Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2018. november 23. 12:45
Budapest

Piarista hivatások - Sóczó Ferenc SP

Sóczó Ferenc szerzetestanár idén tavasszal ünnepelte 80. születésnapját a budapesti piarista rendház tagjaként. A kortalan, precizitásáról és szigoráról híres, emellett szellemes bölcsészdoktorként is ismert tanár urat kiemelkedő tevékenysége elismeréseként Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesítette Prof. Dr. Kásler Miklós miniszter úr augusztus 20. alkalmából a Pesti Vígadóban, Áder János, Magyarország Köztársasági Elnökének megbízásából. Szathmáry Melinda interjúja.

A Békés-megyei Gyomán látta meg a napvilágot 1938. április 12-én egy vallását nem rendszeresen gyakorló endrődi katolikus család második gyermekeként. Úgy tudom, nagyszülei gazdálkodásból éltek, míg édesapja ácsmesterként, édesanyja háztartásbeliként dolgozott, aki fokozatosan fordult egyre inkább Krisztus és az Egyház felé.  Hogyan került kapcsolatba Ön Krisztussal, s mikor határozta el, hogy a papi életformát választja?

Négyéves, sápadt, vézna kisfiú voltam, amikor már fokozott érdeklődést mutattam a papi hivatás iránt; kifejezetten tetszett az akkori káplánunk öltözete, cingulusa…(Huncutul mosolyog.) Tanulmányaimat az endrődi katolikus iskolában kezdtem meg 1944 szeptemberében. Ezen időszakból élénken élnek bennem a háború szülte helyzetek, történések, nagyszüleim, szüleim helytállása. Az oroszok október 6-án érkeztek a településre, ahonnan közel minden létező és mozdítható tárgyat, állatot elvittek addigi tulajdonosaiktól. Mikor a nagyszüleim utolsó megmaradt lovát is elhajtották, a nagymamám – vékony csontú, de szívós asszonyka – képes volt másfél kilométert futni a lovat vezető orosz katona után, aki e tántoríthatatlan kitartást látván visszaadta neki a jószágot…Ha meghatározó egyházi személyt kell gyermek-és fiatalkoromból megnevezni, akkor Libor István plébánost – 13 éves koromtól volt lelki vezetőm Endrődön – és Vízvári László piarista tanárt említeném, aki 27 évesen Debrecenből érkezett Endrődre káplánnak. Vízvári tanár úrcsodálatos ministránsközösséget hozott létre szűk 3 éves endrődi működése alatt, nagyszerű hittanórákat tartott, s bevezetett minket a bábozás rejtelmeibe is. A karhatalom viszont nem jó szemmel nézte a fiatal piarista „kreatív szemléletét”, ezért hamarosan elhelyezték, majd Sík Sándor tartományfőnök visszahívta Budapestre tanítani 1951-ben.

Visszatérve tanulmányaim és pályaválasztásom kérdéskörére, 1952-ben a szeghalmi Péter András Református Kollégiumba és Gimnáziumba (akkoriban állami Bolyai Farkas Gimnázium) jelentkeztem, ahová a rendszer által delegált, kántortanítói múlttal bíró, endrődi igazgatóm az alábbi ajánlást írta: „Eléggé klerikális befolyásoltságú, de kellő neveléssel talán ez eltávolítható…” A szeghalmi gimnáziumban sem támogatták misére járásomat: titokban, a kollégium mellékhelyiségének ablakán kimászva közlekedtem, nadrágom nem egyszer fennakadt a szöges kerítésen, így ruhám állapota is árulkodott tiltott tevékenységemről…

Mindig is szorgalmas és jó tanuló voltam, egész kiskorom óta olvastam romantikus műveket. Szó volt arról, hogy negyedik osztályban átkerülhetek a kecskeméti piarista gimnáziumba, ahol „romantikus képzeteim” szerint a diákok csakis angyalok lehetnek…Sajnos Hamvas püspök úr nem támogatta szándékaimat az utolsó évben, hisz egy összeszokott osztályközösség jeles tanulója voltam, akit nem szívesen mozdított volna ki addigi közegéből. Elkeseredettségemben lelki vezetőmhöz, Dr. Nádor Ferenc debreceni piarista tanárhoz fordultam, aki arra bíztatott, legyek piarista szerzetes, így nem szükséges „elszakadnom” az általuk közvetített lelkiségtől, s lemondanom a tudományos munka és a tanítás lehetőségéről. 1955 karácsonyán született felvételi kérelmemhez ő írt ajánlást Sík Sándorhoz címezve, amire viszonylag soká, 1956. június 13-án, érettségim letételének napján érkezett meg a befogadó válasz Léh István magiszter úr tollából. Innen már egyenes út vezetett piaristává válásomhoz: a rendi ruhát 1956. augusztus 27-én öltöttem magamra Budapesten, 1961 szeptemberében tettem örökfogadalmat, és 1964. május 3-án szenteltek pappá. Teológus hallgatóként évfolyamtársam volt Urbanek Rudolf tanár úr, felettünk pedig többek közt Jelenits István, Pázmándy György és Takáts Ervin tanár urak jártak.

Életrajzában olvassuk: magyar-német szakon végezte tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen,ahol 1968-ban bölcsészdoktorátust is szerzett. Reverendában járt egyetemre, amely viselet időnként céltáblaként szolgált…

Eredetileg magyar-történelem szakos tanárnak készültem, de Goethe megismerését követően kifejezetten eredeti nyelven szerettem volna olvasni műveit, ezért végül a német szakot választottam. Párhuzamosan tanultam magyar nyelvet és irodalmat, a germanisztikát és a teológiát, kalazantínerként pedig egyre jobban érdekeltek a filozófiai témájú könyvek is. Szakdolgozatomat és disszertációmat Johann W. Goethe és Thomas Mann pályájának és műveinek összefüggéseiről írtam, német nyelven. A reverendámért valóban piszkáltak alkalomadtán: az egyik tanárom például, amikor Gagarin űrutazása sikeresen lezajlott, így szólt hozzám enyhe gúnnyal a hangjában: „Sóczó, képzelje, Gagarint fellőtték, de nem találta ott a Jóistent…”

Beszéljünk most kicsit tanári pályafutásáról, amelyet a kecskeméti Piarista Gimnáziumban kezdett meg, s ahol kollégiumi nevelőtanárként is tevékenykedett.

Életemben ez egy viszonylag nehezebb időszak volt, mert az Állami Egyházügyi Hivatal folyamatosan „figyelemmel kísért”, s többször ki is hallgattak. Manipulatív módon faggattak, paptársaimról akartak megtudni különféle információkat. Természetesen semmilyen használható adattal nem szolgáltam, ráadásul német nyelvű cikkeim sem arattak osztatlan sikert köreikben, ezért egy bizonyos idő elteltével „bebizonyították”, hogy nem vagyok alkalmas piarista tanárnak Kecskeméten. 1968-at írtunk ekkor, s bennem érlelődött az a gondolat, hogy az Adriát átúszva Jugoszláviába, majd Ausztriába megyek, mint sokan tették abban az időben…Ekkor Albert István rendfőnök úr megmentett: Budapestre helyezett, ahol eleinte a novíciusok promagisztere, valamint tartományi könyvtáros és levéltáros lettem. 1970-tól ismét taníthattam a budapesti gimnáziumban, majd 1976-tól a Kalazantinum főiskolán is filozófiát, 2001-ig bezárólag, ekkor már a Kalazantinum beolvadásával létrejött Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanáraként. Az érintett állami szervek még a ’70-es évek első felében is kérdezgettek a rendtársaimról, arról, hogy például szeretnénk-e visszamenni a régi, tágas rendházba, hogy miért nem járunk békegyűlésekre, s mit gondolok a marxizmus és az Egyház kapcsolatáról…

A budapesti gimnáziumban 2002-ig, nyugalomba vonulásáig tanított. Tanári munkája mellett 1979-ben négy évre rendtartományi asszisztensnek választották, 1996 és 2000 között pedig a rendi központi gyűjtemények felügyelője is volt. Ismeretes, hogy tanárként a pontosság, következetesség és szigor jellemezte, mai napig több tanítványa felnőttként is szívesen jár Önhöz, hogy kötetlenebb, baráti formában, kisebb csoportokban folytassák az egykori tanórákat. Pedig egykoron sok diák „rettegett” a Sóczó-féle irodalom-és németóráktól. Mik voltak fő oktatási irányelvei/módszerei pedagógusként?

Mit is emeljek ki… Fontos megemlítenem, hogy az összes érintett művet mindig elolvastam A-Z-ig magyarból és németből is, amelyeket a tananyag tartalmazott, ritkán használtam irodalmi összegzéseket. Ugyanezt elvártam a diákjaimtól is: a művek elolvastatását követően ellenőrző kérdéseket tettem fel, rendszeresen olvasónaplót írattam velük. Emlékszem – talán ez is egy egyedibb tanári megközelítésnek számít–, hogy egy műben szereplő „horgász szcenáriót” a színesebb feldolgozás érdekében mind a hal, a horgász, a tó, a csali szempontjából is bemutattuk, természetesen mindezt németül. Diákjaimmal gyakran humoros jeleneteket is írattam előre meghatározott témakörök mentén, melyekben gyakran engem is kifiguráztak, de egyáltalán nem bántó módon. Több diákom mostanáig visszatérő vendég nálam: például az 1981-ben érettségizett osztályom 30 éves jubileumi találkozója alkalmával határozta el, hogy átköltöztetnek a Mikszáth térről a Váci utcai „régi-új” rendházba. Az ő nevükhöz fűződik a „VINO DALOM” elnevezésű, zártkörű, a nemesebb borok fogyasztása nyomán szerzett élményekkel gazdagított irodalmi programsorozat elindítása, amelyen latin himnuszokkal, műfordításokkal, elhallgatott szerzőkkel és ismert szerzők kevésbé ismert verseivel is foglalkozunk. (Pl.: Petőfi Sándor, Sík Sándor, Kosztolányi Dezső műfordításai, haikuk…) Ez az összejövetel átlagosan havi egyszer valósul meg 4-5 órás időtartamban, 10-15 fő részvételével. Az irodalmi és borászati vonatkozásokon túl kirándulások, zarándoklatok, lelkigyakorlatok is szerveződnek a csapat jóvoltából. A VINO DALOMtalálkozóin kívül egy másik tanítvány-csapattal is rendszeresen találkozom, amelynek egyik lelkes tagja, Várgedő Tamás a „Filozófiai Akadémia” nevet adta. Itt többek közt a preszókratikus, a szókratészi és platóni filozófia területén barangolunk az egybegyűltekkel. Régóta érdekel a pszichológia tudománya, a keleti filozófia és vallás is: a hinduizmus, a zen, a jóga, a meditáció…hihetetlen szellemi tisztaságot, koncentrációs képességet tudnak adni. Diákjaimhoz természetesen lelkipásztorként is kötődtem: lelkigyakorlatokat, személyes lelki vezetést tartottam nekik, eskettem, betegeket látogattam…A sport is egy fontos összekötő kapocs volt köztünk: huszonegy éven át vitorláztam velük, a Szamoson, a Rábán eveztünk… emlékezetes kerékpár- és sítúrák hosszú soráról is be tudnék számolni.

Bár egy emberöltő alatt is bejárhatatlan az irodalmi művek gazdag tárháza, kik azok a szerzők, akik igazán meghatározóak az Ön életében?

Természetesen Goethe... (mosolyog)… Arany János, aki a lélek, az emberség, a hatalmas műveltség és szókincs együttes hordozója és Jókai Mór, számtalan csodálatos regényével…

Nyolcvanadik életévét betöltve mit lát hivatásában a legfontosabbnak?

A piarista rend tevékenységének alappillére a lelkiség és a tudomány összekapcsolása: a nevelés és oktatás által közel vinni az emberi lelket és a személyiséget Istenhez. Azt hiszem, teljesen rám szabták ezt a hivatást. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy én mindent maradéktalanul jól csináltam… A 12. században élt Szentviktori Hugó (Hugo de Sancto Victore) írta: „Omnia disce; postea videbis nihil esse superfluum”, vagyis: „Mindent tanulj meg, meg fogod látni később, hogy semmi nem volt felesleges…” Ez lehetne talán életem jelmondata. Fontos, hogy az ember azt csinálja, ami lényével belső összhangot teremt. Ha a Jóisten engedné, ezt még csinálnám, újabb 80 évig…

Forrás és fotó: piarista.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Dobszay Benedek OFM

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41