Indiai missziós nővérek érkeztek Felsőgallára

Felsőgalla
Indiából augusztus 12-én hazánkba érkezett a Szűz Mária Misszionáriusai apostoli élet társaságának három örökfogadalmas nővére: Jyothi (Dzsoti), Pavana és Merin. A Tatabányához tartozó Felsőgallára kerültek, hogy miután megtanulták a magyar nyelvet, cigánymisszióba kezdjenek a Székesfehérvári Egyházmegyében. Vámossy Erzsébet jár náluk.

 

Benvin Sebastian Madassery indiai származású verbita szerzetes az ő társaságukban fogadott minket a Pápai Missziós Művek felsőgallai házában.

Sebastian atyában, a Pápai Missziós Művek magyarországi igazgatójában már régóta ott motoszkált a cigánymisszió gondolata. Egyszer konferenciát is tartottak erről Kránitz Mihály atyával a budapesti Központi Szemináriumban. A verbita rend átvette Kuklay Antal atya cigánymissziós munkáját Körömben: ott most két verbita, a kongói származású Albert és a brazil Marko atyák tevékenykednek. Ám Tatabányán is van egy cigánytelep, velük nemigen foglalkoztak eddig.

A Szűz Mária Misszionáriusai egy teljesen új rend, Olaszországban van még házuk, a magyarországi lesz Európában a második. Hogy miért éppen ők jöttek ide, elmeséli Sebastian atya a ház udvarán. „Az unokatestvérem szintén pap, Hollandiában provinciális. Sokszor beszélgettem vele a cigánymissziós tervemről. Ő sok új indiai rendet ismer, a Szűz Mária Misszionáriusai generális anyjával is tartotta a kapcsolatot. Egyszer csak hívott, hogy tőlük tudnak ideküldeni nővéreket cigánymisszióra. Gondoltam, Isten jelet adott. Mint a Pápai Missziós Művek magyarországi vezetője én nem tudok misszionáriusokat hívni ide. Így Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspökkel beszéltem arról, mi lenne, ha az indiai nővéreket ő hívná meg. Így is lett. Én csak eszközként működtem ebben a folyamatban, megírtam a meghívólevelet, és felajánlottam a felsőgallai házat, hogy a nővérek elkezdhessék a munkájukat.” A Szűz Mária Misszionáriusai név már első hallásra nagyon megtetszett Sebastian atyának, hiszen a Szent István-i országfelajánlás óta Mária Magyarország patrónája. „Hogy pont ilyen néven jönnek ide nővérek, ez nem véletlen. Később értjük majd meg a jelentőségét” – mondja a verbita szerzetes.

A felsőgallai ház története is érdekes, abban is felismerhető a gondviselés. Sebastian atya régóta tart lelkigyakorlatokat és párterápiát jegyespároknak, házaspároknak. Szeretett volna egy olyan helyet, ahová el lehet vonulni meditációra, befelé fordulásra. „Sokat imádkoztam alkalmas helyért én is, mások is. Hét évvel ezelőtt aztán sok évi ima után jött egy telefon Németországból, hogy van egy ház Tatabánya mellett, amit szeretnének a missziónak adni. Nem ismertem az embert, aki hívott. Kiderült, a weboldalunkon keresztül talált ránk. A Lélek működését láttam ebben, mondtam is neki, milyen régóta imádkozom már egy ilyen helyért. Hét apartman van itt, teljesen önálló szobák konyhával. Gondoltam, hét házaspár nagyon jól tud itt lelkigyakorlatozni.”

A ház a Keindl család tulajdona volt, sváb származásuk miatt a világháború idején el kellett menniük innen. Az öt testvér közül hárman papok (egyikük karthauzi szerzetes), a negyedik apáca, az ötödik pedig óvónő, nem ment férjhez. Az egyik testvér, Keindl Antal atya idővel visszatért ide, és 2015-ig, a haláláig ugyanabban a szobában élt, ahol annak idején megszületett. Még kápolnát is kialakított az egyik szobában, naponta ott misézett.

Sebastian atya így mesélt arról, hogyan vált a ház a lelkigyakorlatok otthonává: „Megnéztem, és nagyon megtetszett. Minden úgy volt benne, ahogy nekünk jó. Akkor megtapasztaltam, hogy Isten a megfelelő időben meghallgatja a kéréseinket, csak türelemmel, kitartóan kell imádkoznunk. Jeleztem a verbita rendnek, hogy nem tudom átvenni a házat, mivel szerzetes vagyok. Azt mondták, nekik nem kell, így nagyon elszomorodtam. Szóltam az adonyi nővéreknek, hogy lenne ez a ház, vegyék át, alapítsanak itt közösséget, a püspök atya is megad hozzá minden segítséget. Ők szívesen vállalkoztak erre, a generális anya engedélyezte az épület átvételét, de nem tudott három-négy nővért ideküldeni egy új közösség létrehozására. Így megbeszéltük, hogy én leszek a felelős a ház fenntartásáért, és tarthatok benne lelkigyakorlatokat a házaspároknak addig, amíg a Szeplőtelen Szűz Mária Szolgálóleányai rend közösséget nem tud itt indítani. Mivel ez három év után sem sikerült, a Pápai Missziós Művek vezetőjeként végül mégis átvettem a házat, amely így a Vatikán tulajdonában van.”

Az udvarról betérünk a kápolnába is, ahol a kicsi oltár mellett egy harmónium is helyet kapott. Az apró helyiségben csak egy padsor áll a fal mentén. Sebastian atya az imént misézett itt a nővéreknek, mivel lelkinapot tartott nekik.

Az utca felőli új épület kétemeletes, négy szobával. Ehhez kapcsolódik egy régi szárny, az udvar túloldalán pedig a másik régi épület. Valamelyikben egykor pékség működött. Erről Sebastian atyának eszébe jut Betlehem, „a kenyér háza”.

Belépünk az ebédlőbe, ahol már megterítettek az ebédhez. Betölti a helyiséget az indiai étel illata, amit Jyothi, Pavana és Merin nővér főzött. Az asztalon nemcsak az étkészletet rendezték el szépen, hanem kis piros kövek is díszítik a terítőt. Indiai szokás ez a vendég tiszteletére. 

Jyothi 2004-ben lépett a rendbe, a tizedik osztály elvégzése után (Indiában eddig tart a közoktatás). Hat év képzést követően, 2010-ben tette le az első fogadalmát, és 2014-ben az örökfogadalmát. Ápolóként dolgozott egy kórházban, majd egy évig fogyatékos gyerekekkel foglalkozott a rend missziójában. Ezután érkezett Magyarországra.

Pavana (magyarul: Paula) 1993-ban lépett be a rendbe, szintén a tizedik osztály után. 1999-ben tette le az első fogadalmát. Négy éven át Andhrában dolgozott, majd ápolónak tanult Bengaluruban, ahol ezután öt évig szolgált. Misszióba küldték a Himalája oldalába, Asszám államba, ahol az emberek elzártan élnek, és alig van infrastruktúra. Különösen nagy szükség van ott a misszionáriusokra, akik az élet minden területén segítik őket. Hosszú útja során Pavana nővér még pszichiátriai betegekkel is foglalkozott, majd Nepálba ment egy új misszióba, onnan érkezett hozzánk.

Merin 1998-ban lépett a rendbe, 15 évesen, mint a társai. 2002-ben öltözött be, 2009-ben tett örökfogadalmat. Keralában szociálpedagógusként dolgozott árvaházakban, majd 2017-től India több államában szolgált, Újdelhiben is. Plébánián dolgozott, közösségeket látogatott, iskolában tanított.

A cigánypasztorációhoz mentálisan is erősnek kell lenni, nem véletlenül küldték ide éppen őket. Jyothi nővér elmondja: „Örömmel hallottam és fogadtam a hívást. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de sok nehézség adódott már az életemben. Ha Isten velünk, ki ellenünk? Nagyon boldog vagyok, csak az a baj, hogy nehéz a nyelv.” Pavana nővér hozzáteszi: „Oda megyünk, ahova küldenek bennünket. A legfontosabb, hogy emberekkel vagyunk együtt, velük dolgozunk. Bár igaz, volt bennem némi kétség és félelem is.”

Sebastian atya sokat segít nekik, hiszen tudja, min megy keresztül az, aki misszióba érkezik egy idegen országba. Ő volt Magyarországon az első indiai férfi misszionárius. Megérti hát a nővérek nehézségeit, és támogatja őket, hogy megtanuljanak önállóan élni itt, ahol minden más: az étkezés, az öltözködés, még a levegő is. Újdonság nekik például, hogy itt zoknit kell húzni, mert hidegebb van, mint Indiában. Meg kell tanulniuk azt is, hogyan működnek az elektronikai eszközök vagy a fűtés. Miközben a nővérek felidézik a nehézségeiket, sokat kuncognak. Hálásak, hogy a helyiektől is kapnak segítséget: a plébános atyától, az egyházmegye főkönyvelőjétől, a tatabányai nyelvtanárnőtől és Kláritól, aki közel lakik a házhoz. Egyetlen szomorúságuk, hogy a szomszédokkal még nem alakult ki szoros kapcsolatuk, mint Indiában, ahol ez a kötelék mindig nagyon erős és eleven.

A magyar nyelv nehéz. „Nekem az volt a szerencsém, hogy senkivel sem beszélhettem az anyanyelvemen – mondja Sebastian atya. – Négy hónapot tanultam magyarul magántanárnővel, és hármat a Balassi Bálint Intézetben. Aki utánam érkezett misszióba, az másfél-két év alatt tanulta meg a nyelvet. A nővérek egymással is tudnak beszélgetni a saját nyelvükön, ami nem előnyös a nyelvtanulás szempontjából.” Jyothi, Pavana és Merin nővér sorolják, mi mindent tudnak már magyarul: a köszönéseket, a bemutatkozást, az Üdvözlégyet, a Miatyánkot és más imádságokat. El tudják mondani azt is, hogy „megyünk templomba, szentmisére”. Néhány hanggal meg kell küzdeniük, például az ü-vel vagy a cs-vel. Ahogy próbálgatják a szavakat, és az Üdvözlégyet mondják, nevetésben törnek ki az ügyetlenkedésük miatt. Most a legfontosabb a nyelvtanulás, aztán jöhet a cigánymisszió.

„Mi, indiaiak oldottabbak vagyunk, mint a magyarok, ezt érzékelik a cigányok is. Fontos, hogy megértsék: a misszionáriusok azért vannak itt, hogy segítsenek rajtuk, de önmagukon is tudniuk kell segíteni” – mondja Sebastian atya, aki lépésről lépésre vezeti be a nővéreket a cigánymisszióba. Egyelőre még inkább csak azt tudják, hogy ez nehéz terep. De megismerték már a cigány társadalom és istenhit jellegzetességeit, és azt, hogy a cigány emberek számára Mária nagyon fontos. „Minden missziónak megvan a maga nehézsége. Most igyekszünk felkészülni erre a szolgálatra. Tudjuk, hogy kihívásokkal fogunk szembenézni, de a cigány emberekkel akarunk lenni, és megteszünk mindent, ami tőlünk telik” – mondja Merin nővér.

A szerzetesi élet ritmusát a nővérek itt is megtartják. Általában ötkor kelnek. Mindennap elmennek szentmisére, néha reggel, máskor este, attól függően, hogy a környéken hol, mikor van mise. Reggel hattól hétig imádkoznak, általában fél nyolckor reggeliznek. 9-kor Tatabányára indulnak nyelvet tanulni, visszatérve időt szánnak a személyes imára, azután ebédelnek. Délután ház körüli munkákat végeznek a személyes imádságuk előtt, majd a környező plébániákon találkoznak emberekkel. Este hét órakor visszatérnek szentségimádásra és rózsafüzérre. Vacsora után fél 10-ig tanulnak, aztán újra együtt imádkoznak a kápolnában. Utána szilencium kezdődik a kongregáció szabályzata szerint. „De biztosan nem tartják be – mondja Sebastian atya, mire nagy nevetésben törnek ki a nővérek. – Néha 10 órakor hívnak telefonon. Akkor hogy lenne szilencium?”

Sebastian atya elmondja, mit lehet tudni a tatabányai cigányságról. Ez egy olyan közösség, ahonnan sokan járnak dolgozni. „Többfajta cigány közösség létezik Magyarországon, a keleti országrészben teljesen mások, mint Budapest környékén. Egyvalami közös bennük: mindegyiknek van egy tekintélyes tagja. Vele kell jó kapcsolatot ápolni, és rajta keresztül eljutni a többiekhez. Ha ő haragszik valamiért vagy semmibe vesz, a misszió nem fog gyümölcsöt hozni.”

Sebastian atya a cigányok körében megélt korábbi élményeiről is mesél: „Egyszer Trabanttal mentem Nagybárkányra, tábort szerveztem oda fiataloknak. Nagy kalap volt a fejemen, és még hosszabb volt a szakállam, mint most. Úgy néztem ki, mint egy Indiából érkezett vajda. Mindenki kijött a házakból, és nézett, mert elterjedt a hír, hogy itt van egy indiai. Nagyon vicces helyzet volt! Aztán készítettem nekik ételt indiai fűszerekkel, és mindenkit meghívtam. Úgy örültek! Láttam, hogy tudok bánni velük. Emberszámba kell venni, becsülni, kicsit megvendégelni őket, azután elfogadják az embert. Együtt zenéltünk, viccelődtünk. Lassan kell kezdeni velük, de biztosan. Nem szabad teológiai dolgokat mondani nekik, hanem az ő szintjükön beszélni a hitről. Ehhez az egónknak is törnie kell magát. Hosszú időt kíván ez a szolgálat, egy egész életet kell áldozni erre.”

A Pápai Missziós Művek nemzeti igazgatója arról is beszél, hogy a járvány előtt börtönpasztorációt végzett, főleg Budapesten, a Maglódi úti büntetés-végrehajtási intézetben, de Balassagyarmaton és Dunaújvárosban is megfordult. „Mindenhol eljöttek a cigányok a szentmisére, persze azért, hogy kicsit szabaduljanak a cellából. Szigorú szoktam lenni velük, de becsülnek. Fontos nekik, hogy indiai vagyok, mert úgy tartják, ők is onnan jöttek. Jobban megnyílnak előttem, mint mások előtt, sokszor mondják: az atyával mindenről lehet beszélni.”

A szerzetes nővérek az örökfogadalomkor kapták meg fekete fátylukat, addig fehéret viseltek. Lehetnének száriban is, Indiában a rendtársaik azt viselik, de Magyarországon inkább a fehér habitust hordják a hűvösebb időjárás miatt. Gyűrűjükön a kongregáció nevének monogramja látható. Nyakukban feszület, amit a beöltözésükkor kaptak. Ezen Szűz Mária a megfeszített Fiát öleli a kereszt mellett állva. A nővérek úgy értelmezik, ők maguk is Jézust fogják, mint ahogyan Mária ezen a különleges kereszten. Belekapaszkodnak a keresztre feszített Úrba, és ölelik, mindenüket odaadva.

 

Forrás és fotó: magyarkurir.hu/megszentelt-elet

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
✟ Rudan Mária - EM projektvezető
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41