Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2018. július 14. 22:00
Budapest

„Mi is a hajnal emberei vagyunk”

Nemeshegyi Péter és a nemzedékek közötti kapcsolatok – régen és ma.

Nemeshegyi atyára a kortalanság jellemző: könnyed eleganciával lépi át a generációk közötti határvonalakat. Úgy tűnik, tud valamit, amit a többség nem, akik sokszor egymás mellett ugyan, mégis saját világunkban, buborékainkban élünk, és értetlenül, sőt rosszallóan figyeljük a másképpen élőket-gondolkodókat. Ezért annak történetét akartuk megismerni, hogy különböző életszakaszaiban mi határozta meg az idősebbekhez és a fiatalabbakhoz való viszonyát. Mi lehetett az oka, hogy mindig mindkét csoport képviselőivel egyaránt szót tudott érteni?

-Péter atya gyermekként mennyire vette figyelembe, hogy mik a felnőttek elvárásai, hogy milyen szabályoknak kell megfelelni? Szívesen, merészen és gyakran megszegte a szabályokat, vagy igyekezett inkább alkalmazkodni?

-A társadalmi közegemben és a családomban elég egyértelmű volt, mit szabad, mit illik és mit nem, hogyan él egy becsületes ember, melyek az alapvető erkölcsi törvények. Az életünknek a bibliai tanítás volt az alapja. De ezen belül azért nagy tere adatott a szabadságnak. Például soha nem kellett megkérdeznem, kivel barátkozhatom.

-Az etikett szabályai nem zárták karanténba az érzelmeket?

-Tisztelet nélkül beszélni, ordítozni, csúnya szavakat használni nem illett, de ilyesmi nálunk nem is igen jutott senkinek az eszébe. Ami a tegezést és a magázást illeti, az nem volt kőbe vésve: én például apámat tegeztem, anyámat magáztam. Az idősebb testvérek tegezték a fiatalabbakat, a fiatalabbak pedig magázták az idősebbeket. Apám istenhívő volt, de nem vallásgyakorló. De engem azért minden este megimádkoztatott. Amikor serdülőként harcias katolikus lettem, és hitkérdésekről próbáltam vele beszélgetni, azzal hárította el a próbálkozásaimat, hogy nem elveken kell lovagolni, hanem becsületesen kell élni.

Élete utolsó szakaszában sok baj érte: nyugdíjazták, a politikai változások következtében rossz pozícióba került, üldözték a barátait, és betegségek támadták meg. Kissé meglepett, amikor ebben az időszakban egyszer így fakadt ki: „Miért harcol velem az Úristen? Elismerem, hogy erősebb nálam!” Édesanyámtól generációkon túllépő igazságot tanultam: hogy jónak lenni jó, gyűlölni, bosszút állni viszont „nem illik”.

-Mekkora tekintélyük volt az ön számára a felnőtteknek?

-A felnőttek nem mind ugyanazt mondták, ezért nem is tisztelhettem őket egységesen, vagy csak azért, mert felnőttek voltak. Ám hiába nem értettem egyet egyikükkel-másikukkal, serdülőkoromban még nem voltam elég bátor, hogy fellépjek velük szemben. Egy nyaralóhelyen például majd felrobbantam dühömben, amikor az előkelő dámák a jezsuiták által hirdetett szociális igazságosság ellen beszéltek, mégsem mertem ellenkezni. Míg bizonyos körök még misére sem engedték el a háztartási alkalmazottjaikat, én katolikus fiatalként úgy gondoltam, hogy társadalmi állására való tekintet nélkül minden emberrel tisztelettel kell bánni. De azért azt én is természetesnek tartottam, hogy cselédeink vannak, hogy a szakácsnőnknek meg a szobalányunknak csak egyetlen szoba jut a lakásunkban a hétből, hogy nem használhatják a fürdőszobánkat, és nem étkezhetnek velünk. Ebből a szempontból adottnak vettem mindent, ami körülvett, nem érzékeltem a társadalmi fonákságokat.

-Kit tartott leginkább tekintélynek a maga számára a környezetében?

-Első helyen a szüleimet. A tanáraimat kevésbé, noha ők persze nagyon adtak a tekintélyükre. Jellemes embereknek és jó szakembereknek tartottam-tartottuk őket, de azért az jellemző, hogy az egyetlen olyan tanárnak – az egészségtant tanító orvosnak –, aki nem vizsgáztatott félév végén, csaknem pokollá tettük az életét az osztálytársaimmal. Mivel nem kellett félnünk tőle, az ő óráin sokkal több csintalankodást, rendbontást engedtünk meg magunknak, mint a többin.

-Milyen volt a kapcsolat az idősebb és a fiatalabb diákok között?

-Szinte nem volt köztük kapcsolat, mert még az udvaron, játék közben is elkülönültek az osztályok. A gimnázium ugyanis nagyon ügyelt arra, hogy ne nyíljon tere a diákok körében a hatalmaskodásnak, a kisebbek leuralásának.

-Testvére nem volt, de unokatestvérei igen. Hogyan tekintett az idősebbekre?

-Ők voltak a példaképeim. Például azért, mert a négy-öt évvel idősebb Pistuka mindenben sokkal ügyesebb volt, mint én – tudott például légpuskával verebekre lövöldözni. A legszívesebben mindig vele lettem volna, és ő időnként hajlandó is volt játszani velem. De sajnos az is megesett, hogy amikor reggel nagy lelkesen azt kérdeztem tőle: „Pistuka, mit csinálunk?”, ő így felelt: „Különbözőt.” Amiből meg kellett értenem, hogy előző nap megunta a velem való játékot.

Hat-hét éves unokaöcsémnek, Lajoskának viszont én lettem az ideálja. Olyan játékokat találtam ki ugyanis neki, amiket nagyon élvezett. Az egyik ilyen „A buta király” volt, aki mindig rossz helyekre vezette a katonáit, ezért hol egy gödörbe, hol egy pocsolyába estek bele. Lajoska pedig nagyokat kacagott a király butaságán és a vicces baleseteken.

-Milyen változásokat hozott az életébe, amikor cserkésztiszt lett?

-Érettségi után Luzsénszky Alfonz, a cserkészparancsnok, aki a lelkiatyám is volt, meghívott, hogy a regnumos évek után legyek cserkésztiszt, a nálam nyolc évvel fiatalabb kiscserkészek vezetője. És ők csüggtek rajtam, annyira tetszettek nekik a kirándulások – meg a mesék, amiket a mulattatásukra kiötöltem. „Mi történt Erdőfiával?” – kérdezgettek lelkesen, én pedig minden alkalommal továbbmeséltem a történetet. Szívesen foglalkoztam velük.

-Mint cserkésztisztnek mennyire kellett tartania a hivatalos kereteket az önre bízott gyerekekkel való kapcsolatban? Olyasmikre gondolok, hogy vezényszavakkal irányította-e őket, vagy hogy kellett-e masírozniuk.

-A kapcsolatunk szerencsére inkább baráti volt, legfőképpen Luzsénszky atya jóvoltából, aki nem szerette a katonásdit, a masírozós cserkészetet. A háború idején már sokfelé bevezették a cserkészcsapatoknál a harci gyakorlatokat, de mi nem alkalmazkodtunk.

-Azon felül, hogy szerették a gyerekek, tekintélye is volt előttük?

-Volt, volt, de azért kevesebb, mint a parancsnoknak, akit pap volta miatt különösen is tiszteltek. Rám azért néztek fel, mert idősebb voltam, köztudomásúan jó tanuló, és mert tudtam zongorázni.

-Hogyan lett „fiatalúrból” egyszer csak felnőtt?

-Arra jól emlékszem, hogy tizennyolc éves koromban valóságos sokként ért, amikor egy gyerek bácsinak szólított. Én ugyanis akkor még diáknak és ebből fakadóan gyereknek éreztem magamat. A felnőtté válásomat mint életérzést a munkába állásom élményéhez kapcsolom. „Fizetést kapok, tehát felnőtt vagyok” – ilyesféleképpen gondolkodtam erről. Legalább ennyire fontos volt az is, hogy a Magyar Általános Hitelbanknál felelősséget kellett vállalnom a munkámért. Foglalkoztam a kuncsaftokkal, vezettem a könyveket: egy nagy gépezet kicsiny fogaskereke lettem. Kitüntetett napjai voltak ennek a munkafolyamatnak azok, amelyeken az éves mérleget készítettük el. Olyankor bizony túlórázni kellett, míg minden hiba nyomára nem bukkantunk. Megesett, hogy én találtam meg a hibát, máskor viszont éppen én voltam a baj okozója. Egyszer pedig két különböző hibát is vétettem, amelyek kiegyenlítették egymást, ezért a végeredmény látszólag rendben volt. Ahhoz, hogy nyomára akadjunk, hol a bibi, hosszú számoszlopokat kellett tüzetesen átnéznünk. És nem volt mese: bármilyen későre járt is, addig kerestük, míg meg nem találtuk.

-Az apukája elvárta, hogy döntőnek tekintse a véleményét, és szót fogadjon neki?

-Egyáltalán nem akarta megparancsolni, mit tegyek, hanem megbízott bennem. Azt az akadályt azonban nagyon nehezen vette velem kapcsolatban, hogy a papság mellett döntöttem. A papokat ugyanis nem nagyon kedvelte, egyházi körökben nem forgott. A rokonságban sem volt pap. Ezért amikor húszévesen megmondtam neki, hogy úgy érzem: Jézus Krisztus a szolgálatára hív, nagyon odavolt. Igyekeztem megkönnyíteni neki a keserű pirula lenyelését azzal, hogy hangsúlyoztam: az egyetemet még befejezem, mielőtt jezsuitának állok. Látszólag lojális maradt irántam ezután is, de közben fűnek-fának elmondta, hogy micsoda őrült a fia. Nekem pedig nagy cselesen a papságot otthagyó Nyirő József regényét, az Isten igájábant vette ajándékba, hogy eltérítsen a szándékomtól.

-Hogyan változtatott a fiatalokhoz való viszonyán az, hogy tanár lett?

-Mindig azt tartottam fontosnak, hogy azért fogadják el, amit mondok, mert igaznak tartják, és ne azért, mert én vagyok a tanár. A személyes meggyőződésemet próbáltam nekik átadni, élő igazságokat. Ezért az életemből vett példákkal és hasonlatokkal színesítettem az előadásaimat. Élénken gesztikuláltam, ezt nevezték el Japánban, ahol az ilyesmi ismeretlen, Nemeshegyi-tornának. Kerestem a szemkontaktust, soha nem beszéltem lehunyt szemmel, mint sokan teszik. És a diákjaim többsége kedvelte az előadásaimat.

-Ön szerint az önmagában távolságot jelent két ember között, ha életkorban távol vannak egymástól? Mi kell ahhoz, hogy szót értsenek?

-Míg korábban a társadalom stabilnak és csupán javítgatásra szorulónak tűnt, ma sebesen változónak érzékeljük, és a múlt hiányosságai, hibái kerülnek előtérbe. Meg az a nagy bizakodás, hogy a jövő majd szebb lesz. Ezen nemigen lehet változtatni, és az új nemzedékek kritikája teljesen jogos. Ha valamiben mégis szeretnénk megkapaszkodni, olyan igazságainkban tanácsos, amelyek nem változnak. Például hogy Isten van, hogy jónak lenni jó, hogy Jézus Krisztus a megváltónk és a példaképünk.

-Japánban töltött évtizedei hogyan alakították a nemzedékek kapcsolatára vonatkozó nézeteit? Ott hogyan viszonyulnak egymáshoz idősebbek és fiatalok?

-Évtizedekkel ezelőtt hazatértem már Japánból, azóta bizonyára felgyorsultak ott a már akkor is érzékelhető változások. Az idősebbek iránti tisztelet, a munkaszeretet, a harmóniakeresés, amely korábban megváltoztathatatlan adottságnak tűnt Japánban, már akkortól fogva kitetté vált a nyugati élet- és gondolkodásmódnak, amikor a XIX. század végén feladták az elzárkózás politikáját. Azt hitték, hogy a japán szellemet megtarthatják, de kiderült, hogy kizárólag a technikát nem lehet átvenni Európából. Így aztán az is változni kezdett, ami Japánban alapadottság volt: hogy mindenkinek a társadalomban elfoglalt helye a meghatározó, kitörni nem lehet, csak alkalmazkodni. Ez a családokra, a családi életre is igaz: meggyengült a hagyomány ereje. Míg korábban évszázadokon át abszolutizálták, tökéletesnek tartották a rendjét, és az előző nemzedék életének megismétlésére, tökéletes lemásolására törekedtek, manapság már a jövőbe tekintenek, ott akarnak megvalósítani valami jobbat, ideálisat.

-De akkor azok, akiket annak idején megkeresztelt, és ma is hitben élnek, kivételnek számítanak?

-A hit kegyelem. Akik válaszolnak az üdvözlőlapjaimra az egykor megkeresztelt körülbelül háromszáz egykori hívem közül, valóban mindmáig hálával emlékeznek a keresztelésük napjára, és hálásak a hit ajándékáért. De néha közülük is panaszkodnak néhányan, hogy a gyermekük nem képes hinni az Istenben. Őket is a megváltozott Japán veszi körül, azt pedig „keserű levében forgó”, sokféle válságtól sújtott, összezavarodott világunk. Ez néha szomorúsággal tölthet el bennünket, de mindig gondoljunk arra, hogy Isten szánja és szereti ezt a világot. Ő a garanciája, hogy ami most összevissza, egyszer majd harmóniába rendeződik. Jó, ha mi magunk is gyakran így imádkozunk: „Uram, erősítsd a hitemet!”

-Melyek az időskornak azok a tudáselemei, felgyűlt tapasztalatai, amelyekkel az idősebbek a fiatalok segítségére lehetnek, amikor azok megakadnak, válságokat élnek át? Mire kell vigyáznia egy idős embernek, hogy ne ijessze el a fiatalokat a bölcselkedésével, tudásának esetleg túl határozott képviseletével?

-Sok alázatra van szükségük, a világ rengeteg nyavalyájának okozói voltak ugyanis, így aztán túl sok büszkeségre nincs okuk. A legfontosabbnak talán azt tartom, hogy ha valamit nem tudunk, azt ismerjük el. Erről van egy kedves történetem. Rómában beszélgettem egyszer egy angol úrral, akinek sok teológiai kérdése, nagy hitbeli problémái voltak, és fejébe vette, hogy a nagy hittudóstól, Basil Hume bíborostól, az akkori westminsteri érsektől fog választ kérni rájuk. Egy fogadáson sikerült is odasettenkednie hozzá, és a nagy gondját előadnia. Az érsek türelmesen végighallgatta, majd így válaszolt: „I don’t know.” Az, hogy bevallotta a tudatlanságát, hihetetlenül tetszett a beszélgetőtársamnak. Úgy okoskodott ugyanis, hogy ha ezt a fogas kérdést még a westminsteri érsek sem tudja megválaszolni, akkor talán vele, a kérdezővel sincs túl nagy baj. Ilyesfélét ajánlok az öregeknek én is. Mondják azt a fiataloknak: „Még én is keresek, a hajnalhasadásra várok: én is a hajnal embere vagyok. Az éjszaka árnyai tovatűnőben, és már énekelnek a madarak.”

Forrás fotó: jezsuitakiado.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája
1052 Budapest, Piarista köz 1.

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: (+36 1) 315 1452 vagy
mobil: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Dobszay Benedek OFM

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41