„A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. Magyarországon 23 férfi szerzetesrend van 2582 taggal és 40 apácarend 8956 taggal, összesen tehát 63 rend 11538 taggal. Ezek a szerzetesrendek a régi rendszerben hatalmas földbirtokokkal rendelkeztek, a feudális nagybirtokos osztályhoz tartoztak. Földbirtokaikat a népi demokrácia a dolgozó parasztság között osztotta fel, de rendházaikat, zárdáikat, kolostoraikat meghagyta… Felmerül a kérdés: fenntartható-e ez a helyzet a népi demokráciában?”
Ezt a kérdést Révai József, a hazai kommunista párt egyik legfőbb vezetője tette fel a párt Központi Vezetőségének 1950. június 1-jén tartott ülésén, kommentálva „A Központi Vezetőség határozata a klerikális reakció elleni harcról” című frissen elfogadott pártdokumentumot. 70 éve történt mindez – és a kommunista főideológus által feltett „kérdésre” rövidesen megszületett a jól ismert, ma már történelminek tűnő, de máig ható következményekkel járó „válasz”.
Amikor Révai József „kérdése” elhangzott, a katolikus iskolák elvétele 1948 júniusában már megtörtént, és Mindszenty József bíboros már majdnem másfél éve börtönben raboskodott. De az Actio Catholica által 1948-ban kiadott magyar katolikus egyházi névtár szerint még ezekben az években is 23 férfi és 44 női szerzetesrend működött Magyarországon. A férfi rendekben összesen 2429 rendtag élt 157 rendházban. Közülük 1521 volt felszentelt pap és 908 tanuló rendtag. Összesen 106 plébániát vezettek és az államosításig 74 iskolában tanítottak. A női rendekben ekkor összesen 9036 nővér élt 580 rendházban. Az államosításig 328 iskolában tanítottak, 127 óvodát vezettek, 80 kórházban és 127 szociális intézményben tevékenykedtek. Bár Révai József létszámadatai a szerzetesrendekre vonatkozóan nem voltak pontosak, az elszántsága annál nagyobb volt. Saját kérdésére ő maga adta meg a választ a Központi Vezetőség már említett ülésén elhangzott beszédében: a társadalomban tevékenykedő majd 11000 szerzetes a népi demokrácia ellensége, és ezért sürgősen „meg kell oldani ezt a problémát”. Révai beszéde nyomán Központi Vezetőség meg is hozta a döntést a szerzetesrendek felszámolásáról.
A kommunista vezetők jól látták a szerzetesrendek szervezeti felépítéséből adódó, számukra kedvező lehetőséget: míg az egyházmegyés papságot csak alkalmanként és egyenként ritkíthatják, addig a szerzetesrendek mint önálló közösségek teljes egészükben kiiktathatók, egy egyszerű jogszabállyal megszüntethetők, s így egyetlen tollvonással tízezernél több egyházi „aktivista” tevékenységét tehetik lehetetlenné a hívek körében. Ugyanakkor egy ilyen lépéssel az egyházmegyés papság egésze éppúgy megfélemlíthető, mint a vallásos emberek milliói. Nem utolsó sorban pedig nyomást gyakorolhatnak a katolikus püspöki karra, hogy a protestáns felekezetek után a Katolikus Egyházra is fogadja el az állam által ráerőszakolt megállapodást, amelyre aztán a kommunista vezetők ország-világ előtt hivatkozhatnak, illetve amelyet felhasználhatnak az Egyház papjaival szembeni eljárások során, a püspökeikre hivatkozva.
Az akció részleteit a kommunista párt illetékes szervei gondosan megtervezték és előkészítették. Ennek eredményeként 1950 júniusában mintegy 3500 férfi és női szerzetes „kényszerlakóhelyre” telepítését rendelték el. 1950. június 9-ről 10-re, majd június 18-ról 19-re virradó éjjel a hazai rendházak sokaságában rendőrök jelentek meg, s a magukkal hozott névsor alapján a rendház összes tagját, akiket éjszakai álmukból vertek fel, arra kényszerítették, hogy azonnal magukhoz vegyék legszükségesebb holmijukat, majd ponyvás teherautókra zsúfolták fel őket, az öregeket és a betegeket is. Ezután előre kijelölt távolabbi kisebb-nagyobb kolostorokba szállították őket, fegyveres őrség kíséretében. Az üresen maradt kolostorokat az állami szervek kiürítették. Különféle rendekből való szerzetesek tömegét telepítették össze többek között Jászberényben, Hatvanban, Mezőkövesden, Máriabesnyőn, Pásztón, Fóton, Egerben, Zircen, aztán Homok, Kunszentmárton, Ludány és Előszállás kis kolostoraiban, de számos más helyen is. A váci püspöki palota is tömve lett odaszállított szerzetesekkel, szerzetesnővérekkel.
Mindegyik kitelepített szerzetessel hivatalos határozatot írattak alá, amelyben tudomásul veszik: a hatóság elrendelte „kitiltását”, ezért tartozik jelenlegi lakhelyét elhagyni és a kijelölt „kényszertartózkodási helyre” távozni. A kényszertartózkodási helyül kijelölt várost, községet a kiutasított személy nem hagyhatta el, a tilalom megszegése internálást vont maga után. A kommunista államhatalom a rendelkezéseket így indokolta: „Nevezett eddigi lakóhelyéről való kiutasítása és új lakóhelyének elfoglalása közérdekből vált szükségessé.”
Az összezsúfolt kolostorokban nehéz körülmények között éltek a befogadó és a beszállított szerzetesek, de bőségesen megtapasztalhatták az addig egymástól távol lévő rendek közti testvériséget, valamint a helyi hívek gondoskodó szeretetét.
Ilyen körülmények között kezdődtek meg a tárgyalások a Katolikus Egyház és a kommunista államhatalom képviselői között. Ezek a tárgyalásnak valójában alig nevezhető találkozók 1950. június 28. és augusztus 30. között zajlottak heti rendszerességgel a kultuszminisztérium épületében Budapesten. A tárgyalásokat maga Rákosi Mátyás vezette – vagy inkább diktálta az Egyházra rákényszerítendő „megállapodás” feltételeit a megfélemlített és kényszerhelyzetben lévő egyházi küldöttségnek. De hogy még biztosabbak legyenek a dolgukban, a tárgyalássorozat kellős közepén, július 11-én és augusztus 14-én újabb szerzetesházak lakóit vitték „kényszerlakhelyre”. Augusztus 1-jén pedig nagy sajtókampány kíséretében bejelentették a békepapi szervezet megalapítását.
Ilyen előzmények után írták alá 1950. augusztus 30-án az állam és az Egyház közti megállapodást, melynek nyomán szeptember 7-én megjelent a szerzetesrendek működési jogát felfüggesztő törvényerejű rendelet (1950:34). A rendelet 1. §-a kimondta: „A Magyar Népköztársaság területén a szerzetesrendek működési engedélye ennek a törvényerejű rendeletnek hatálybalépésével megszűnik. Nem vonatkozik e rendelkezés a katolikus egyházi iskolákban a tanítás ellátásához szükséges megfelelő számú férfi és női tanítórend működési engedélyére.” Ennek értelmében a bencések, a piaristák, a kapisztránus ferences és a Szegény Iskolanővérek rendje kivételével az összes magyarországi szerzetesrendet megszüntették. A föloszlatott rendek tagjait 3 hónapon belül a rendház elhagyására kötelezték, többeket ennek lejárta előtt internáltak. A megszüntetett rendek ingó és ingatlan vagyona az államé lett.
Az 1950-es föloszlatáskor több kimutatás is készült. A források összevetéséből úgy tűnik, hogy 23 férfi szerzetesrend került feloszlatásra 182 rendházban 2582 szerzetessel. Ugyanekkor mintegy 40 női rend megszüntetésére került sor, kb. 450 rendházzal. A létszámra csak becsléssel következtethetünk: 1948-ban 6 rend adatainak híján 9500 apáca élt Magyarországon, így a feloszlatás kb. 10.000 apácát érinthetett. A kultuszminisztérium és a Katolikus Egyház képviselői között az egyháznak átadandó iskolákról 1950. szeptember. 7-én írt alá egy további megállapodást Jóború Magda államtitkár és Sík Sándor piarista tartományfőnök. Az átadásra kerülő iskolák és kollégiumok a következők voltak: a bencéseknek a pannonhalmi gimnázium és a győri Czuczor Gergely Gimnázium; a piaristáknak a kecskeméti Katona József Gimnázium és a budapesti Piarista Gimnáziumnak az Ady Endre Gimnázium által használt iskolai helyiségei; a ferenceseknek az esztergomi volt ferences rendi és a szentendrei gimnázium; a szegedi iskolanővéreknek a budapesti Rozgonyi Piroska Gimnázium és a debreceni Svetits Intézet gimnáziumi része. A rendek tehát csak részben kapták vissza saját intézményeiket. Ezzel egyidejűleg Pannonhalmán, Győrött, Kecskeméten, Esztergomban, Budapesten és Debrecenben 6 kollégium került átadásra. A rendházak Pannonhalmán, Győrött, Kecskeméten, Esztergomban, Debrecenben és Budapesten (itt a piarista, a ferences és a szegedi iskolanővérek) működhettek. Az egyezmény értelmében a 9 rendházban 250 szerzetes maradhatott. Minden iskolában évfolyamonként 2 párhuzamos – humán és reál tagozatos – osztály indulhatott legfeljebb 40-40 tanulóval. A kollégiumi növendékek száma az iskola tanulóinak 50%-a lehetett, kivéve Pannonhalmát és Esztergomot, ahol a tanulók összlétszámát is elérhette. Osztályonként 2-2 szerzetestanár működhetett.
1950 szeptemberének közepén a kényszerlakhelyre hurcolt szerzetesek kiszabadultak, de már nem volt hova visszamenniük. A meghagyott 8 rendház 250 szerzetese tovább élhette szerzetesi életét, kb. 11000 magyarországi szerzetes viszont földönfutó lett. Minderről a hazai világi és egyházi sajtó semmit sem szólt, csak a megegyezés sikerét dicsérte. A püspökök és a rendfőnökök szerzetesrendek megmaradásáért folytatott küzdelméről a hívek nem értesülhettek, ahogyan XII. Piusz pápa reagálásáról sem. A kereszténységet gyűlölő kommunista államhatalom ezen intézkedésével katolikus hívek tömegeit fosztotta meg attól a sokféle segítségtől, támasztól és értéktől, melyet számukra a szerzetesek addig jelentettek. A Magyar Katolikus Egyház, de a teljes magyar kultúra, a magyar társadalom egésze lett ekkor szegényebb.
A szerzetesrendek feloszlatását kimondó 1950. évi 34. számú törvényerejű rendeletet csak az 1989. évi 2. törvény helyezte hatályon kívül, melyet 1989. január 11-én hozott az utolsó pártállami parlament az egyesülési jogról. Az 1950. augusztus 30-án aláírt megegyezést 1990. február 6-án Németh Miklós miniszterelnök és Paskai László esztergomi érsek, a püspöki kar elnöke közös nyilatkozatban semmisnek nyilvánította. A szerzetesrendek működését korlátozó jogszabályi korlátokat tehát eltörölték, de amit 1948-tól 1989-ig a szerzetesrendek ellen az államhatalom elkövetett, annak következményei a mai napig érezhetők és nem lehet meg nem történtté tenni.
Szerző: Goreczky Tamás/MSZKI
Felhasznált irodalom:
Mészáros István: Szerzetesség Magyarországon 1945-1950. Vigilia 2000/6. 417-425.
Török József – Legeza László: A magyar egyház évezrede. Budapest, 2000.