A Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK) és a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK) évente egyszer közösen is találkozik és tanácskozik. Idén november 3-án közös plenáris ülést tartottak Budapesten, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, amelyre több, mint 80 szerzetes jött el.
Az összejövetel szentmisével kezdődött a Piarista Kápolnában, melyen Zsódi Viktor FSZK elnök prédikált. Felhívta a figyelmet arra, hogy szerzetesként sok dolgunk van az Isten országának építésében, ám azt a kísértést ismerjük fel minél hamarabb, hogyha magára Istenre nincs időnk. Amikor fontosabbá válik a munka, mint az Ajándékozó. (A teljes prédikációt a beszámoló végén olvashatják el.)
A plenáris a díszteremben folytatódott, ahol Dr. Bagyinszki Ágoston OFM, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora köszöntötte a jelenlévőket, majd ismertette a szerzetesi főiskola terveit.
Ezután négy új elöljárót ismerhettünk meg: Lobmayer Judit SSND, Magó M. Teréz SFPS, Baán Izsák OSB és Vízi Gábor András OSPPE mutatkozott be.
Egy meglepetés videó következett: Sr. Ângela de Fátima Coelho da Rocha (Angéla nővér) üzenete, aki jelenleg az UCESM elnöke. (Az UCESM magyarul a Szerzetesi Nagyobb Elöljárók Európai Konferenciáinak Uniója nevet viseli. Mintegy 28 európai ország közel 38-39 nemzeti konferenciáját tömöríti, amelyek összesen nagyjából 185 000–250 000 európai szerzetest képviselnek.) A rövid videót a cikk végéhez csatolva nézhetik meg.
A délelőtti előadás a Szerzetesség és helyi egyház a szinodális lelkiségben címet viselte, melyet Forrai Tamás jezsuita tartott online formában. Az előadás négy nyitott kérdéssel zárult, amelyek a személyes, a rendi és az elöljárói szinodális tapasztalatokra, valamint az együttműködés elmélyítésének lehetséges területeire kérdeztek rá.
Mi a személyes tapasztalatod a szinodális gondolkodásról? Mi a rendi tapasztalatod a szinodális gondolkodásról? Mi az elöljárói tapasztalatod az egyházmegyékkel és püspökökkel való együttműködésről? Mennyiben valósul meg a fenti keret? Milyen területen tartanád fontosnak ezen együttműködés elmélyítését?
A megbeszélés után beszámoltak a csoportok, hogy milyen gondolataik születtek, és az életből vett tapasztalataik voltak eddig, és milyen újabb kérdéseket, megvalósítási vágyakat vetett fel bennük ez a téma.
Délután Dobszay Benedek OFM, az Emberi Méltóság Stratégia szakmai vezetőjének és Nagy Ilona szakmai munkatársának előadását hallhatták az elöljárók az Ad Limina kérdőívek eredményeiről.
A kérdőívek eredményei mindenekelőtt egy helyzetképet adnak arról, hogy hol tartanak ma a szerzetesi közösségek a safeguarding területén. Ez a helyzetkép sokszínű. Vannak közösségek, ahol már rendelkezésre állnak szabályzatok, vannak tapasztalatok, de ezek még nem feltétlenül épültek be a mindennapi működésbe. Más közösségek még az út elején járnak. A válaszokból ugyanakkor kirajzolódik a fejlődés iránti nyitottság, az önreflexió és a szükségletek felismerése.
A növekedési szemlélet arra hív bennünket, hogy ne csak azt kérdezzük, mi hiányzik, hanem azt is, mit tanulhatunk mindebből, és hogyan építhetünk együtt biztonságosabb közösségeket. Az Emberi Méltóság Stratégia átfogó, strukturált és hosszú távon is fenntartható szakmai támogatást tud nyújtani a szerzetesrendeknek-nyomatékosították az előadók.
Zárásként a hirdetések következtek, majd az MRK tagjai a díszteremben folytatták tovább a megbeszélést, míg az FSZK tagjai az épület egy másik termében.
Az MRK elnökség egy Querere elnevezésű programot indít útjára a Hivatások évében, mely egy egész éven át tartó közösségi és lelki felfedezőprogram, amely fiatal lányokat és nőket hív arra, hogy személyes találkozásokon keresztül ismerkedjenek meg a magyar női szerzetesközösségekkel, a szerzetesi élet sokszínűségével, valamint saját életük és hivatásuk kérdéseivel. Közösséglátogató hétvégékből; közös, nyilvános eseményből és egy konferenciához kapcsolódó lezárásból áll ez a programsorozat.
A programot Sánta Izabella OP (koordinátor) és Bucskó András (a program kommunikációs felelőse) mutatta be, és buzdította a nővéreket az együttműködésre.
A nap folyamán Orosz Lóránt OFM egyházjogász az elöljárók számára párhuzamosan a programokkal, alkalmat biztosított egyházjogi tanácsadásra, melyet sokan igénybe is vettek.
Zsódi Viktor teljes homíliája itt olvasható:
„Földet venni, igásökröt próbálni, családot alapítani: csupa tisztes, rendes dolog. Egyik sem bűn, egyik sem botrány. Mégis ezek miatt marad üresen az asztal az evangéliumi gazda házában.
A mi legnagyobb kísértésünk itt, a szolgálatunk sűrűjében nem a gonoszság. Sokkal inkább a hasznos, nemes és halaszthatatlan teendők rabsága. A határidők, a pályázati elszámolások, a krízishelyzetek, a zsúfolt naptárak. Annyira lefoglalnak bennünket az Isten jó ajándékai és a ránk bízott feladatok, hogy észre sem vesszük: lassan fontosabbá vált a munka, mint maga az Ajándékozó. A szolga már ott áll az ajtóban, szól, hogy minden készen van, mi pedig a telefonunkra nézünk, és kimentést kérünk. Mert épp dolgunk van Isten országában – csak éppen Istenre nincs időnk.
Amikor a meghívottak sorra elmaradnak, a házigazda haragra lobban, és kiküldi a szolgát az utcákra, terekre. Hogy kiket hív be? Vakokat, sántákat, bénákat. Akik Jézust hallgatták abban a farizeusi házban, pontosan tudták, miről van szó: a korabeli szent elit, a qumráni közösség szabályzata feketén-fehéren tiltotta, hogy testi fogyatékos, béna vagy tisztátalan ember beléphessen a szent gyülekezetbe. Isten lakomáját a tiszták, a hibátlanok, az érdemdúsak privilégiumának tartották. Jézus ezzel szemben egyetlen mozdulattal söpri le ezt a rendet. Az Ő asztalánál nem a tökéletesek gyűlnek össze, hanem a meggyógyított koldusok.
A mi hálózataink sem válhatnak kegyes klubokká. De még hiánypótló szervezetté sem az egyház peremén, amely csupán adminisztrálja a bajt. A szerzetesség és a szolgálatunk prófétai természetű: ott kell lennünk, ahol a leginkább fázik a világ, ahová mások már nem látnak el, vagy ahonnan elfordítják a fejüket.
És itt hangzik el a példabeszéd legmeglepőbb mondata: „Kényszeríts be mindenkit, hogy megteljék a házam!”
Ez a kényszerítés nem erőszak. Nem rángatás. Az ókori keleti vendégszeretet sürgető, makacs ragaszkodása ez. Miért kell rábeszélni, szinte tuszkolni azt, aki a sövény tövében gubbaszt? Mert el sem hiszi, hogy a meghívás neki szól. Mert a rongyaiban, a sebeivel, a kudarcaival úgy érzi, nincs joga átlépni a palota küszöbét.
Korunk legmélyebb sebe nem pusztán az anyagi szegénység, hanem az értéktelenség maró érzése. Hogy „nem vagyok elég jó, nekem nincs mit felmutatnom”. A mai nemzedék ösztönösen gyanakszik a felülről diktált, hideg igazságokra, retteg az intézményes erőszaktól és a hatalmi szótól. De közben szomjazza a szépséget, a befogadást, a hiteles emberi jelenlétet. Ha egy intézmény mögül beszélünk hozzájuk, megijednek és elhúzódnak. Ha viszont otthont teremtünk számukra, ahol nem érdemeket kérünk, hanem hellyel kínáljuk őket, megnyílik a szívük. Olyan tapintatos, de fáradhatatlan szeretettel kell melléjük állnunk, amely képes áttörni a kishitűségüket, hogy végre elhiggyék: Isten előtt ők nem selejtek, hanem várva várt vendégek.
Honnan van ehhez mintánk és erőnk? Szent Pál a mai szentleckében megadja a választ a Krisztus-himnuszban.
Krisztus nem tekintette zsákmánynak vagy féltékenyen őrzött kiváltságnak az Istennel való egyenlőséget. Nem trónolt a magasban arra várva, hogy az ember majd valahogy felküzdi magát hozzá. Hanem kiüresítette önmagát. Leereszkedett a porba, felvette a rabszolga alakját, magára öltötte a mi törékeny, védtelen emberi valóságunkat, egészen a keresztfáig. Isten vendégszeretete nem más, mint ez a lefelé hajló kenózis. Jézus azért tudott leülni a bűnösökkel és elesettekkel, mert nem uralkodni jött fölöttük, hanem szolgálni őket.
A keresztény szolgálatunk nem „jótékonykodás felülről lefelé”. Mi magunk is a meghívott koldusok vagyunk, akik kegyelemből kaptunk helyet Krisztus asztalánál.
A hatékony apostoli munka nem a túlbeszélt cselekvésben gyökerezik. Nem a menedzseri szemléletünk fogja megváltani az elesetteket, hanem az ítélkezésmentes meghallgatás, a csend és a mély alázat. Teret kell hagynunk a Léleknek, aki nálunk sokkal mélyebben munkálkodik az emberi szívekben.
Ma szerzetesi közösségek elöljárói gyűlünk össze, férfi és női szerzetesek. Egyeztetni fogunk, stratégiákról beszélünk, együttműködési pontokat keresünk – és ez jól van így, szükség van a rendre. De kezdjük ezt a mai napot azzal, hogy mi magunk üres kézzel állunk meg az Isten előtt. Mert a lakomát csak az ízleli meg, aki meri beismerni, hogy éhes. Tanuljunk meg valóban figyelni egymásra. A szinodális út az a csendes, alázatos figyelem, amikor a másik rendben, a másik emberben nem tárgyalópartnert látok, hanem Isten ajándékát, akivel együtt vagyunk hivatalosak ugyanarra a nagy vacsorára.”
Szerző: A.nett/MSZKI
Fotók: Barlay Vince, Szabó Csaba, A.nett
