A Szentatya október 9-én délelőtt ünnepi szentmisét mutatott be a Szent Péter téren a megszentelt életet élők jubileuma alkalmából, amelyen a több ezer szerzetes között ott voltak a magyarországi szerzeteselöljárók konferenciáinak elnökei és más magyar szerzetesek is.
A téren számos magyar szerzetesrend tagjával együtt ünnepelt Kakucs Adél Petra OP, az Árpád-házi Szent Margitról nevezett Szent Domonkos Rendi Nővérek Apostoli Kongregációjának általános főnöknője, a Magyar Rendfőnöknői Konferencia (MRK) elnöke és Zsódi Viktor SchP, a piarista rend magyar tartományának provinciálisa, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK) elnöke.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közzétesszük.
„Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek” (Lk 11,9).
E szavakkal Jézus arra biztat bennünket, hogy minden szükségünkben bizalommal forduljunk az Atyához. E szavakat halljuk most, amikor a megszentelt életet élők jubileumát ünnepeljük, amelyre a világ számos tájáról oly sokan eljöttetek Rómába – szerzetesek és szerzetesnők, monasztikus szerzetesek és szemlélődő nővérek, világi intézmények tagjai, a szüzek rendjéhez tartozók, remeték és „új intézmények” tagjai –, hogy együtt éljétek át a jubileumi zarándoklatot, és életeteket annak az irgalmasságnak ajánljátok, amelynek prófétai jelévé váltatok a szerzetesi fogadalomtétel által, hiszen a fogadalmak megélése annyit jelent, mint gyermekként az Atya karjaiba vetni magunkat.
„Kér”, „keres”, „zörget” – ezek az igék, melyeket Lukács evangélista az imádság kifejezésére használ – jól ismert magatartásformák számotokra, akik az evangéliumi tanácsok gyakorlása révén megtanultatok kérni anélkül, hogy bármit is követelnétek, tanulékonyan fogadva Isten működését. Nem véletlen, hogy a II. Vatikáni Zsinat a fogadalmakat úgy jellemzi, mint „a keresztségi kegyelem bőségesebb gyümölcsének elnyerésére” szolgáló eszközöket (Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 44). A „kérés” ugyanis azt jelenti, hogy szegénységünkben elismerjük: minden az Úr ajándéka, és mindenért hálát adunk; a „keresés” azt jelenti, hogy engedelmesen nap mint nap megnyílunk annak az iránynak a felfedezésére, amelyet az életszentség útján követnünk kell Isten tervei szerint; a „zörgetés” pedig azt, hogy kérjük és tiszta szívvel felkínáljuk testvéreinknek a kapott ajándékokat, arra törekedve, hogy mindenkit tisztelettel és önzetlenül szeressünk.
Ebben az értelemben olvashatjuk Isten szavait, amelyeket Malakiás prófétához intéz az olvasmányban. Jeruzsálem lakosait „tulajdonomnak” nevezi (Mal 3,17), és ezt mondja a prófétának: „Megszánom őket, mint ahogy az ember megszánja fiat” (uo.). Ezek a kifejezések arra a szeretetre emlékeztetnek bennünket, amellyel az Úr meghívásunkkor megelőzött bennünket: "ez jó alkalom – különösen nektek – arra, hogy felidézzétek hivatásotok ingyenességét, szerzetes közösségetek kezdetétől egészen a mai napig, személyes utatok első lépéseitől mostanáig. Mindannyian elsősorban azért vagyunk itt, mert ő akart és kiválasztott bennünket öröktől fogva."
A „kér”, „keres”, „zörget” tehát azt is jelenti, hogy visszatekintünk életünkre, és felidézzük mindazt, amit az Úr az évek során végbevitt: megsokszorozta a talentumainkat, növelte és megtisztította hitünket, nagylelkűbbé és szabadabbá formálta szeretetünket. Ez néha örömteli körülmények között, máskor nehezebben érthető utakon történt, talán a szenvedés titokzatos kohóján keresztül – de mindig annak az atyai jóságnak az ölelésében, amely az ő működését jellemzi bennünk és általunk az Egyház javára (vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 43).
Ez pedig elvezet bennünket egy második megfontoláshoz: Istenhez mint életünk teljességéhez és értelméhez. Számotokra, számunkra az Úr minden. Mégpedig különböző módokon: mint Teremtő, a lét forrása, mint szeretet, aki megszólít és meghív, mint erő, amely ösztönöz és önátadásra késztet.
Nélküle semmi sem létezik, semminek sincs értelme, és semmi sem ér semmit; „kérésetek”, „keresésetek” és „zörgetésetek” – az imádságban és az életben egyaránt – erről az igazságról is szól. Szent Ágoston – e tekintetben – gyönyörű képekkel utal Isten jelenlétére életében. Fényről beszél, melyet nem korlátoz a tér; hangról, mely nem enyészik el az idővel; ízről, melyet nem ront meg a falánkság; éhségről, melyet sosem olt ki a jóllakottság, és így zárja: „Ezt szeretem, amikor Istenemet szeretem” (Vallomások, 10,6.8). Ezek egy misztikus szavai, ugyanakkor nagyon közel állnak a mi tapasztalatunkhoz is, azt a végtelen utáni vágyat fejezik ki, amely minden férfi és nő szívében ott él. Éppen ezért bízza az Egyház rátok azt a feladatot, hogy mindent elhagyva élő tanúi legyetek Isten elsőbbségének életetekben, és amennyire csak tudjátok, segítsétek testvéreiteket, akikkel találkoztok, hogy ápolják a vele való barátságot. A történelem is azt tanítja, hogy az Istennel való hiteles tapasztalatból mindig a nagylelkű szeretet tettei fakadnak, ahogyan ez alapítóitok életében is történt: az Urat egész szívükkel szerető férfiak és nők voltak ők, akik épp ezért készek voltak arra, hogy „mindenkinek mindenévé” váljanak (1Kor 9,22), különbségtétel nélkül, a legkülönbözőbb módokon és helyeken.
Igaz, ma is, akárcsak Malakiás idejében, vannak, akik azt mondják: „Értelmetlen az Urat szolgálni” (Mal 3,14). Ez a gondolkodásmód a lélek teljes bénultságához vezet: egy ilyen bénult életben az ember megelégszik pillanatnyi élményekkel, felszínes és időszakos kapcsolatokkal, múló divatokkal – mind olyan dolgok, amelyek ürességet hagynak a szívben. Az embernek azonban ahhoz, hogy igazán boldog legyen, nem erre van szüksége, hanem a szeretet tartalmas, erős és maradandó megtapasztalásaira; ti pedig, megszentelt életetek példájával – mint az el nem fonnyadó lombú fák, amelyekről a válaszos zsoltárban énekeltünk (vö. Zsolt 1,3) –, egy ilyen szeretet oxigénjét tudjátok a világba árasztani.
Van azonban küldetéseteknek egy utolsó dimenziója, amelynél szeretnék elidőzni. Hallottuk, amint az Úr így szól Jeruzsálem lakóihoz: nektek „felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget fognak árasztani” (Mal 3,20): vagyis arra hívja őket, hogy reméljenek sorsuk beteljesedésében, amely túlmutat a jelenen. Ez a keresztény élet eszkatologikus dimenziójára utal. Arra hív bennünket, hogy elkötelezetten éljünk a világban, ugyanakkor tekintetünket állandóan az örökkévalóság felé fordítsuk. Ez arra hív benneteket, hogy "tágítsátok ki az imádság és az élet „kérését”, „keresését” és „zörgetését” az örökkévalóság horizontjára, amely meghaladja e világ valóságait, és azokat az örök vasárnap felé irányítja, amikor „az egész emberiség belép majd Isten pihenésébe”
(Római misekönyv, X. prefáció évközi vasárnapokra [az olasz nyelvű kiadás szerint]). A II. Vatikáni Zsinat ezzel kapcsolatban külön feladatot bíz rátok, amikor azt mondja, hogy a megszentelt személyek különleges módon arra kaptak meghívást, hogy a „jövendő javak” tanúi legyenek (vö. Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 44).
Kedves barátaim, az Úr, akinek mindent odaadtatok, mennyi szépséggel és értékkel viszonozta ezt nektek!
Befejezésül pedig Szent VI. Pál néhány szavát idézve szeretnélek bátorítani benneteket, hogy őrizzétek és ápoljátok mindezt: „Őrizzétek meg – írta a szerzeteseknek – a legkisebbek egyszerűségét, akikről az evangélium szól. Igyekezzetek ezt elérni a Krisztussal való legbensőségesebb kapcsolatban és a testvéreitekkel való közvetlen érintkezésben. Akkor majd megtapasztaljátok a Szentlélektől ujjongó lélek örömét, azt az örömöt, amely azokat jellemzi, akiket beavattak Isten országának titkaiba. Ne törekedjetek arra, hogy azon okosak és bölcsek tömegébe tartozzatok, […] akik elől e titkok el vannak zárva. Legyetek valóban szegények, szelídek, szentségre szomjazók, irgalmasok, tisztaszívűek – egyszóval olyanok, akik által a világ megismerheti Isten békéjét (VI. Pál pápa: Evangelica testificatio apostoli buzdítás, 1971. június 29., 54).
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Forrás: Magyar Kurír
