Teremtettségünknél fogva belénk van kódolva a transzcendens utáni vágyakozás. Spirituális igényeink is vannak, életünk egyes szakaszaiban elemi erővel keressük azokat az értékeket, amelyek alapján harmóniában, békében tudunk élni másokkal és önmagunkkal is. Életformánkhoz tartozik, hogy közösségben élünk. Alapvető közösségünk a család; szerencsés esetben ép családban nőhetünk fel. Funkcionális csoportjaink, közösségeink vannak (iskola, munkahely), érdeklődés alapján is szerveződhetünk (horgászklub, asszonykórus, sportklub stb.). Lehetnek templomi közösségeink is (például rózsafüzér-társulat, imakör, karitász). Spirituálisan nyitott, hitüket kereső, de valláshoz (még) nem tartozó emberek számára egy jógacsoport is közösséggé válhat. Sok fiatal kollégiumi közösségben van, de nagyvárosi munkakezdők együttlakásba, közösségi lakhatásba, egyfajta kommunába is szerveződnek (co-housing), ahol hasonló értékrend szerint kezdenek élni (például nem fogyasztanak húst, próbálják védeni a teremtett világot, ezért kerékpárral közlekednek, stb.). Ez az új életforma figyelemre méltó, mert ugyan „profán módon” közösségi, de közös értékrend szerinti szerveződés. Dinamikája a posztmodern kor értékeire épül, talán idealista is, de emlékeztet a keresztény közösségek lelkes alapítására. Az együttlakás projektjellegű, néhány évre szól, nem igényel tartós elkötelezettséget. A gyorsuló világban, különösen most, a Covid utáni időszakban erőteljesen nő a virtuális életterünk is, de érdemes megfigyelni, hogy az internet népe is közösségszervező eszközként használja a netet. A különböző közösségek, ahová tartozunk, tartósak is lehetnek, de két olyan közösségi életforma van a keresztény kultúrkörben, amely egész életre szól: a házasság és a szerzetesi közösség. Ez utóbbi nagyon régi és ritka életforma, tagjait a közös hivatás, a közös vízió és a közös küldetés tartja össze. Misztikus, sőt prófétai jellegű.
A szerzetesi alapítók példája
Az egyháztörténelem során az első szerzetesi közösségeket a IV. század elején alapították. Nagy hatású, szent életű, vízióval rendelkező és valószínűleg szervezői zsenik voltak az alapítók, például Szent Ágoston, Szent Ambrus, Szent Eusebius, Nolai Paulinus, Tours-i Szent Márton vagy Szent Honoratus. Ezek a több mint ezerötszáz évvel ezelőtt élt emberek hogyan lehetnek még mindig példaképek az általuk alapított közösségek számára? Hogyan tudja megítélni egy-egy közösség, hogy milyen a spiritualitása, s mennyiben felel meg az alapító álmának? A II. vatikáni zsinat az egyházban komoly reflexiót és modernizációt indított el, amely nem fejeződött be, ma már egyértelműen megállapítható, hogy egy folyamat kezdete volt. Hogy a szerzetesi közösségek meg tudjanak felelni a modern kor kihívásainak, Szent II. János Pál pápa 1996-ban kiadta Vita consecrata kezdetű apostoli buzdítását, amely az Istennek szentelt életről szól, és bevezeti a „kreatív hűség” filozófiai kifejezést a szerzetesteológiába is. A szerzetesi élet keretein belül megélt kreatív hűség az alapítók eredeti karizmájához, az első küldetéshez való visszatérést jelenti, de úgy, hogy evangéliumi válaszok szülessenek korunk égető kérdéseire is: „Az intézményeknek ezért – az idők jeleire a mai világban adott válaszként – bátran újjá kell éleszteniük az alapítók és alapítónők szent kezdeményező szellemét, találékonyságát és életszentségét. E fölszólítás elsősorban állhatatosságra hív az életszentség útján a mindennapi életben mutatkozó anyagi és lelki nehézségek közepette. De fölszólít arra is, hogy mindenki szerezze meg a munkájához szükséges szaktudást, legyen hűséges küldetéséhez, s közben valahányszor szükséges, a formákat az új helyzetekhez és a különféle igényekhez igazítsák, mindig engedelmesen az isteni sugallat és az egyházi ítélet iránt. Őrizni kell azonban a meggyőződést, hogy minden újítást, mely hű akar maradni az eredeti sugallathoz, az Úrhoz való egyre tökéletesebb hasonulás keresése hitelesít...”(37a) – írja a dokumentum.
Mutasd meg a közösséged, s megmondom, mi jellemzi a lelkiséged
Mivel a katolikus egyházat Jézus Krisztus alapította, természetesen az ő példáját, értékrendjét próbálja követni az egyház. Szerzetesi közösségek esetén az alapító(k) karizmája, ideálja, lelkesedése meghatározza a lelkiséget és a küldetést. Sok szerzetes nem is reflektál arra, hogyan élik a lelkiséget, hiszen minden „elméletet” elsajátítottak a képzés során, és a megszokott módon rendezik az életüket. De ha egy közösség meg akarja tudni, valójában hol tart a spiritualitásban, akkor minden „elmélet” nélkül egyszerűen csak nézzen rá, hogyan él, minden értékelés vagy ítélkezés nélkül. Ehhez a következő szempontok segíthetnek (a teljesség igénye nélkül), amelyekről hosszú hetekig lehet beszélgetni a közösség tagjainak:
A közösség napirendjében az imáknak reális helyük van-e, részt tudnak-e venni a szerzetesek az imákon?
A fizikai tér kialakítása mennyiben segíti a közösségi életet?
Van-e helye az esetleges konfliktusok kimondásának? Van-e gyakorlata a kiengesztelődésnek?
Tisztelik-e egymást a tagok? Generációs különbségek esetén milyen módon járnak el?
Hogyan viszonyul a közösség a „különutas” társakhoz?
Mi a hatalom és tekintély szerepe a közösségben? A szerzetesek mit várnak el a vezetőtől?
Mennyi időt tölt együtt a közösség? Ez „minőségi” egymásra figyelés vagy „megúszós” program?
Hogyan bánik a közösség a betegekkel, a gyöngékkel?
Milyen a viszony a világi munkatársakkal? Meg vannak becsülve? Gyakran cserélődnek? Kapnak képzést a közösség lelkiségéből?
Hogyan éli a közösség a szegénység evangéliumi eszményét?
Mi a viszony a technikai fejlődéshez? Életükben, munkájukban használják a legújabb technikát? Miért (nem)?
Hogyan reagálnak a váratlan helyzetekre, veszteségekre, hibákra, bűnökre?
Észreveszi-e a közösség a sikereket? Megünnepli-e ezeket?
Az exkluzivitás vagy inkluzivitás kérdése: A közösség másoknál jobbnak, tisztábbnak tartja-e magát? Nyitottan fordul-e külvilág felé?
Megfelelő-e a kommunikáció a közösségen belül?
Vonzó a közösség? Van utánpótlás?
A közösség „DNS-e”
Ha valaki több szerzetesi közösséget ismer, külső szemmel könnyű felfedezni, mi a jellemző egy-egy csoportra. Nem csupán a szerzetesi ruha vagy a férfi-női közösségek különbségei szembetűnők, hanem a lelkiségek más-más légkört teremtenek. Más egy piarista rendház, egy bencés vagy éppen egy frissen alakult karizmatikus közösség lelkisége, s ezt észre is lehet venni. De hogyan tudja észlelni egy olyan szerzetes, aki évtizedek óta a közösségében él, hogy mi jellemző a saját közösségére? A hosszú évek rutinja „belső vakságot” eredményezhet a megszokások miatt. Ha egy szerzetes meg akarja nevezni, mi jellemző a közösségére, érdemes végiggondolnia, hogy élete során konkrétan mely közösségekben élt. Mi volt az, ami megtartotta, ami segítette, táplálta szerzetesi életét. Mik voltak a kihívások? Vegye ezt sorba, írja le, és észre fog venni több olyan elemet, amely rendszeresen előkerül. Ez tartott meg, ez volt nehéz. Lesz egyfajta „evolúció”, mivel a formációs időszak kihívásai eltérnek egy apostoli munkát végző szerzeteséitől, de a megtartó elemek között lesznek hasonlók. Ez például segít megérteni a közösség spiritualitását.
Egy egészséges spiritualitású közösségben a tagok nemcsak alkalmasak közösségi életet élni, hanem motiváltak is használni az adottságaikat. A közös cél érdekében képesek együtt dolgozni, koalícióra lépni vagy épp hátrább állni. Szent Pál az egyházat a testhez hasonlítja (1Kor 12,12–31): mindenkinek mások az adottságai, a tagok kiegészítik egymást. A Szentlélek segít ebben. Bátorít, bölcsességet ad, hiszen a Szentháromság a közösségi spiritualitás előképe. A Szent Pál-i „egy test” megéléséhez közös figyelem kell egymásra és a Lélekre, valamint nagy alázat.
Egy közösségben a szerzeteseknek egyéni lelki útjuk is van, amely dinamikus és fejlődő, a közös hivatás és küldetés pedig jó alapot ad a közös spiritualitáshoz. Mert közösségi szinten is van egy közös lelkiség, egy „DNS”, amely független az adott közösségben élő személyektől: egy kollektív spirituális tapasztalat, egy szerzetesi kultúra, stílus, amely megjeleníti az alapító lelkiségét. Egy új intézmény nyitása vagy éppen egy mű bezárása, egy tag kilépése, az anyagi nehézségek vagy az új lehetőségek mind a közösség kollektív spirituális tapasztalatához tartoznak, s a közösség a DNS-e szerint reagál az új helyzetekre. Érdemes ezeket számba venni, tudatosítani, mert a közösség reakcióiból sokat lehet tanulni magáról a közösségről. Ahogy Szent Pál írja: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg. Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg” (1Tessz 5,19–21).
Szerző: Tornya Erika RSCJ
A cikk A Szív 2024. szeptemberi számában jelent meg.