Bevezetőjében kiemelte, hogy a mostani téma meghaladja napjaink elsőrendű kategóriáit, melyeket az aktuális, a sürgős, a fontos jelzőkkel illetünk. A Szentlélek szerepe ezekkel az időbeli kényszerekkel szemben alapvető jellegű, mert a keresztény élet egészére világít rá, nem csak annak egyes részeire. Lehet-e annál fontosabb és aktuálisabb kérdés, hogy a halál az élet végét jelzi-e, vagy ellenkezőleg, egy új kezdetet jelöl? – tette fel a kérdést a szónok, világos utalással a kereszténység, így az európai kereszténység gyökereire is.
Módszeréhez híven a kapucinus barát a Szentírás szavaival igazolta gondolatait, hiszen a Zsidókhoz írt levél tanúsága szerint „Krisztus az örök Lélek ösztönzésére ajánlotta fel magát az Istennek” (Zsid 9,14). Az egyház liturgiája ennek jegyében folytatja ma is az imádságát: „Urunk Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, aki az Atya akaratából, a Szentlélek közreműködésével megváltottad a világot”. Főként János evangéliuma beszél a Lélek és Jézus halála kapcsolatáról, ahogy hárman tanúskodnak: a Lélek, víz és a vér (1Jn 5,7-9). Végső értelemben a Szentlélek viszi Jézust a keresztre, a kereszten pedig maga Jézus adja nekünk a Szentlelket.
Beszéde második részében Cantalamessa atya Jézus halálát az egy igaz halála képében értelmezte, aki mindenkiért meghalt. Hitvallásunkban mi nem beszélünk a halálról, közvetve valljuk meg a „holtak feltámadása” formában, hiszen a halál kikerülhetetlen tapasztalat, de nem tárgya a hitnek. A halál ugyanakkor az emberi élet legnagyobb problémája. A szónok Szent Ágostont idézte, aki szerint „a halál elodázhatatlan, mert a halál egy olyan halálos betegség, ami alól senki nem tudja kivonni magát”. A modern korban Martin Heidegger filozófus halálra szánt lényként határozta meg az embert, noha az ember éppen az Isten szándéka szerint az örökkévalóságra teremtetett. A döntő tényt Krisztus halálának a pillanatában olvassa Pál apostol: „Meghalt mindenkiért” (2Kor 5,15). Ezt képiesen úgy lehetne mondani, hogy Krisztus Isten Fiaként alászállt a sírba, mint egy sötét börtönbe, de abból az ellentétes oldalon jött ki. Nem oda tért vissza, ahová Lázár, vagyis a korábbi életébe, hanem feltámadásával egy rést nyitott a halálon, hogy aki benne hisz, követhesse őt a halálon túl.
A halál gyógyítását célzó emberi kísérletekkel szemben az igazi választ Pál apostol adja többek közt a római és a korintusi levélben: „Amikor a romlandó magára ölti a romlatlanságot, a halandó a halhatatlanságot, akkor teljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. (1Kor 15, 54-57). Az első tesszalonikai levelében pedig így ír a Népek Apostola: „Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el” (1Tessz 4,13-14). Nem kéri a híveitől, hogy egyáltalán ne szomorkodjanak, hanem ne úgy, mint a többiek. A halál a keresztény ember számara nem az élet vége, hanem inkább az igazi élet kezdete. A halál a keresztény ember számára nem egy ugrás az üres semmibe, hanem ugrás az örökkévalóságba. Ez egy születés, mert ekkor kezdődik egy új élet, mely már többé nem a halál felé halad, hanem az örökkévalóság irányába tart. Másfelől keresztség is, amiről Jézus beszél éppen a halálával kapcsolatban: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szorongok, míg be nem teljesedik” (Lk 12,49-50). A keresztény ember számára a halállal való szembesülés nem gyarapítja a félelmet, hanem éppen elveszi, miként Pál írja: „hogy így halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott és felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett” (Zsid 2,15).
Bejezésül Cantalamessa atya egy „jámbor gyakorlatot” osztott meg a Pápai Kúria tagjaival, amit mindenkinek szívből ajánlott, vagyis hogy vegyük elő az evangélium egyik szenvedéstörténetét és nyugodt körülmények közt olvassuk el az egészet. Elég mindössze fél óra hozzá! A gyakorlathoz a szónok egyik személyes élményét mesélte el. Egyik ismerőse egy intellektuális asszony ateista volt. Egyik nap rászakadt a szörnyűséges hír, hogy tizenhat éves lánya csontrákos beteg lett. Kórházba kerül és megoperálják. A műtőből csövekkel, szondákkal teli hordágyon hozzák a szobájába. Rettenetesen szenved, nem akar hallani semmiféle vigasztalást. Anyja, tudva, hogy a lánya hívő lélek, kedveskedni akar neki, megkérdi: Talán olvassak fel valamit az evangéliumból? – Igen, anya! – válaszolja. – Jó, de mit? – Olvasd nekem a passiót! Anyja elszalad a kórházlelkészhez és tőle kér egy újszövetségi szentírást. Leül a rákos beteg, frissen operát lánya mellé és olvasni kezdi Urunk Jézus Krisztus szenvedéstörténetét. Lánya csöndben hallgatja, majd elalszik, de az anyja, ott a kórházi félhomályban tovább olvas, most már csak önmagában és önmagának, életében először. A lány elaludt, ő pedig, az anyja felébredt. Felébredt az ateizmusából. Jézus szenvedéstörténete változtatta meg az életét, egyszer s mindenkorra. Imádunk Téged Krisztus és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot! – idézte végül a szónok a nagyböjti keresztútjárás visszatérő imádságát.
Forrás és fotó: Vatikáni Rádió