Kivettem három nap szabadságot, mielőtt elkezdődik a szezonális nagy hajtás a munkahelyemen, és elmentem egy lelkigyakorlatos házba. Éreztem, hogy szükségem van a pihenésre és a lelki feltöltődésre, új lendületre. A Jóisten nagyon megáldotta ezt a döntést (áldozatot!), csak ajánlani tudom mindenkinek.
Azt hiszem, ismerősek lehetnek az alábbi gondolatok, problémák: állandóan rohanok… alig van időm magamra… túlszervezem az életem, hogy minden és mindenki beleférjen… sokat kell dolgozni… kéne feladatot vállalnom a közösségemben… megint keveset aludtam… kilométer hosszú a To Do listám… és hát persze az Istenre épphogy pár percet (vagy heti egy nyugodt reggelt/estét) tudok szánni mindezek mellett, és azt is olyan nehéz kipréselni magamból…
Úgy hiszem, hogy közhelyes, de ez a korunk betegsége. Nagyon nehéz kiegyensúlyozott életet kialakítani, mert mindenhol a pörgés, a haladás, az eredmények vannak fókuszban.
Ha behúzom a féket, ég a gumi, mindig az utolsó pillanatban jövök rá, hogy most tényleg meg kell állni.
Most az egyszer sikerült egészen időben gondolkodni: még nyár közepe táján írtam a kismarosi ciszterci nővéreknek, hogy ősszel szeretnék náluk eltölteni 2-3 napot. A Jóisten a legjobbkor küldte ezt az ötletet, óriási szükségem volt erre a kiszakadásra. És hogy mit kaptam Tőle és a nővérektől? Nagyon sokat!
Csend és nyugalom
Három napon át önmagamat teljesen meghazudtolva szinte semmit nem csináltam! Ültem a teraszon a teámmal/kávémmal, és néztem a napsütésben úszó templomot, a felhőket, hallgattam a madarakat. Tiszta idilli, nem? De! A természet és a monostornál lévő légkör automatikusan kizárta a problémáimat. Erőlködnöm se nagyon kellett, hogy ne nézzem meg a telefonom, vagy ne gondoljak a munkára.
Béke, közelség
Szerda reggel igazából “berobbantam” a misére késve, 7.36-kor. Nem túlzok, ha azt mondom: 7.42-re átszellemültem, és azt kívántam, bárcsak beleégne a fejembe ez a kép és a lelkembe ez az érzés. A nővérek a megszokott békességben énekelték a zsoltárokat, vonultak ki sorrendben áldozáshoz, álltak fel és ültek le… Az atya az újrakezdésről prédikált… Csupa világosság volt az a gyönyörű templom… “Vágni lehetett” az Isten jelenlétét, és ezt tetőzte a kompletórium, a hárfa, a csillagos ég.
A három napban sokat tudtam imádkozni, olvasni, jelen lenni. (És aludni, pihenni.)
Egy kis munka
Segíthettem a nővéreknek mézet címkézni, lekvárt pakolni – hasznosnak éreztem magam, meséltek közben az életükről. Ők is segítettek nekem: beszélgethettem több mint egy órát az egyik nővérrel, ami lelkileg irányt adott az ott töltött napoknak, a következő heteknek.
Igazából nem ragozom tovább a témát, áradozni lehetne erről a három napos terápiáról. A fentieken kívül még sok apróság volt, ami feltöltött: üldögélni a Duna-parton, csokit kapni egy helyi kedves barátnőtől, csevegni és nevetgélni a két cuki idős zarándoktárs nénivel.
Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy legalább félévente menjen el bármelyik nyugodt vidéki lelkigyakorlatos házba, és élje át, amit én átéltem. Nem kell ünnep, nem kell vezetett tematikus lelkigyakorlat – néha kifejezetten csak az kell, hogy kettesben legyünk: az Isten és én.
Téglásy Nóra/777blog.hu