tudjuk, erre azt feleli Jézus, hogy akkor ő sem válaszol. Ez egy nagyon aranyos, szerintem igenis humoros történet. Ott van aztán a kánaáni asszony esete, aki a lánya meggyógyítását kéri Jézustól. Ő erre azt mondja: a kutyáknak sem dobjuk oda a maradékot. Erre elkezd perlekedni az asszony. Nem hiszem, hogy Jézus ne szándékosan provokálta volna azt a nőt, hátha előbújik belőle egy olyanfajta kijelentés – ami meg is történt –, hogy a kiskutyák is esznek abból, ami lehullik. Vagy ott van a vakon született ember történetének a vége, amikor a farizeusok megkérdezik: nem vagyunk tán mi is vakok? Nagyon komoly választ ad Jézus, de ebben megint hihetetlen humort lehet felfedezni. Azt mondja: ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, de ti azt mondjátok, látunk, ezért megmarad a bűnötök. Ez a reakció bizony tele van humorral.

– Ahogyan a szentmiséről létezik az átlagembernek valamiféle képe, a szerzetesekről is élnek sokakban különféle sztereotípiák: csuhások, állandóan imádkoznak... Most itt ül velem szemben valaki, akiről sok minden eszembe jut, csak ilyesféle szerzetes nem, aki ráadásul nemrég azt nyilatkozta, hogy neki is van magánélete. Miféle magánélete van egy XXI. századi szerzetesnek?

– Mindannyiuknak van intim, privát szükséglete, bár a sport, a szabadidős tevékenység nem feltétlenül független a közösségtől. A domonkosoknál régóta divat, hogy valamennyi szerzetesnek külön cellája van. Ez biztosítja, hogy az ember vissza tudjon vonulni. Ez azért is alakult ki a többi rendhez viszonyítva gyorsan nálunk, mert már Szent Domonkost is az vezette, hogy tessék leülni és tanulni. Ehhez nyilván kell egyfajta magány.

– Mégis, miért megy valaki szerzetesnek, domonkosnak? Mi a jó abban, hogy az ember prédikál, tanul, cellában él – utóbbi szó valamiféle elzártságot, bebörtönzést juttat eszünkbe –, hogyan lehet így teljes életet élni?

– Mondjuk ki: sehogy. Legalábbis abban az értelemben, ahogy teljes életet él az ember a családjával, a párjával. Ugyanakkor nekünk is részünk van olyasmi személyes örömben, amit bárki megélhet a családi élete, vagy az egyéni boldogulása miatt. Annak, hogy prédikálok, sok eszköze van, nemcsak a szentmise alatti homíliára gondolok. Prédikáció lehet bármiféle igehirdetés, millióféle olyan eszközzel, ami az evangelizációt, az embereknek a hitre jutását szolgálja. Prédikáció a domonkosok számára a hitoktatás, a teológia művelése, lelkigyakorlatok, párbeszédek az élet minden területén, egy lelki beszélgetés, a lelkipásztori tevékenység, de az is, hogy találkozunk a társadalomnak minden területével azon a határon, ami ezeket a területeket összeköti, vagy elválasztja a hitnek, az egyháznak a világától. Ez nem azt jelenti, hogy majd én prédikátorként mindenkit megtérítek, aki ezen a határon van. Azt jelenti, hogy van egy határ, ami jelzi, hogy kiszorulnak az emberek az egyházból, létezik ugyanis valahol határ a hit és a hitetlenség között. Saját magamra vonatkoztatva ebben a tevékenységben valahol meg tud valósulni az apaságom is, nagyon átvitt értelemben. S hogy miért lettem éppen domonkos?  Mindenképpen olyan rendet kerestem, ahol nagy szerepe van a gondolkodásnak és az intellektualitásnak. A másik, ami ugyanilyen fontos volt, hogy mindennek közösségi formája legyen. Biztosan létezik más ilyen rend is, de kettő olyannal hasonlítanám össze, ami ehhez a témához jól passzol. A ferencesek maximálisan közösségi stílusú szerzetesrend, de az intellektualitásnak nincs ilyen súlya náluk. A jezsuitáknál ezzel szemben nagy jelentősége van az intellektualitásnak, a közösségi létnek kevésbé. Egy jezsuitát egyedül is el lehet küldeni a világ végére, egy domonkost soha.

– Ezt a rendet 800 éve alapították. Képzeletben elutazva a XIII. század elejére leginkább az juthat eszükbe, hogy valami nagyon távoli korról, gondolkodásmódról van szó. Ennek ellenére Szent Domonkos életét megismerve egy nagyon trendi, egyházáért rajongó ember arcképe jelenik meg. Türelmetlenség hajtotta kora egyházának elavult struktúrái miatt, zavarta a klérus fényűző életvitele, s félt, hogy elvész az egyház közösségi jellege. Ilyen emberekre bizony 2016-ban is nagy szükség volna.

– Egészen biztos. Szent Domonkos különleges kor gyermeke volt: a XII-XIII. század fordulója prosperáló, gazdagodó időszak volt. Ekkor zajlott a városok kialakulása, Európa kezdett jobban élni. Szemben például a XIV. századdal, amikor a pestis kiirtotta a kontinens lakosságának a harmadát. A XIII. század nem volt ilyen értelemben sötét. A gazdagodással, jóléttel a szabad emberek lelki igénye is megnőtt. Egyfajta modern kor érkezett el akkoriban, amelynek egyik jellemzője, hogy az emberek tudatosan akarnak hívők és vallásosak lenni. Az lehetett az akkor fellendülő mozgalmak varázsa, amelyek aztán kiszorultak az egyházból, eretneknek hívjuk őket, hogy épp erre a tudatosságra helyezték a hangsúlyt. Hogy nem úgy vagyunk keresztények, hogy megkereszteltek bennünket, ha akartuk, ha nem, mert az egész világ így tesz… A városiasodással az igény is megnő úgymond a világi szentségre is talán. Biztosan nem véletlen, hogy a XIII. század szentje Árpád-házi Szent Erzsébet is. Az is a XIII. század része, hogy a korábbi keresztes háborúk, a Szentföld meghódítása után ideér Európába a szent kereszt, a töviskorona, az ereklyéket elviszik Párizsba, Szent Lajos királyhoz. Eközben az egyház nem tud válaszolni az új igényekre: a struktúrák megkövesedtek, a gazdagság, a tudatlanság, a prédikáció, a tanulás hiánya kiütközött. Szent Domonkos felismerése tulajdonképpen semmi újat nem takar: az apostoli életformát hozta vissza, olyan közösségi stílust, ami a megosztáson, a vagyontalanságon alapult, és lényegi eleme volt a vándorprédikáció.

– A 800 mellett van egy 500 is – kerek évfordulóhoz érkezett a reformáció. Hogy volt képes Lutherrel szemben Domonkos „falakon belül” maradni?

– Gyanúsan nézték szerintem Szent Ferencet, Domonkos kortársát, de alighanem őt magát is. Merthogy strukturális kérdéseket feszegetett, biztosnak látszó, biztosnak hitt cölöpöket akart kiverni. Például az egyház és a vagyon, az egyház és a politika viszonya kapcsán azt mondta, úgy kell élni, mint az apostolok. Sőt, úgy kell élni, mint azok, akik kicsúsztak az egyházból, azaz eretnekké lettek, de bent maradni az egyház közösségében, a hit közösségében. Szakadásból eretnekség, vagy fordítva, eretnekségből szakadás következik. Domonkos ezt el akarta kerülni. Bent akart maradni a közösségben, vallani az egyház hitét és nem hagyni, hogy mindenfajta szellemi áramlatok megmásítsák a tanítást.

– Úgy védte a tartalmat, hogy közben kritizálta az addigra kialakult formát?

– Így van. Nagyon merész volt, mármint nem a kritikában, hanem a formákban. Nem is szerzetesrendet, hanem prédikátor közösséget akart létrehozni, egy csapatot, de a szerzetesi életforma mégis nagyon megfelelőnek látszott arra, hogy emberek a teljes életüket a prédikációnak szenteljék. Sose fogja azt mondani a mi rendünk, hogy a szerzetesi élet a mi megszentelődésünk útja, eszköze – amíg például a bencés hagyomány így gondolkodik. Számunkra a prédikáció a megszentelődés útja. A szerzetesi élet is a prédikációt – a teljes evangelizációs tevékenységet – szolgálja. Domonkos meri a szerzetesi életet eszközként használni. Szerinte a kolostor arra való, hogy a testvérek felkészüljenek a prédikációra, kipihenjék a prédikációt, vagy ha betegek. Itt élünk, de mégsem itt élünk. Ez merész és bátor gondolkodás. A domonkos szerzeteseknek ráadásul nincs szükségük különleges aszketikus gyakorlatokra – szemben bizonyos korok szemléletével –, számunkra ugyanis a legalapvetőbb aszketikus gyakorlat maga a tanulás. Az ugyanis olyan erényeket követel meg, amelyek az aszkézis részei. Hogy az ember ülve tudjon maradni, kitartóan tudjon egy kérdést tanulmányozni – ez bizony aszkézis. Ez a fenéken maradás képessége, amit latinul úgy mondanak, hogy assiduitas. Nagyon szép szó, sajnos nincs igazán találó magyar kifejezés rá.

– Történelmi kalandozásaink során visszatérve a jelenbe azt látjuk, hogy ürülnek a templomok, válságban van Európában a kereszténység. Hogy áll e tekintetben a domonkos rend belül, milyen mérleget vonnak a 800 éves ünnep idején?

– Úgy fogalmazta meg Szent Domonkos a rend célját, hogy annak aktualitása nem bír megszűnni az egyházban. A hitet megmutatni, tanítani megvédeni, a hit igazát körbejárni – ez nem tud kikopni, ez az egész kereszténység lényege. Szerintem nem baj, ha vannak néhányan az egyházban, akiknek az a mániája, hogy csak ezzel foglalkozzanak – ők a domonkosok. A világon a rend létszáma 5000-6000 között van. Ez nem a legnagyobb létszámunk a történelemben, nem is a legkisebb. Még azt sem lehet mondani, hogy Európában kevesebb hivatás teremne: vannak országok, ahol látványosan csökken a számunk, vannak országok, ahol nagy számban vagyunk, és van, ahol látványos a növekedés. Magyarországon stabil a létszám, de kicsi. 15-en vagyunk idehaza domonkosok. Bár évek óta nem lépett be hozzánk senki, nem is fogyatkozunk. Ez eltölthetne egyfajta aggodalommal, de kérdés, hogy egyáltalán jól mutatjuk-e meg magunkat, megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy új társak jöjjenek hozzánk. Amikor valaki lát bennünket, kedvet kap-e, hogy velünk éljen. Ez az egyik oldal, emellett ott a Gondviselésbe vetett bizalom: nem a mi dolgunk a történelem irányítása. Nem akarunk mindenáron hivatásokat szerezni, de azt sem tehetjük meg, hogy hátradőlünk.

– Tényleg veszélyben lenne amúgy a kereszténység Európában?

– Nem gondolom, hogy akik féltik a „keresztény Európát”, azok tényleg a keresztény Európát féltik. Amikor az átlagember ezt kimondja, inkább az európai életstílusra gondol szerintem, amiben lehet, hogy helye van azoknak az erkölcsi szabályoknak, vagy értékeknek, amiket a kereszténységtől kaptunk – tegyük hozzá, itt most az irgalom, szeretet merül fel, mert a tízparancsolatot például nem a kereszténységtől kaptuk, az zsidó erkölcs. Jólét, biztonság, béke – ezeket sem a kereszténységtől, inkább a római birodalomtól kapta a kontinens. Van mit félteni, egészen biztosan, de nem hiszem, hogy az a kereszténység lenne. A kereszténységet tüntették már el a világtörténelem folyamán innen és onnan, például sikerült eltűnnie majdnem minden országból és majdnem teljesen, ahová az iszlám betette a lábát. Majdnem tizennégy évszázadon keresztül számtalan országban fennmaradt ennek ellenére a kereszténység, még ha nem is egy olyan állapotban, ahogy Európa történelme alakult. Amennyire ismerem az iszlamizált egykori keresztény országokat, a dolgok a politikai törekvések, az egyházi útmutatások helyett sokkal inkább azon múlnak, hogy az ember konkrétan kikkel él együtt. Kik a szomszédok, kik a barátok, kik az ember munkatársai, közvetlen környezete. Akármilyen különbségről – vallásiról, nyelvbeliről, nemzetiségiről –legyen is szó, az emberek legtöbbször megtanulnak békésen egymás mellett élni. Hasonló lehet ilyen értelemben egy szlovák és magyar családnak az együttélése a Felvidéken, mint egy zsidó és palesztin család barátkozása Galileában vagy Ciszjordániában, de könnyen elképzelhető egy keresztény és egy muzulmán család szép egymás mellett élése Szíriában vagy Irakban. Az ilyen békés egymás mellett élések általában rendben működnek, a történelem viszont tud olyan periódusokat hozni, amikor a hétköznapi életben kialakított egyensúly valami miatt megbillen. Ez a valami általában nem ezektől az emberektől jön, hanem felülről.

– Ez már a nagypolitika asztala. Lehet úgy összegezni az előbbieket, hogy van mit féltenünk, de az nem a kereszténység?

– Igen. Van mit féltenünk, de azt is hozzá kell tenni, hogy van, amit jogosan féltünk, és van, amit nem jogosan féltünk.

– Aki szívesen folytatná a rend prédikációjával, akár az Ön gondolataival való ismerkedést, az Virtuális virtuóz címmel találhat rá egy érdekes honlapra a világhálón. Mit takar ez a kifejezés?

– Egyik rendtársamtól származik a kifejezés, és közvetlenül nincs sok értelme. Alapvető erkölcstant tanított nekünk ez a rendtársunk, s megfogalmazása szerint bennünk van a tökéletességnek a virtualitása. Olyan, mint egy mag, amely azt a lehetőséget hordozza, hogy az ember a saját erejével képes fölépíteni a saját erkölcsi világát. És ehhez járul az erkölcs virtuozitása, amely felette áll az abszolút szabálytiszteletnek. A szabályok szabad, felelős kezelését jelenti.

– Szombati kalászszedés?

– Akár. A virtuóz megengedheti magának, hogy néha félreüssön egy hangot.

– Egyesek szerint így született a jazz műfaja.

– A virtuóz megengedheti magának a tévedést. Az élet célja ennek fényében a virtualitásból eljutni a virtuozitásba, ezért kapta az a honlap a Virtuális virtuóz címet. Nem arról szól a kereszténység, hogy szabálytisztelők vagyunk. A boldogságra való törekvés a cél; annak a belénk ültetett valaminek a keresése, építése, amire most nem is igazán tudok megfelelő kifejezést találni.

– Tegyük fel – és legyen ez a zárszó –, hogy valakiben helyrekerült a kép a domonkosokról, de szívesen folytatná ezt a beszélgetést a saját kérdéseivel. Hogyan tovább?

– Ha van lehetősége, keressen meg bennünket személyesen Eléggé szét vagyunk szórva az országban – Sopron, Debrecen, Szentendre –, így mindenkihez közel vagyunk. Van honlapunk, Facebook oldalunk. A magyar domonkosok megszólíthatóak. De ne nagyon telefonáljon senki, mert a telefont többnyire nem veszik fel a domonkosok. Persze, magamból indulok ki, mert van, aki felveszi. Látja? Itt ülünk jó ideje, és nem hoztam magammal telefont. Ilyen ez a prédikáció.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Forrás és fotó: szemlelek.blog.hu

"Mi Isten teremtő művének közvetítői vagyunk. Ez fontos, a személyes érzelmi igényeimnek pedig nagyon meg is felel. Ettől még nem lesz családunk, nem lesz párunk. Azt meg – bocsánat a szóért – elég nagy ökörségnek tartom, hogy „ezt az űrt majd Isten betölti”. Nem így működik. Ez a jámbor szöveg egyszerűen nem igaz. Nem tölti be, nem tömi be Isten azt, ami nincs, hanem megőriz a hiányban, vagy a hiány ellenére. A lyuk ott van, mégis élhető marad ez az egész, boldog lehet az életünk a hiány életére. A hiány ettől még hiány, ám nem feltétlen mindig égető. Mindenki tudja, aki házas, hogy ha belemerülünk valamibe, az sok mást feledtetni tud. Ez nálunk is így van. Tehát nem kell megijedni attól, ami nehéz. Az „Isten betömi” azt a meggyőződést sugallja, hogy könnyű elviselni. Ez nem igaz. A nehezet nehezen viseljük, de nem kell izgulni rajta, ez így természetes."

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája
1052 Budapest, Piarista köz 1.

(Bejárat a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola felől, 4. emelet)
 

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: (+36 1) 315 1452 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Dr. Deák Viktória Hedvig

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferencája (FSZK)

elnöke: Labancz Zsolt 

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41