Gondolatok az imádságra tanításról

Személyes tapasztalatok

Az ima kezdettől fogva része az életemnek. Valószínűleg már magzati koromból hozom azt a tapasztalatot, hogy a szüleim imádkoznak, énekelnek a templomban. Kántor-tanító dédapámnak és nagyapámnak köszönhetően egész kicsi koromtól kezdve a templom otthonos hely volt számomra: ülni az orgonapadon, hallgatni az énekeket, nézni a karzat közelségéből a freskókat. Konkrét, imához kapcsolódó legkorábbi emlékem a családi esti közös imák hangulata, miközben édesanyám ölében ülök az öcsémmel együtt. És annak a halvány emléke, hogy a húgom születése után kiszorultam onnan. Az anyai ölből. De ennek az ölnek a biztonságot adó melege, az itt megtapasztalt szeretet tudattalanul is meghatározta, mire vágyom Istentől. Ugyanakkor megjelent bennem a félelem is attól, hogy ezt el is veszíthetem.

Ezek a korai érzés-tapasztalatok talán segítettek a későbbiekben megélni az imádság kapcsolatjellegét: azt, hogy az ima nemcsak szavak kimondása a semmibe, hanem kapcsolat valakivel. Talán ez érlelte bennem a vágyat arra, hogy választ „halljak”, érezzek.

Később a külső formákat is megtanultam a családi, majd a liturgikus imák által, és talán a hittan órán, bár ahhoz nem sok emlékem kapcsolódik. Hat éves koromtól ministráltam a májusi és elsőpénteki litániákon, illetve az októberi rózsafüzéreken. Ezek az élmények meghatározóak voltak abban, hogy különösebb nehézségek nélkül belém ivódjanak az énekek és az imák sokszor régies vagy érthetetlen szófordulatai, amelyek némelyike mégis segítséget, példát adott az Isten megszólításához. A lehetőség, hogy akár naponta egész közel térdelhettem a kihelyezett Oltáriszentség előtt, biztos, hogy hatott rám. Megélhettem fizikailag is, hogy közel lehet menni az Úrhoz. Tisztelettel kell viselkedni, térdelni, csendben lenni, de ha épp kibukott belőlünk a nevetés, az Isten nem büntetett meg érte, csak esetleg a káplán atya szidott le minket. Számomra természetes volt ez a közelség.

Az ima közösségi dimenzióját éltem meg a nagyböjti keresztutakon, illetve a szombat esti szentségimádásokon; az előbbieken kiskamaszként már egy-egy állomáshoz saját szavainkkal kellett imát fogalmazni – nagy félelmek és ceruzarágás árán. A személyes gyakorlás további terei pedig egyrészt a családi liturgiák voltak: az ádventi koszorú körül, a karácsonyfánál, más családi ünnepeken, melyeknek az ima és a közös éneklés mindig a része volt; másrészt a plébániai családok szálláskeresése is ilyen alkalom volt, ahol nekünk, gyerekeknek is kellett előimádkozni Üdvözlégy Máriákat. És volt még egy fontos elem: nálunk otthon rendszeresek voltak az esti mesélések, akár egy regény felolvasása is – még akkor is, amikor már mi magunk is tudtunk és szerettünk olvasni. Emlékszem az OMCE által kiadott Fiatalok Bibliájára, meg a piros kötésű Képes Bibliára, amik szintén a repertoár részét képezték.

Mindezeket azért írtam le elöljáróban, mert fontos elemeket látok benne, amikor az imádságra tanításról, vagy az oda vezető első lépcsőfokokról gondolkodom.

Lehet-e egyáltalán imádságra tanítani?

A legelső kérdésem persze az volt, hogy Ruth Burrows nővér szavaival ellentétben mégis lehetséges-e, lehet-e imádságra tanítani? Illetve: mire is tanítunk, amikor imádkozni tanítunk, és mi az, ami tanítható benne, és mi az, ami nem? Egyáltalán: ki képes imádságra tanítani? Nemde egyedül maga az Úr?

Ha Jézusra tekintek, ő egyetlen konkrét imaszöveget tanított meg a Miatyánkban. Beszélt néhányszor az ima mikéntjéről (Mt 5,44: „imádkozzatok üldözőitekért”; Lk 6,28: „…rágalmazóitokért”, Mt 6,5–7: rejtekben, kevés szóval, Lk 18,1: szüntelenül) és céljáról (Lk 22,46: „hogy kísértésbe ne essetek”; Jn 11,41: „Atyám, hálát adok…” – másokért imádkozni), de főként a tettei által mutatta, élte a tanítványok elé, hogy számára az imádság mindennapi eledel, élet. Többször olvassuk az evangéliumokban, hogy Jézus hajnalban vagy éppen késő este, éjjel, visszavonult egy magányos helyre, vagy fölment egy hegyre imádkozni, egyedül. Megfigyelhetjük azt is, hogy minden fontos cselekedete, döntése ezek után a „rejtekben” megélt együttlétek után következnek: a nyilvános fellépése, az apostolok kiválasztása, gyógyításai, dicsőségének megmutatkozása és életének odaadása… És miközben azt olvassuk, hogy Jézus elvonul egyedül imádkozni, nem lehet kétségünk afelől, hogy egész nap az Atyával együtt van jelen, vele, általa és benne cselekszik. János evangélista többször is megfogalmazza ezt: „Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek.” (Jn 14,11).

Amint Jézusnál is látjuk, az ima személyes kapcsolat, nem virtuális, nem elképzelt, hanem valóságos, élő. Feltételezi a kapcsolatot, és létre is hozza azt, fejleszti, alakítja, mélyíti, az imádkozóban. Tehát az első lépés ezen az úton valamiféle személyes tanúságtétel és ismeretátadás arról, hogy ki is az Isten, hogyan viszonyul hozzánk, hol, miben és miből ismerhető fel a létezése, jelenléte. Azaz segíteni kialakítani az istenfogalmat, az istenképet. Hogyan is történhet ez? Ebben nagy szerepe van a közösségnek, azaz a körülöttünk élő embereknek: szülők, nagyszülők, barátok, tanárok, papok szavai, viszonyulása hozzánk, konkrét tanításuk, az általuk javasolt könyvek és a Szentírás által alakul ki az istenképünk. Ez pedig elengedhetetlen alap ahhoz, hogy ne kalandozzunk el a saját képzeletünk világában, és hogy elkerüljük azt a veszélyt, hogy olyanná formáljuk az Istent, amilyennek mi szeretnénk.

További feladat felkelteni a másikban a vágyat, hogy akarjon valahogy szólni az Istenhez, mert Ő már születésünk előttről keresi velünk a kapcsolatot, még ha mi nem is ismerjük ezt fel. Vagyis amikor először tudatosan megszólítjuk az Istent, az már valójában reagálás, válasz a minket már régóta szólongató Istennek.

Adhatunk mintákat az Isten megszólítására a kötött imákon keresztül; (Miatyánk, szentek imái, Szentírás), a zsoltárok szavai által. A szentmise könyörgései, megszólításai, a zsolozsma szavai és az énekek szövegei mind segítenek megtanítani, hogyan fejezhetők ki az ember lelkében talán még nem is konkretizálódott vágy, hálaadás, kérés, dicsőítés, bűnbánat. Ezt követően bátoríthatjuk egymást, hogy személyesen, saját szavainkkal is megszólítsuk az Urat. Ezt a lépést már sokaknak nehezebb megtenniük.

A második nagy lépés az imádkozótól már kevesebb aktivitást kíván, mint az első: itt a lényeg a befogadáson, a figyelmes észlelésen van. Ekkor a feladat az, hogy segítsünk meghallani, észrevenni, megérteni, hogy Isten hangja hogyan „szól”, válaszol, kezdeményez, indít, van jelen az életünkben. Ehhez javasolhatunk segítő kereteket, gyakorlatokat: ilyen lehet a templom vagy a szobánk csendje, a várakozni tudás türelme (nagy kihívás az azonnali kielégülést kereső világunkban), az Oltáriszentség jelenléte, a természet szépségére való rácsodálkozás az érzékszerveinken keresztül (amely által felismerhetjük a Teremtőt), vagy akár a saját testünk érzékelése (amely által megtanulhatunk megmaradni a jelenben a múlton való merengés vagy a jövőn való képzelgés helyett). Így leszek megszólítható az Úrnak. Itt és most.

Már több lelkigyakorlaton is jártam, mikor a 20-as éveim elején megfogalmazódott bennem, hogy igazából nem is tudom, hogy eddig tényleg Istenhez beszéltem-e, vagy csak egy, a fejemben kialakított képhez. És megszületett bennem a vágy, hogy kevesebbet beszéljek, és többet hallgassak. Az embereket is, és Istent is. Fiatal egyetemistaként kezdtem Püspökszentlászlóra járni a jezsuitákhoz lelkigyakorlatokra. Emlékeimben az él, hogy az első délelőtt vagy hosszabb lelkigyakorlat esetén akár az első nap sosem kaptunk más feladatot, mint hogy menjünk ki a természetbe és szemléljük, ami ott van, anélkül, hogy értékelnénk vagy tudományos megfigyeléseket végeznénk, csak észleljük minél több érzékszervünkön keresztül a körülöttünk lévő valóságot. Emlékszem, évekig kicsit lázadoztam ez ellen, hogy milyen fölösleges dolog ez, inkább imádkoznék helyette…, azaz mondanám az Istennek a magam gondolatait, kéréseit, panaszait. Lassan tanultam meg elengedni a saját elképzelésemet és felismerni a Teremtőt a teremtésben, majd reagálni rá, ami először nem volt más, mint a hála és a köszönet szavakba foglalása, vagy épp dalra fakasztott a szépség, később pedig csak ezen érzéseknek az ízlelését jelentette. Ma már nem lepődök meg, ha a fiatalok, akiket hasonló gyakorlatokra hívok meg a lelkigyakorlatokon, elmesélik, hogy milyen mély gondolataik születtek, és hogyan tudták átgondolni a kérdéseiket a természet csendjében. Mert ezzel kezdődik: felfedezem, hogy termékeny ez a csend. Talán megnyugszom. Tisztábban látok és hallok. És ez valahogy megnyit az Istenre. Megnyitja az értelmemet, a fülemet, a lelkemet, a szívemet, egész valómat.

Ahogy az elmúlt évtizedekben mind több fiatal felnőttel találkoztam lelkigyakorlatokon, lelki kísérésben, az kezdett megfogalmazódni bennem, hogy az imádság tanulásához szükség van bizonyos megelőző lépésekre, azaz jó, ha kialakulnak bennünk az életkorunknak megfelelő, alapvető személyes készségek és képességek (soft skills). Bár ezekben az imádság által is fejlődünk, mert az ima visszahat életünk minden dimenziójára, de ezek a képességek egyszersmind segítik is a személyes imádságot. Mikre gondolok? Képesnek lenni megnyílni, meghallgatni, befogadni, reflektálni, érzéseket átélni és kifejezni, figyelni, csendben lenni, türelmesen várakozni (késleltetni). Szükség van monotonitástűrésre, önfegyelemre. Tudni kell rácsodálkozni, érintődni, csodálni, hálát adni, adni és kapni. Szükség van az újrakezdés bátorságára, egy alapfokú bizalomra, a szeretetre való képességre, lemondásra. Tudni kell beszélgetni, csöndben maradni, megengedni a változást, kilépni a középpontból… De az olyan egyszerű, mégis lényeges tapasztalatok is az imádságra tanítás alapját adják, ha megtanultuk észrevenni a szépet és hálát tudunk adni érte. A költészet, a festészet, a zene, mind megnyitja a lelket arra, Aki maga a Szépség, Jóság, Szeretet.

Milyen helyei és módjai lehetnek az imádság tanításának?

Ahogyan korábban írtam, az imádkozás tanulása elszakíthatatlan a közösségtől: legyen az a család, plébániai közösség, hittancsoport, zarándoklat, hittantábor, lelkigyakorlat. Ezen kívül sokat segít legalább egy, érzelmi közelségben lévő ember példája (szülő, nagyszülő, barát, lelkipásztor, tanár vagy akár egy szent önéletrajzi írása, naplója, ha nincs más).

Szintén taníthatóak azok a keretek, eszközök, amik a megérkezésben, az imára hangolódásban segíthetnek, de nem az ima részei: egy meggyújtott gyertya, egy ikon vagy feszület az asztalon, egy imasarok, ahol imádkozni szoktam, a rózsafüzér, valami szép, ami hangolja a lelkem (virág, kép, idézet, zene…), különféle segítő mozdulatok, konkrét testi gesztusok (összetett v. kitárt kéz, karok, sámlin ülés, térdelés, állás, leborulás stb.). Tulajdonképpen bármi eszközzé, módszerré válhat, ha segít minket abban, hogy jelen tudjunk lenni a mindig jelenlevő Istennek.

Az imádságra tanításban számomra az egyik sarkalatos kérdés az, hogy mi segíthet kialakítani azt a tudatot, ill. gyakorlatot, hogy az ima nem az életünkön kívüli valóság, hanem annak szerves része, abból forrásozik, és visszahat rá. Az igazi cél az, hogy az egész életem imádság legyen, azaz Istennel való szüntelen kapcsolatban éljem azt, tisztán látva azt is, hogy ez nemhogy nem teszi feleslegessé a személyes imaidőt, ill. a liturgikus imádságokat, hanem épp ezek a „kiemelt idők” teszik lehetővé, hogy életem imádsággá váljon.

Kisgyermekes édesanyák többször megosztották azt a fájdalmukat, hogy nincs idejük a személyes imára, mert ha fel is tudnak kelni még a feladataik megkezdése előtt, valamelyik gyermekük biztos hamarabb ébred, és bemászik az ölükbe, vagy fel kell venniük a karjukba. Meglepődve hallották, hogy ez ugyan megváltoztatja a formáját, de nem zárja ki a személyes imát. Miért ne szemlélhetné a karján tartott gyermekben Jézust vagy élhetné át, hogy Őt tartja a karjában? Gyermekét ölelve, csitítgatva Jézussal teszi ezt. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40).

A nap során, különböző tevékenységek kezdetén, végén vagy közben mondott fohászok, röpimák, kérések és hálaadások segíthetnek, hogy folyamatosan élőnek éljem meg a kapcsolatot az Úrral, és megnyíljak az Ő válaszaira. Ugyanakkor az imádság tanulásának útján fontos szerepe van a kiemelt időknek, amikor hosszabb, koncentráltabb időt tudunk adni Istennek és önmagunknak. Ilyen például egy lelkigyakorlat, egy imanap, vagy egy zarándoklat. Mint minden kapcsolatban, az Istennel való kapcsolatban is lényeges az együtt töltött idő, amikor nyitottabban figyelünk egymásra, tanuljuk egymást, meghallgatjuk a másikat.

A legnehezebb kérdés, hogy hogyan segíthetünk abban, hogy a kapcsolat valóban személyes legyen. Felkelteni a vágyat, hogy az imánk ne csak monológ legyen, hanem dialógus is. Tapasztalatom szerint gyakran a félelem a legnagyobb akadály ebben. Attól félek, hogy mit mondana nekem az Isten, ha valóban kinyitnám a szívemet és szabad teret adnék neki. Nem kér-e majd túl sokat vagy nagyon nehezet, amit nem akarok vagy nem tudok megtenni? Ezért biztonságosabb az Urat „bezárva” tartani és korlátozni, hogy mennyire jöhet közel. Ugyanakkor, mint minden szeretetkapcsolatban, itt is kockáztatnunk kell, ha tényleges, élő kapcsolatot szeretnénk. És ezt azzal a bizonyossággal tehetjük, hogy Isten minden emberi barátunknál hűségesebben és feltételek nélkül szeret, és nem akar nekünk rosszat. Ezt azonban mégis nehezen hisszük el, főleg akkor, ha emberi kapcsolatainkban ez a mély vágyunk sokat sérült.

Az imádság tanulásának élethosszig tartó útján tanuljuk megnyitni a szívünket, kilépni a középpontból, és a fókuszt önmagunkról a másikra, a TE-re irányítani, és befogadni, amit Ő ad, akkor is, ha azt nem észleljük, érzékeljük. Talán ez a decentralizáció az egyik legnehezebb lépés, amiből könnyű újra és újra kimenekülni. Ezt megelőzően azonban jó, ha megtanuljuk tudatosítani a bennünk motoszkáló érzéseket, megengedni azokat, hogy majd alkalomadtán búcsút inthessünk mindennek, és engedhessük, hogy számunkra észrevehetetlen, nem érzékelhető módon legyen szívünk benne az imában, ebben a titokzatos kapcsolatban az Úrral, és elfogadjuk, hogy már nincs rálátásunk arra, hogy mi történik a két lélek között. Ezen az úton sokat segít egy lelkivezető vagy kísérő jelenléte, tanácsa, tapasztalata.

Konklúzió

Bár az előző oldalakon több módszert, eszközt, gyakorlatot gyűjtöttem össze, amelyek mind részét képezhetik az imádságra tanításnak, de a leglényegesebb lépést, azt hiszem, mégsem lehet megtanítani, így egyetértek a kármelita nővér megállapításával, ami a kiindulópontot adta számomra. Talán csak megosztani lehet a személyes tapasztalatainkat, és biztatni lehet a másikat is erre az ugrásra az ismeretlenbe, miután már kapott néhány eszközt a kezébe. Ezek az eszközök, módszerek, imamódok olyanok, mint a vasak a hegymászók számára: először elérik őket, belekapaszkodnak, támaszkodnak rá, majd el kell engedniük, hogy tovább tudjanak haladni az úton. Ezekről a mankókról és azok használatáról tudunk talán tanítani. Ezek részei az imádságnak, segítik a belelépést, de nem egyenlőek vele. Ugyanis van egy pont, aminél tovább nem tudjuk segíteni, tanítani egymást ezen az úton, mert ott már Krisztus veszi át ezt a feladatot, és Ő maga tanítja az imádkozni vágyót jelenlétének és hívásainak felismerésére, szeretetének befogadására, és a hitre, ami az ima legfontosabb alapja. Végül pedig maga Jézus tanítja meg nagyon személyes módon, hogy váljon az imádságom életté és az életem imádsággá.

Heim Kata rscj

*Ruth Burrows: Az imaélet lényegéről, JEL Könyvkiadó, 2012, 43. o.

A cikk rövidített változata megjelent a Vigília 2025. júliusi számában.

A képek forrása: Julia Stankova bolgár ikonfestő weblapja (letöltés: 2021. október).

Forrás és fotó: szentszivtarsasag.hu