A fiatalember később úgy fogalmazott, hogy az egész szöveg „tohuvabohu” volt a számára. Később megtudta, hogy a fehér hajú Mócsy Imre egyike volt azoknak a kis fogaskerekeknek, akik a történelem gépezetébe szorultak, de mégsem törtek bele a szerkezetbe. A piarista gimnáziumi fiú, miután jobban megismerkedett a páterrel, megkérte, hogy tartson néhányuknak egy zug-lelkigyakorlatot, ami számára életre szóló élménynek bizonyult. Így kezdődött el Mócsy Imre hatására a későbbi Magyar Érdemrend lovagkeresztes Illés Albert jezsuita pályafutása. De nem csak az övé.
A rejtélyes bemutatkozó szavakhoz a páter később egy teljes történelmi freskót festett a képzeletbeli falra, hiszen kérdések bőven adódtak a fiatalok részéről, akik születésük óta egy olyan szocialista diktatúrában éltek, amely megvonta a szerzetesrendek működésének engedélyét, a szerzeteseknek nem engedte, hogy papként működjenek, nyilvánosan nem is misézhettek. Sokukat üldözte, meghurcolta és bebörtönözte a parancsuralmi rendszer. A kommunista egyházüldözés célkeresztjében a jezsuiták előkelő helyet foglaltak el, sokukat a letöltött börtönbüntetés után még internálták is, mert nem tartották elégségesnek a büntetésüket.
A jezsuita rend sosem törődött bele abba, hogy Isten tervezzen, de az állam végezzen. Különböző túlélési stratégiákat vetettek be a szétszóratás éveiben: egy alternatív létállapotot teremtettek maguknak, és ezzel megkérdőjelezték azt a marxi állítást, hogy az ember létfeltételei meghatározzák az öntudatot, vagyis, ha megélhetését, társadalmi szerepét elveszik valakitől, okvetlenül megváltozik a magáról vallott képe és meggyőződése is. „Egy kollégium vagyunk, csak a szobák kicsit távol vannak” – fogalmazta meg egyikük.
Kalocsától Rómáig
Mócsy Imre karrierje ígéretesen indult, szokatlan utakon járva teljesedett be. 1907-ben született egy kalocsai, kilencgyermekes polgári családba, a kalocsai jezsuitáknál érettségizett, és rögtön belépett a rendbe. Rendtársai szerint olyan volt, mint egy kajla medvebocs, tele vitalitással és játékos kedvvel, minden feladatba óriási vehemenciával vetette bele magát. Például egyszer éjjel-nappal írt egy „kimerítő” könyvet a lustaságról, majd a végére érve két hétig egyfolytában aludt… A történelem humoránál maradt, amikor ez a „medvebocs” azt tapasztalta a noviciátusban, hogy sokkal inkább kedveli a lelki testvér, mint a lelki atya szerepet. Később ez a beállítódás volt segítségére abban, hogy magához tudja vonzani a kérgesebb lelkű munkások figyelmét is. A fiatalember Innsbruckban teológiából doktorált, később a szegedi teológiai főiskola tanára volt, közben a római Gergely Egyetemen bölcsészdoktori diplomát is szerzett.
1944-ben meghívták ide tanítani, és megszerezte a szentírás-tudományok doktora címet is. Tartományfőnöke visszahívta Magyarországra, Szegeden biblikus tanárként oktatott.
Azonban itthon súlyos viharfelhők gyülekeztek a háborúból éppen csak szabadult ország feje felett. 1948 végére az egyház és az állam konfliktusa elmérgesedett: az egyház nem bizonyult olyan könnyen felmorzsolhatónak, mint a pártok. A kulisszák mögött a vezetők mindent elkövettek, hogy Magyarország vezető egyházfőjét, Mindszenty Józsefet eltávolítsák az útból.
Az ÁVO közvetlenül az esztergomi érseki palota előtt felállított egy zöldséges pultnak álcázott megfigyelőállást, de a „bajuszos őstermelők” annyira ügyetlenül játszották a szerepüket, hogy az egész város tudta a valódi munkájuk mibenlétét. Ennek ellenére a propaganda beindult, a félelem tette a dolgát, és lehetett érezni, hogy a hercegprímás letartóztatása a küszöbön áll.
Mócsy Imre volt az, akit ebben a robbanásra kész helyzetben szóvivőként Rómába küldtek. Vitte az állam és az egyház üzenetét is, és óriási személyes kockázatot vállalt az ügy érdekében, amellyel azonosulni tudott. A helyzet sajátosan alakult, mivel a friss államnak még nem volt kapcsolata a Szentszékkel, szükség volt egy nyelvet jól beszélő küldöttre, aki tolmácsolja az állam javaslatát arra, hogy a pápa hívja római szolgálatra Mindszentyt. Ez a taktika a bevett „inkább kiebrudalni, mint tárgyalni” elv része volt. Mócsy Imre azért is vállalta a legális feladatot, mert állami útlevéllel utazva az egyház kérését is közvetítette, amely némileg egybecsengett az állami elképzeléssel: az egyházi vezető megvédését kérték a pápától, és tájékoztatták a Szentszéket a magyarországi állapotokról. A küldetés nem járt sikerrel, mert mire Mócsy átadta az üzenetet, a hercegprímást karácsony harmadnapján letartóztatták.
Fogságban is szabad lélekkel
Mócsy Imre tudta, hogy mi történt, és mennyire veszélyessé vált az ő helyzete is, mégis hazajött, és szűk egyházi körben megosztotta a pápa üzenetét, aki arra kérte az egyházi vezetőket, hogy álljanak ki Mindszenty mellett. A püspöki kar 1949 januárjában tanácskozott a vatikáni hírekről. Mócsy Imre minden megszólalásában azt erősítette, hogy ne vállaljanak részt a politikában, hanem maradjanak meg egyházi feladataiknál.
Ennek ellenére egy órával a tanácskozás után letartóztatták, majd háromnapos vallatás után elengedték, de csak azért, hogy még aznap este újra elfogják. Ítélet nélkül került a Buda-Déli, majd a kistarcsai internálótáborba. Kilenc évet töltött – egy megszakítással – fogságban, és soha többet nem gyakorolhatta papi hivatását. Vagyis hivatalosan nem.
Az internálás alatt volt ő építkezésen vízhordó, szőnyegszövő, de ha kicsit felemeljük a mintát, megtaláljuk alatta a szövevényes valóságot: a páter fogsága alatt paptársaival együtt mindig gondoskodott a fogvatartottak lelki gondozásáról, misézett, gyóntatott, és ő volt az, aki megszervezte, hogy a táborban rekedt kispapok folytathassák a teológiai tanulmányaikat.
Még a Buda-Déli Táborban egy különös főiskola alakult. Amikor ugyanis Hamvas püspök látogatást tett a helyszínen, engedélyt kapott arra is, hogy Mócsy Imrével beszéljen. A beszélgetés után a püspök a táborparancsnoktól tanulmányi engedélyt kért a táborban élő kispapok számára, és breviáriumokat, Szentírást.
A parancsnok azt felelte: „Ha Hamvas püspök úr tanúsítja, hogy a könyvekben nincs semmi demokráciaellenes, akkor hozzájárulok.”
Öt fiatal folytathatta így tovább a megkezdett képzését, a szobarend és a létszámellenőrzés után „breviztek”, úrfelmutatás előtt pedig parancsszóra a latrinára vonultak, ha az volt az utasítás; a demokráciával meg vigyáztak… Mócsy mindenkiben tartotta a lelket, tudott bridzsezni és derűt varázsolni minden helyzetben.
Ünnepségeket rendezett: Szent Ignác ünnepnapján mindenki annyi cigarettát kapott, ahány éves tag volt a jezsuita rendben. Imre páter vizsgáztatott is, és az eredményeket cigarettapapíron osztotta ki. Ezeket a „vizsgalapokat” később a teológiai főiskolák elöljárói beillesztették az eredmények közé. Az évi lelkigyakorlatokat elvégezték, a napi egyórás elmélkedés sem maradt el. Mócsy egyházi ünnepekkor saját készítésű ajándéktárgyakkal lepte meg fogvatartóit. 1953-ban a tábort felszámolták, azonban Mócsyt további hat év börtönre ítélték.
A magyar oroszlán
A Markó utcai börtönben, Vácott, a Kozma utcában is ült, ám nem karba tett kézzel. Gőzmángorlóval dolgozott, szárított, majd egy újítást adott be pelenkamángorlás ügyben, amit el is fogadtak. 1954 végén váratlanul szabadon engedték, és a MÁV-nál lett munkás, fűtő és osztószertári anyagmozgató. Nem volt egyedül ezzel: a jezsuita atyák mindenféle munkaterületeken megfordultak akkoriban, még kísérletiegér-gondozó is akadt közöttük.
A helyzet rendkívül érdekesen alakult: azok a papok, akiket megfosztottak a nyájuktól, a világi munkahelyeiken egyenesen a pásztori hivatásuk legizgalmasabb terepén találták magukat. A munkások sokat kérdezték az atyákat, kíváncsian vagy gúnyosan, ám a vége többnyire az lett, hogy a hitélet fellendült a munkaterületeken.
Kelényi Tibor atya például kertész volt a Széher úti kórházban, és a gyümölcsös egyik rejtett sarkában, a kitiltott Mária-szobor tövében illegális spirituális központot tartott fenn. A jezsuiták kóbor papként is kialakították az Ige hirdetésének színtereit, és megtalálták az egymáshoz vezető utakat.
Mócsy Imre 1965-ben még egyszer börtönbe került négy évre „folytatólagos klerikális izgatás” vádjával. A börtön cipészetében dolgozott. Jó munkájáért és szíjgyártói újításáért büntetése negyedét elengedték. Végül a MÁV-ból fizikai dolgozóként ment nyugdíjba 1970-ben. A vasutasok úgy emlékeznek rá, mint akinél mindig volt zsinór, sebtapasz, csavarhúzó, még egy zsömle, colstok, papírlap… Bárki indított el egy párbeszédet, ő valamivel mindig tudott kapcsolódni hozzá. „Il leone ungherese” – így becézték az erős testalkatú és óriási kócos hajzattal rendelkező férfit a római rendtársai.
„A magyar oroszlánt” leleményes tréfái, hangos jókedve, humora, kártyatudása mindenki számára megközelíthetővé tette, ám aki a közelébe jutott, az hihetetlen tudásába is bepillantást nyerhetett. 1980-ban halt meg, 72 évesen, hosszan viselt betegség után. A jezsuitáknak csak kilenc évvel később, 1989-től engedélyezték újra a legális működést Magyarországon.
Forrás és fotó: kepmas.hu