December 11-től 16-ig elöljárói továbbképzőt tartottak a jezsuita rend római központi házában az egyes provinciák új rendi elöljáróinak. A Vatikáni Rádió stúdiójában erről kérdezte Vízi Elemér jezsuita tartományfőnököt Vértesaljai László a tanácskozás végén.
-Nagy öröm számomra az itt töltött idő, a provinciális-iskola keretében, melyet rendszeresen tartanak a római jezsuita kúrián azoknak az új provinciálisoknak, akik az utóbbi időben álltak szolgálatba. Mivel múlt év októberében a rendi nagygyűlésen sok új provinciálist neveztek ki, ezért két csoportot is szerveztek, egyiket novemberben tartották. Én a decemberi csoportba kerültem, ahol összesen 13-an voltunk, a világ minden részéből, Ázsiától Afrikáig, Dél- és Észak-Amerikától Európáig.
-Mik voltak a továbbképzés súlypontjai?
-Elsődlegesen kapcsolódási területet jelent ez a továbbképzés, hogy megismerjük a római jezsuita kúria működését, a hivatalokat és az ott dolgozó személyeket és hogy jobban elmélyítsük a páter Generálissal a kapcsolatot. Sor került a képzés során a rációra (ratio), az úgynevezett lelkiismereti föltárásra, amit az egyes provinciákban a rendtagok a tartományfőnökeik felé tesznek meg. Mi ezt itt most a páter Generális felé tettük meg. Valójában a rendi kormányzás témái kerültek elő. A ratio a rendi kormányzásnak a titka, a kulcsa valamiképpen, és nem csak a lelkiismeret föltárását jelenti, hanem ahogy a páter Generális külön aláhúzta, annak a mozzanatnak a megkülönböztetését jelenti, amit a provinciális hall a rendtársaitól. Ezt viszi magával egy imádságos lelki megkülönböztetésbe és keresi, hogy az Isten hívása hol jelenik meg ebben és hogy neki ebben a folyamatban milyen teendője van.
-Egymással hogyan tudtatok megismerkedni?
-Ez az idő nagyon jó lehetőség volt arra, hogy egymással kapcsolatba kerüljünk. Tulajdonképpen a rendi nagygyűlésen tapasztaltam meg a Jézus Társasága nemzetközi jellegét, de a bensőségesség, ahogy mi itt egymásra találtunk, mint „barátok az Úrban”, ahogyan érzékeltük egymásnak az örömeit és küzdelmeit, abban volt egy nagyon szép rezonancia, egymásra figyelés, ahogy együtt vagyunk és nagyon szép barátság alakult ki közöttünk. Meg is fogalmaztuk a vágyunkat, hogy nagyon jó lenne ezt a találkozót tovább folytatni és időről időre megállni, kicsit kiértékelni a munkánkat és a tapasztalatainkat.
-Volt-e lehetőség egymással mélyebben megosztani az otthonról hozott örömöket és fájdalmakat?
-Igen, valójában ezzel kezdtünk, hogy megosztottuk egymással vigaszainkat és vigasztalanságainkat, küzdelmeinket és kihívásainkat. Volt arra is lehetőség, hogy megosszuk egymással a saját provinciálisi tapasztalatainkat. Sokan tudtunk egymásnak segíteni azzal, hogy egészen másképpen állunk hozzá ugyanazon dolgokhoz. Nem utolsó sorban szóba került az is, hogy miként vigyázzunk magunkra, a pihenés, a megállás révén, mert ez nyilván erősen kihat a környezetünkre és mindazokra, akikkel kapcsolatban vagyunk.
-Mi volt számodra a leghasznosabb ebben az iskolában?
-Nagyon inspirált és megerősített abban, hogy mi az én szerepem, mint provinciális. A páter Generális többször is aláhúzta, hogy a provinciálisok együtt felelősök az egész Társaság kormányzásáért, tehát nem csak a saját rendtartományukért. Újból és újból aláhúzták, hogy a provinciális felelős az anyagiakban, a provinciális felelős ebben és abban, valójában mindenért a provinciális felel, de ugyanakkor azt is láttam, hogy a Generális nagyon nagy szabadsággal és a szubszidiaritásnak a meghagyásával enged bennünket tevékenykedni, tiszteletben tartva a helyi szükségleteket és igényeket. Fölszabadító volt ezt hallani tőle, és haza is viszem, hogy a lelkiismereti döntéseinkbe a megkülönböztetés útján, egyéni imádságban vigyünk be az előttünk álló feladatokat és annak az eredményét közöljük majd vele, amit ő tiszteletben tart, de szükséghelyzetben konzultál velünk. Ez nagyon megerősítő volt számomra, miként a kapcsolódás is, és nem csak a Társaság „apostoli testével”, ahogy ezt mi mondjuk, hanem kapcsolódás a római jezsuita kúriához, a páter Generálishoz, de éppúgy kapcsolódás az egyetemes egyházhoz, ahogy Ferenc pápával együtt koncelebráltunk egy reggeli szentmisén, aztán egy közös misénk Szent Ignác egykori lakhelyén…
-Milyen volt szentmise a pápával?
-Nagy élmény volt. A szentmise nagyon egyszerűen, fegyelmezetten zajlott. A Szentatya mély imádságos hozzáállással végezte a szentmisét. Öröm volt vele együtt koncelebrálni, közel lenni hozzá, egészen személyesen hozzánk szólt és beszédében azt emelte ki, hogy az Isten milyen gyöngéden viszonyul az emberhez, mert mi hajlunk arra, hogy az Istent távol és fönt képzeljük el. Ő pedig sokkal közelebb van hozzánk, mint ahogy egy atya egészen közel van a gyermeke számára, odafigyeléssel és jósággal. Említette azt a középkori teológiai gondolatot, hogy az Istent itt a földön a végtelen nagy sem tudja teljesen befogadni, de ugyanakkor Ő képes arra is, hogy a végtelen kicsiben is elférjen. Ezáltal a kicsi is naggyá lesz, ennélfogva a kicsiben is keressük az Istent, mert ez a lelkiségünkhöz nagyon szorosan hozzátartozik, hogy a cselekvésben legyünk szemlélődőek, ezért mindenben keressük az Istent. Arra kért végül a páter Generális, hogy gondoljuk át a közösségi életünk egyensúlyát a szolgálat és az imádság tekintetében, de főként a szerető figyelem, az exámen imájára, hogy érzékenyek legyünk arra, hogy az Isten miként van jelen a hétköznapjainkban, és hogyan vezet bennünket akár az élet kis dolgaiban is.
Forrás és fotó: Vatikáni Rádió