Beszélgetés Kovalcsik Cirill ezüstmisés ferencessel

Szentendre
Kovalcsik Cirill OFM áprilisban ünnepelte pappá szentelésének 25. évfordulóját és azt is, hogy bő félévi kórházi tartózkodás után visszatérhetett a templomba, a szentendrei Ferences Gimnázium katedrájára és az érsekújvári ferences plébánia közösségébe is. Amputálni kellett az egyik lábát. Most így szolgál, így éli meg a papságát és a tanárságát – műlábbal és igaz szívvel.

– Milyen családból származik és honnan? Sokan azt gondolják, hogy felvidéki.

– A gyerekeknek szoktam mondani, hogy igazi Kárpát-medencei vagyok. Édesapám Békés megyei tót családból származik, a nagymamám magyar lány. Az édesanyám apja gyergyóalfalusi székely határőr, aki a szászmedgyesi származású feleségét már itt ismerte meg. Az egyik dédanyám görögkatolikus román asszony volt. Ha összeszámolom, legalább öt nemzetiség vére keveredik bennem, legalábbis ennyi, amiről tudok. Nem vagyok felvidéki, bár Mezőkovácsházára mintha Felvidékről érkeztek volna a szlovákok, de annak már lassan kétszáz éve. Katolikusok a felmenőim.

– Hol nőtt föl?

– Szüleim már Budapesten éltek, ott jártam iskolába is. Boldog, biztonságos gyerekkorom volt. Az ELTE-n végeztem történelem–orosz szakon, mind a kettőt nagyon szerettem. Az egyetem alatt Szentpéterváron – akkori nevén Leningrádban – töltöttem egy évet, és a prágai egyetemen hét hónapot, éppen az 1989-es forradalom idején. Bölcsész vagyok és kétbalkezes, az öcsém pedig műszaki ember, nagyon ügyes.

A nagyszüleinkre ütöttünk: az apai nagyapám hetvenévesen, amikor nyugdíjba ment, elolvasta a család háza táján fellelhető összes könyvet. Az anyai nagyapám pedig állandóan mesterkedett, javított, fúrt-faragott, szerelt. Rájuk hasonlítunk.

– Milyen nyelveket beszél?

– A vezetéknevem Kovalcsik, a szerzetesi nevem Cirill, ezért Felvidéken szlováknak gondolnak, mert ilyen névvel magyar ember ott nemigen él. A keresztnevem Zoltán, ami inkább árulkodik arról, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Érsekújváron tanultam meg a szlovák nyelvet, de volt előzménye is a szlováktanulásomnak. Amikor szenteltek, a rendtartomány műszaki ellenőre Piliscsabán a szlovák kisebbségi önkormányzat és az egyházközség elnöke volt. Elhívott a szlovák miséjükre. Magyarul mondták a misét, a hívek pedig szlovákul énekeltek. Ezt rettentő igazságtalannak éreztem. Elvállaltam, hogy havonta egyszer szlovákul mondok nekik misét, hiszen felolvasni tudtam, és egy kis prédikációt is képes voltam összeállítani a prágai cseh tanulmányaim segítségével. Kezdetben még csehes, oroszos volt az a szlovákom, de azt szoktam mondani, ha meginnék egy pohár Becherovkát, amit sajnos nem tehetek meg, még folyékonyabban tudnék beszélni. A szlovák mellett az oroszt, az angolt, a csehet is használom.

– Hogyan kapta a papi-szerzetesi hivatását?

– Érdekes út volt. A szüleim megkeresztelkedtek, katolikusok voltak, de nem gyakorolták a vallásukat. Ferences iskolákban nem ritka, hogy a diákok találkoznak Zeffirelli Szent Ferenc-filmjével. Én Kőbányára jártam középiskolába, az akkori I. László, most Szent László Gimnáziumba, mégis megismertem ezt a filmet, és erősen hatott rám. Zseniális iskola volt! Hihetetlenül összetartó közeg, nagyszerű osztályfőnökkel. Amikor később az olasztanárnőnk meghalt, a gimnázium tanárai eljöttek a Margit körúti ferences templomba szentmisére, és sorra megáldoztak. Az egyik tanárnő azt mondta: „Zolikám, én azért nem áldoztam, mert református presbiter vagyok.” A gimnáziumban az osztálytársaim hatására kezdett elmélyülni a hitem.  

Egyszer éreztem, hogy beszélnem kell egy atyával, és tudtam, hogy a gyónásnál lehet. A Mátyás-templomban ki volt írva, hogy hivatali idő ekkor és ekkor. Bekopogtam az irodába, bejelentettem, hogy gyónni szeretnék. Az atya nem küldött el, hanem kitette a „Mindjárt jövök” táblát. A Mátyás-templom közössége befogadott, elhívtak ministrálni is. Hihetetlen vonzása volt az oltárnak.

Amikor ministránsként azon az oldalán álltam, ahol a pap, ráláthattam Lotz Károly freskójára is, amely Szent Ferencet és a hármas fogadalmat ábrázolja. Fontos volt az is, hogy elsőéves egyetemistaként Balatonakaliban voltam szentmisén, és bementem gyónni Sallai esperes úrhoz. Megkérdezte, miért nem megyek ferences szerzetesnek. Életemben nem találkoztam vele azelőtt, így nem tudott az előzményekről.

– Mikor jelentkezett a rendbe?

– 1986-ban, de akkor azt a választ kaptam, hogy mivel egyetemista vagyok, és numerus clausus van (sok volt a növendék), előbb be kell fejeznem a tanulmányaimat. 1990-ben Hegedűs Kolos atya friss diplomásként fel is vett a rendbe. Március 26-án kezdtem oroszt tanítani a szentendrei Ferences Gimnáziumban, mert az orosztanárnő veszélyeztetett terhes lett. Az iskola azóta is meghatározza az életemet. Akkoriban 8 osztályunk volt 300 diákkal és 21 tanárral, én voltam köztük a legfiatalabb. Most 520 diák tanul az iskolában, 16 osztályban, és több mint 50 a tanárok száma. Hatalmas változásokat éltünk meg együtt.

– Hogyan teltek a növendékévei?

– Egy év jelöltség után Esztergomban voltam novícius, majd teológiát végeztem Szegeden. Amikor 1994-ben megkezdődött a hatosztályos képzés a szentendrei iskolában, Fekete András atya visszahozott osztályfőnöknek, pedig még nem voltam örökfogadalmas. Akkoriban Pasaréten laktam, majd 1996-ban a Margit körútra kerültem. Ott Kolos atya megkérdezte, hogy cserkészekkel vagy ministránsokkal szeretnék-e inkább foglalkozni. A ministránsokat választottam, a cserkészetről nem sokat tudtam. Néhány évvel később már negyvenöt ministránsruha készült, a legnagyobbaknak nem is jutott. 

– A hivatása mindig egyértelmű volt?

– Talán igen, de előfordult, hogy elbizonytalanodtam. Amikor Balázs atya tizenkilenc éves koromban azt mondta, négy évet kell várnom, úgy gondoltam, akkor nem leszek szerzetes. Kaptam meghívásokat, elmondták, hol tudnának elképzelni oktatóként saját szobával, az ajtón a nevemmel, ami tetszett is. Később az akkori tartományfőnök szerette volna, ha további tanulmányokat végzek, de a szentendrei gimnáziumban otthon éreztem magam, mint hal a vízben. Ez az iskola éppen megfelelő egy olyan cápának, amilyen én vagyok.

– A ministránsokkal hogyan foglalkozott?

– Semmi különöset nem csináltam velük. A ministránsfoglalkozáson tanultunk is, de emellett jókat játszottunk, beszélgettünk. A szerda esti miséken, a foglalkozás után mindig sokan ministráltak. Az azt követő Szent József-litániára kitaláltam, hogy legyen sok gyertya, tömjén, mikrofonozás, gyakoroljanak a gyerekek. Többször kirándultunk is. Egyszer nem volt nálunk focilabda, így virtuálisan fociztunk, amit a mai harmincasok még mindig emlegetnek. Nyaranta a focikupával egybekötött ministránstalálkozóra százötven gyerek érkezett a ferences plébániákról, még Kárpátaljáról és Erdélyből is. Én is hoztam csapatot a Felvidékről. Mindig mondták a fiúk, hogy az a legjobb négy nap az évben. Őrzök egy képet: két olyan politikus unokája és gyereke állt együtt az oltárnál, akik politikai téren durván leszólták volna egymást, a gyerekek ministrálásakor mégis békében együtt voltak a szentmisén.

– Hogyan került Érsekújvárra?

– A jelöltév alatt jó barátok lettünk az egyik jelölt testvérrel, Konráddal. Úgy gondoltuk, hogy a ferencesek hidak lehetnének a szlovákok és a magyarok között. Amikor Konrád 1998-ban pap lett, három évet töltött az érsekújvári kolostorban, aztán Fülekre helyezték, mert ott még nagyobb szükség volt rá. Az érsekújvári ferences templom így lelkipásztor nélkül maradt. Konrád megkért, hogy egy évig legyek az ottani hívek pásztora, akik kiálltak azért, hogy mehessek. Konrád atya megkezdte ott a közösségépítést, így folytattam. A gyerekek által sikerült szólítani a családokat és az idősebbeket is. Az egy évből végül jóval több lett, most a huszonegyedik esztendőt töltöm ott…

Péntekenként tanítás után útnak indulok, a hétvégéket kint töltöm. Szoktam mondani, hogy már jól meggazdagodott rajtam a Volán, a váci komp, a magyar és a szlovák vasút. Virágvasárnap a féléves kórházi tartózkodásom után végre újra el tudtam menni hozzájuk, autóval vittek. Járókerettel botorkáltam a körmeneten, de boldog voltam, mert a közösség magára talált, nem veszett el, és megerősödött a kis kórus is, pedig a járvány miatt ott szigorúbbak voltak a korlátozások, mint Magyarországon. Amikor elrendelték a templomok bezárását, két nappal később már működött a Facebook-csoportjuk, ahová mindennap feltöltöttem a szentmise-közvetítéseket innen, a szentendrei gimnázium kápolnájából. Ezeket nagyon sokan megnézték. Rettenetes érzés volt, hogy én, a pásztor itt vagyok, a nép pedig ott.

– Csodálom, hogyan lehet többlaki életet élni: Budapesten, Szentendrén és Érsekújváron.

– Van, aki két, én három végén égettem a gyertyát. Nem bírtam magammal, beiratkoztam a Kánonjogi Posztgraduális Intézetbe is. Jobban kellett volna vigyáznom magamra, nem lett volna szabad mindent elvállalnom, és fontos lett volna, hogy jobban figyeljek az egészségemre. Amikor 2004-ben hasnyálmirigy-gyulladással kórházba kerültem, végignézett rajtam az orvos, és azt mondta, nem vagyok az a kifejezetten alkoholista típus. Mondtam, hogy nálam ez szakmai ártalom, napi fél deci bor biztos, hogy lecsúszik… Persze a betegség oka nem ez, hanem a kimerítő életmódom volt. Már akkor cukorbeteg voltam. Emlékszem, a nagyapám még főzte az inzulint. Amikor az orvos elmagyarázta, hogyan kell majd beadnom, egészen megkönnyebbültem, hogy csak ennyi lesz… Ezzel együtt kell élnem. Ahhoz, hogy jól legyek, be kell tartanom a szabályokat. Egy szerzetesben kell hogy legyen fegyelem, ám most már nemcsak az elöljáró szavára kell figyelnem, hanem az orvoséra is. Elkezdtem újra úszni, biciklizni. Negyvennyolc évesen harminchat perc alatt futottam le a margitszigeti kört.

– Most új fejezet kezdődött az életében, műlábat kapott.

– Szeptemberben a száraz sarokbőröm mélyen berepedt, baktériumok jutottak be a sérülésen keresztül a szervezetembe, és megtámadták a csontot is. A cukorbetegség csak hátráltatta a gyógyulást. A Budai Irgalmasrendi Kórház sebészetére fogadtak be szeptember 16-án, ami éppen az örökfogadalmam napja. Az Úristen így kérdezte meg tőlem, hogy szeretem-e még.

A műtétem Szent II. János Pál ünnepére esett. Vele különlegesen jó, tiszteletteljes kapcsolatban vagyunk. Szentképként őrzöm azt a fényképet, amin kezet fogunk egymással. Erről és a többi kórházról is csak felsőfokban tudok beszélni, mindenkire nagyon odafigyeltek. Az orvosom sírva végezte az amputációt. Tehetetlenek voltak a fertőzés miatt, nem volt más lehetőség. Gondoltam, jobb nekem csonkán bemenni az örök életre…

De a baj nem jár egyedül. Amikor hazajöttem, elestem, olyan szerencsétlenül, hogy begyulladt a csonk vége. Diákjaim apja, egy kedves orvos bevitt az esztergomi Vaszary Kolos Kórházba, az osztályára, ahol egy speciális technikával megmentette a lábamat a további amputálástól. Mindennap beszélgettünk az orvossal, barátság alakult ki közöttünk. Egy hónapot  voltam ott, emiatt is késett a rehabilitáció, de egy jó barátért egy évet is érdemes kórházban tölteni. Januárban kerültem a budakeszi rehabilitációs intézetbe, ahol még egy korrekciós műtét várt rám.

A kórházakban is mindennap miséztem, tudták rólam, hogy pap vagyok. Hosszú volt a fél év. Azt szoktam mondani, annyi unalmas lelkigyakorlaton vettem már részt életemben, beleértve azokat is, amiket én tartottam… Ilyen izgalmas lelkigyakorlaton még soha nem voltam. Mindennap megkérdezte a Jóisten: „Te Cirill, még mindig kitartasz mellettem?” És akkor mondtam, hogy igen, de most megyek aludni. Nem voltak keserű napjaim.

– Hogyan tudta így megélni mindezt? Nem sokunknak van olyan tapasztalata, hogy gyászoljuk magunkat, mert elveszettük a testünk egy részét.

– Az utolsó műtétem előtt a főorvos úr azt mondta, előfordulhat, hogy combból kell elvégezni az amputációt. Ébredés után a kezemet nagyon lassan végigcsúsztattam a jobb lábamon, hogy érezzem, meddig van meg. Ez nagyon nehéz volt. Mindig vártam kicsit, csak aztán toltam lejjebb a kezem. Még mindig nincs itt a kötés, még mindig nincs… Amikor elértem a térdemet, megkönnyebbültem.

Az amputáció utáni első éjszaka is nehéz volt. Akkor azt a célt tűztem magam elé, hogy szeretnék egyedül eljutni a mosdóba. A következő célom az volt, hogy misézzek, majd az, hogy mehessek tanítani. Április 9-én, virágvasárnap vigíliáján már újra Érsekújváron mondtam misét a templomban, és végigszolgáltam a nagyheti szertartásokat is. Az ezüstmisém ott a húsvéti nagymise volt, a Margit körúti ferences templomban pedig az isteni irgalmasság vasárnapján ünnepeltünk. Húsvét után újra taníthattam. Amikor a tábla felé fordultam, és rajzoltam rá valamit, könnyes lett a szemem, hogy fél év után végre újra krétát foghatok a kezembe. Ez az, amit szeretek! 

– Hogy érzi most magát? Hogyan él újra itthon?

– Egy hónappal ezelőtt kaptam műlábat. Olyan érzés, mintha néptáncos csizma lenne rajtam. Nincsenek fantomfájdalmaim. És mintha két lábam lenne: ha az egyik zsibbad, akkor a másik is. Megvan a járás technikája, és arra is megtanítottak, hogy jól essek. Kétszer már használnom is kellett ezt a tudományomat, de az esés szerencsére nem okozott semmi bajt, az egyiknél csak az állam ütöttem be. Eddig járókerettel közlekedtem, most tanulom, hogyan kell mankóval. Nagycsütörtökön én készítettem el a testvéreknek az ételt, szerettem volna megvendégelni őket, húsvéthétfőn pedig a volt diákjaim ikreit kereszteltem.

Sokan küldenek nekem üzenetet, imádkoznak értem, és ez nagyon megerősít. Nem nőtt vissza a lábam, ez tény, csak rövidebb lett. De béke van a szívemben, nem keseredek el. Tudom, hogy vigyáznom kell magamra.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Forrás: magyarkurir.hu

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
✟ Rudan Mária - EM projektvezető
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41