Kevés gondolkodás után azt válaszoltam: az engedelmességet. Nem csupán azért, mert regulánk első fejezete is ezzel kezdődik – „élvén engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban” –, hanem mert már akkor is, s ma is úgy érzem, hogy az engedelmesség az a talaj, amelybe a másik két evangéliumi tanács gyökerezik. Ha engedelmes vagyok – vagyis ha képes vagyok Istenre és testvéreimre figyelni, rájuk hallgatni, hozzájuk igazodni –, akkor lehet igazán tiszta és tulajdon nélküli az életem.
Sokan félreértik az engedelmességet. A kortárs ember számára gyakran negatív asszociációkat kelt: gyengeséget, önállótlanságot, alávetettséget jelent. Holott a szerzetesi engedelmesség nem rabszolgaság, hanem kapcsolat. Kapcsolat Krisztussal – aki maga is engedelmes lett a halálig (vö. Fil 2,8) –, kapcsolat a testvérekkel, és kapcsolat önmagunk igaz valóságával.
Az „obedire” ige – amelyből az engedelmesség szavunk ered – szó szerint azt jelenti: „odafigyelni, meghallani”, amely nem vak követést, hanem nyitottságot jelent. A Szentlélek hangjára való odafigyelést, amely gyakran épp a testvéren vagy a szolgálatra meghívott elöljárón keresztül szól hozzánk.
De ez sokszor nem könnyű, mert az ember természetszerűleg a saját akaratához, elképzeléseihez, látásmódjához ragaszkodik. Lemondani a saját akaratról – ez a „legkeményebb böjt”, egyik legmélyebb áldozat. A bűnbeesés is éppen ezzel kezdődött: Ádám nem az éhsége miatt szakította le a tiltott gyümölcsöt, hanem mert „a maga akaratát a kizárólagos tulajdonának tartotta”, ahogy Szent Ferenc írja a 2. intelemben. Az önkény, a saját szándék gőgje a legmélyebb engedetlenség gyökere. Itt érkezünk el azon belső tapasztalathoz, amelyet nem lehet megkerülni: az engedelmesség olyan, mint egy „kis halál”, mi pedig nem szeretünk meghalni, nem akarunk meghalni önmagunknak. Ez pedig azért van, mert valahol mélyen még mindig hordozzuk magunkban az eredendő bűn sebeit, annak következményeit, amely abban is megnyilvánulhat, hogy a félelem az, ami mozgat bennünket, félelemből engedelmeskedünk. Félünk az Istentől. Félünk mások ítéletétől. Félünk attól, hogyan néznek ránk. Félünk attól, hogy megtörik az önmagunkról kialakított kép. Megalkotunk magunknak egy ideális képet, amit aztán mindenáron védeni akarunk. Amikor félelemben élünk, félelemből engedelmeskedünk, akkor igazából nem a szabadságot tapasztaljuk meg, hanem a belső halált: a szomorúság, a letörtség, az élettelenség érzését, holott éppen az engedelmesség az, ami megszentel bennünket.
De ne tévesszük össze: az engedelmesség nem azt jelenti, hogy vakon végrehajtjuk mások parancsait. Az engedelmesség elsősorban befogadás. A kérdés az, hogy kit érdemes meghallgatni? A rosszat – soha. A gonoszt sosem szabad meghallgatni. Még a saját tapasztalatainkkal is vigyáznunk kell: ne vonjunk le belőlük téves következtetéseket. Ne engedjük, hogy a félelmeink, sebezhetőségünk, bizonytalanságaink vezessenek.
Egyvalaki van, akinek a szavára mindig érdemes figyelni: az, aki szeret minket. Csak a szeretet teszi lehetővé az igazi engedelmességet. Csak a szeretet által válik „odahallgatássá” az engedelmesség.
Egy egyszerű alapigazságból kell kiindulnunk: Isten szeret bennünket. Jézus azért jött közénk, hogy elmondja nekünk: Isten a mi Atyánk. De nemcsak mondta ezt, hanem meg is győzött erről bennünket – és mi, ezt olykor elfelejtjük –, hiszen belehalt az Atya szeretetébe, megpecsételve: „Az én táplálékom az, hogy megtegyem annak akaratát, aki küldött engem, és véghezvigyem az ő művét” (Jn 4,34). A keresztre ment, hogy meggyőzzön minket: Isten szeret minket a végsőkig.
Elfogadván, hogy Isten a mi Atyánk, akkor engedelmeskedhetünk, bármilyen is legyen életünk: szép vagy nehéz, világos vagy zavaros. Mert tudjuk, hogy minden, ami velünk történik, annak a kezéből jön, aki szeret minket. Ez a tudat pedig előkészíti a szívünket az igazi engedelmességre. Képessé tesz arra, hogy elfogadjuk azt is, ami nem tetszik, hogy fogadjuk a másik ember korlátait, hogy elviseljük, hogy az egyház nem tökéletes, hogy elfogadjuk azokat, akik mutatják nekünk az utat, hogy elviseljük, ha a család, amelyben élünk, nem olyan, mint amilyet akarnánk, vagy a közösség, az emberek körülöttünk, a környezetünk nem az, amit választottunk volna. Mégis elfogadjuk mindezt, mert tudjuk: Annak a kezéből jön, aki szeret bennünket.
Nemcsak engedelmeskedni nehéz, de engedelmességet kérni is. Aki közösséget vezet, annak nem „parancsolnia” kell, hanem kísérnie, megkülönböztetnie, időnként visszafognia, máskor bátorítania. A ferences regulák következetesen nem „főnökökről”, hanem „miniszterekről” – szolgákról – beszélnek. Aki miniszter, az alázatos látogató, szelíd tanácsadó, irgalmas atya. „Úgy kell lennie, hogy a miniszterek minden testvér szolgái legyenek” – olvassuk regulánkban. Ez azonban nem idealizmus. A valóság gyakran nehéz. Van, hogy egy elöljárónak döntéseket kell hoznia, amelyekkel nem mindenki ért egyet. Van, hogy a testvérek elfáradnak, bizalmatlanná válnak, vagy maguk is lelki válságba kerülnek. Ilyenkor különösen fontos a bölcsesség, amely Ferenc szerint nem más, mint „a Lélek szerinti megkülönböztetés”. Nem a szabály puszta betartatása, hanem annak mérlegelése, mi szolgálja valóban a testvér, a közösség és az evangéliumi életforma szerinti élet javát.
A szerzetesi engedelmesség tanítványi iskolává válik. Megtanulom, hogy nem én vagyok a középpont. Van fölöttem másik szándék, másik akarat, amelyhez mérnem kell önmagam. Megtanulom meghallani, amit nem én gondoltam ki, és elfogadni, amit nem én választottam, végül megtanulok bízni. Nem az emberek tökéletességében, hanem Isten művében. Abban, hogy ha valóban Krisztust követjük, akkor még a törékeny döntések, a korlátozott emberi belátás is a javunkra válhat és a tökéletességre való törekvéseinket szolgálja. A szerzetesi engedelmesség – ha szívből vállaljuk – az istenképűség egyik legmélyebb kifejeződése: mert nem az önmegvalósításra, hanem az önátadásra épül.
Azóta, hogy 2006-ban Esztelneken azt válaszoltam: „az engedelmesség az első”, sok év telt el. Sok tapasztalat, sok döntés, sok öröm és küzdelem. Az engedelmesség nem lett könnyebb – de egyre igazabb. Ma is azt mondom: ha engedelmes vagyok – akkor tiszta és tulajdon nélküli is tudok lenni –, akkor Jézus tanítványa vagyok, nem csak névleg, hanem életformámban is.
Urbán Erik OFM
Forrás és fotó: romkat.ro
Szerzetesek emlékeztek a rendek szétoszlatásáraKövetkező cikk:
Michael Wallace Banach nuncius beszéde a szerzetesekhez
