Ámulattal tölt el, hogy milyen különleges az élet

Budapest
Jelenits István december 16-án ünnepelte a 90. születésnapját. A Széchenyi-díjas piarista szerzetessel, teológussal, íróval, magyar és hittan szakos tanárral az életéről beszélgetett Kuzmányi István.

A Tanár urat senkinek sem kell külön bemutatni. Habár iskolai körülmények között sosem tanított engem, de azon kívül annál inkább. Élete, tudása, alázata példa számomra, ezért is szólítom őt Tanár úrnak, és írom így, nagy t betűvel. Tanár úr, ahogyan a beszélgetésünkben is említi, nem készül születésnapi ünnepségre. Azt mondja, együtt él a dadogásával és a sántaságával, s ma is tanul… Van, ami régóta változatlan, de mindig üdítően újként hat a találkozásaink  alkalmával. Amikor megérkezem hozzá, most is lejön értem, felkísér, előreenged az ajtóban, s amikor búcsúzásra kerül a sor, habár kérem és szabadkozom, hogy ne tegye, ő mégis lekísér, elköszön, integet, és megvárja, amíg kilépek a rendház kapuján. Habár minden jel arra mutat, hogy korával összefüggésben egészségi állapota már nem a régi, annál inkább tapasztalom, hogy lényege, ami valójában naggyá teszi, továbbra is töretlen. Beszélgetés közben, amikor élete fontos szakaszaihoz ér, szemei ugyanúgy csillognak, és az a gyermekien huncut mosoly is kiül az arcára, éppen úgy, mint három évvel ezelőtt, amikor becsengettünk gyermekkorának lakhelyére Berettyóújfaluban és Nagyváradon, anélkül, hogy tudtuk volna, kik laknak ma ott, és hogyan fogadják majd nem várt jövetelünket. A rá jellemző őszinteséggel, kereséssel és istenhitéből táplálkozó tanítói, nevelői szolgálatával Tanár úr mindannyiunknak sokat adott. Isten fizesse meg érte, és éltesse születésnapja alkalmából!

– Tanár úr, hogyan emlékszik vissza a szüleire, mit kapott tőlük útravalóul?

– Mindent a szüleimnek köszönhetek. Édesapám parasztgyerek volt, és első nemzedéki jogász, értelmiségi lett. Az akkori csonka megyeszékhelyre, Berettyóújfalura került tisztviselőnek. Ott születtem. Édesanyám szintén alföldi születésű volt. Tanult családból származott, sokan közülük tanárok, tisztviselők, református lelkészek voltak. Édesapám sokat olvasott, nem azért, hogy valami előnye származzon belőle, hanem mert örömmel tette. Többször volt, hogy amikor olyan részhez ért, összecsődített minket és felolvasta az adott szakaszt. Azaz gondolkodó, kultúrában élő ember volt. Az olvasás szeretetére ő vezetett el. Édesanyám oldalán a háború után a szülőhelyére, Kunszentmiklósra kerültünk, ott éltünk egy ideig. Mivel az oroszok elfoglalták az iskola épületét, abba a református templomba jártam gimnáziumba, ahol édesanyám felmenői igét hirdettek. A templom minden sarkában egy-egy osztály kapott helyet. A nehéz körülmények ellenére is sikerült életben tartani bennem a tanulás szeretetét, ami családi örökségem.

– Melyek voltak gyermekkorának, fiatalságának meghatározó tapasztalatai, amelyek kihatottak a későbbi életére?

– Nagyváradon éltem át ezeket. Miután 1942-ben Észak-Erdély visszatért, átkerültünk Ady „Pece-parti Párizsába”, oda jártam iskolába, majd megkezdtem a gimnáziumot. Ott találkoztam olyan román gyerekekkel, akik azon búslakodtak, hogy a határváltozás miatt a Regátba (a Kárpátokon túli román területekre) költöznek, mert tisztviselő szüleiknek ott kellett munkát keresniük. Akkor szíven ütött, hogy van, akit az én örömöm veszteségként érint. Hogy amikor az én gyerekkori álmaim megvalósulnak, valaki máséi elvesznek.

– A gimnáziumi éveit a váradi premontreiknél kezdte meg.

– Emlékezetes számomra, hogy a gimnáziumban, az akkori Magyarországon, a visszatért területeken román nyelvet tanultunk. Számomra természetes volt, hogy tanuljuk meg a kisebbségek nyelvét. Büszke voltam erre. Érdekesnek találtam, hogy a Székelyföldről a városba érkezett kispapjelöltek haragudtak emiatt. Nem azért böjtölték ki a két évtizedes elszakítottságot, hogy most románul kelljen tanulniuk – felháborodva mondták, hogy abba kellene ezt hagyni. Mondtam is nekik: mi abban lehetünk különbek, hogy megtanuljuk a nyelvüket, megismerjük a kultúrájukat. És nem azért, hogy aztán kicsúfoljuk, hanem hogy megszeressük őket.

– A soával is itt szembesült, ezekben az években?

– Igen. Él az emlékeimben egy kép. A szemközti házban egy zsidó család lakott. Ráláttam a házuk udvarára, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal lány a sárga csillagot próbálgatja. Föltette a mellényére, aztán rávett egy köpenyt – azt gyakorolta, hogyan tud élni ezzel az utcán, ha arról van szó, kihajtani a köpenyt, vagy éppen elrejteni vele a csillagot. Mindezek meghatározó emlékekként élnek bennem. Hamar rájöttem, hogy az élet lényege nem az, hogy boldogok legyünk, hanem hogy figyeljünk a mellettünk élő emberek boldogságára. Csak így lehetünk igazán boldogok. Egyszerűbben fogalmazva: soha ne tegyünk a másik emberrel olyat, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek.

– Hogyan élnek Tanár úrban a kommunizmus évei?

– A pesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, amely akkor a rend számára engedélyezett két iskola egyike volt. Amikor szomorúan azt tapasztaltam, hogy a cserkészetet már nem tudjuk megélni, a tanáraink a segítségünkre siettek. A keretek adta lehetőségeket kreatívan kitágították. Csónakokat kezdtünk építeni, és amikor csak lehetett, evezni mentünk. Ez az időszak a későbbi tanári pályámra is kihatott. Habár a létszámkorlátozás miatt nem vettek fel rögtön a piarista rendbe, csak az egyetem elvégzése után, amikor Kecskemétre kerültem, igyekeztem kamatoztatni a megtapasztaltakat. Kerékpározni mentünk a diákokkal vagy a Tiszára evezni. Ahogy múltak az évek, először a Tátrába jutottunk el – onnan kerékpárral jöttünk vissza –, majd a későbbi években a határok tovább nyíltak és Rómáig jutottunk, hatszor is, biciklivel. Mindig örömmel tölt el, amikor az öregdiákok azt mesélik, hogy ezen élmények, emlékek helyeit ma már a gyermekeikkel, unokáikkal keresik fel. Érdekes világ volt az, amikor a kiszolgáltatottság, az ellenségeskedés közepette megtanultuk a belső figyelmet és az ügyességet, hogy a rendelkezésünkre álló szabadságot megéljük, és az élet színes gazdagságát felépítsük.

– 1955-ben lépett be a piarista rendbe. 1959-ben tett örök fogadalmat. Később tartományfőnök is volt. Miért lett piarista?

– Szerettem volna tanítani és nevelni. A piarista az első olyan rend, ami hivatásának középpontjába a tanítást, a nevelést helyezte. Amikor iskolákat kezdtek alapítani, annak kettős célja volt: egyfelől az utánpótlás nevelése, másfelől pedig olyan gyerekek befogadása, akik rászorulók, szegények voltak. Ha Kalazanci Szent József abban a korban élt volna, amikor már létezett közoktatás, biztosan nem alapít erre rendet. Jó megtapasztalni, hogy idővel az állam is rájött, szükség van közoktatásra. Kérdésként merülhet fel, hogy ma is szükség van-e egyházi iskolákra. Véleményem szerint igen. Nem kell mindenkinek egyházi iskolába járnia. De fontos, hogy aki a családi közegben találkozik a Jóistennel, az az oktatásban, az egyes tantárgyakon keresztül is közelebb kerülhessen a teremtőjéhez. A kommunizmus idején kreatívan kellett tanítani, mert sok minden nem volt benne a tankönyvekben. Ma, amikor szabadabban élünk, a kötött tankönyvek mellett is elkél a pedagógus kreativitása.

A tartományfőnökségem idejére esett a rendben az a korszak, amikor idehaza több régi iskolát visszakaptunk, újraalapítottunk. Igyekeztem, hogy mindig figyeljünk a kalazanciusi példára, és az iskoláink nyitva legyenek a szegény, rászoruló, kallódó diákok előtt is. Ennek jegyében alapítottuk a gödi szakmunkásképzőt, ahol tanítottam is. A tudás, a nevelés mellett itt szakmát is kaphattak a fiatalok. Megrendülve élem át, hogy mindez most összeomlik, de ez nem változtat azon, továbbra is figyelnünk kell a kalazanciusi példára.

– Életét meghatározta a tanítás akár magyar-, akár hittantanárként. Hogyan tekint vissza ezekre az időkre?

– Jó volt megtapasztalni, hogy a diák nem egy zsák, amit meg kell tölteni ismeretekkel, hanem élő, gondolkodó személy. Egyszerre tudtam tanítani és nevelni. Örömet jelentett partnernek lenni abban, hogy különböző élethelyzetekből érkező fiatalokkal megszerettessük a kultúrát, amely formálta őket. Olyan ablakok nyíltak meg bennük és előttük, amik az életük távlatait befolyásolták. Számtalanszor láthattam, hogy a diákévek után mennyire segítette ez őket az életük formálásában. Nagyon fontos és kiemelt helye van a pedagógusnak az életben, minden anyagi, szakmai és társadalmi megbecsülést megérdemel.

– Egész életében mindenütt könyvek veszik körül, itt a szobájában is, ahol él. Mire tanítanak bennünket, hogyan segítenek kibontakoztatni ember voltunkat?

– Az ember Isten képmására teremtett gondolkodó lény. Ahogy a Jóisten nem adja fel a velünk való bajlódást, úgy nekünk sem szabad feladnunk a munkát önmagunkkal és a másik emberrel kapcsolatban. Ez emberségünk lényege. Egy olyan világban olvasunk, tanítunk, amiben mi is ámulva élünk. Végeredményben nem is a tudást kell tudnunk átadni, hanem a keresés felelősségét. És azt, hogy ez a keresés reménnyel teljes, akkor is, ha az élet titkát mi sem értjük meg, látjuk át teljesen. Az élet nem egy pontosan megírt tanmeneten vezet végig. Sokszor úgy tűnhet, mintha Isten játszana velünk, miközben ennek pont az ellenkezőjét teszi: komolyan vesz bennünket, és rengeteg meglepetést tartogat, amire rácsodálkozhatunk.

– Számtalan előadást tartott és kötetet írt életében, amelyekkel az irodalmat hozza közel hozzánk. Mi az a legfőbb szempont, amire egy költeménnyel, egy irodalmi alkotással való ismerkedés során figyelnünk kell?

– Mindig közel állt hozzám a költészet, az irodalom. Van, amit az életben nem tudással tudunk, hanem megsejtünk. Ennek kifejezésére nem a tudomány, hanem a költészet a legalkalmasabb. Minden költőt közel érzek magamhoz. Pilinszkyt személyesen is jól ismertem, Vörösmarty és Arany különösen kedves a szívemnek. Néha borsódzik a hátam, amikor egy alkotást szinte tudós eszközökkel elemzünk, és pont a lényeget felejtjük el, azt, hogy átadjuk magunkat a költői ihletnek. Ez a tudóskodás megfoszt bennünket az élet játékosságától, az ámulattól. Ha sokszor úgy érzem is, otthonosan mozgok az irodalomban, tudom, hogy sosem dőlhetek hátra. Amikor olvasok, egy-egy vers, irodalmi alkotás ma is tud újat mondani. Mindig van mit tanulnunk, van mire rácsodálkoznunk. A szüntelen keresés határozza meg ember voltunkat.

– Mit jelent Tanár úrnak katolikusnak lenni?

– Katolikusnak lenni véleményem szerint azt jelenti, hogy tudjuk, Isten még a tőle elszakadottat is a magáénak érzi. Ma már azt tapasztaljuk, hogy nem felekezetek szakadnak ki, kerülnek távol az Egyháztól, hanem a világiasság által egyre több és több ember. Ezzel a helyzettel szembesülni, és kereszténynek, katolikusnak maradni kihívás. Különös feladat, hogy soha ne mondjunk le a másik emberről, hogy ne perlekedésben, hanem reményben éljünk, hogy nyitva tartsuk azokat az utakat, amelyek a másik emberhez vezetnek. Ne legyünk szűk látókörűek, és habár a felgyorsult világ mintha az elszemélytelenedés felé vinne, vigyázzunk a lelkünkre és a másik emberre.

– És mit jelent magyarnak lenni?

– A családnevemből is látszik, hogy származásomat tekintve nem vagyok „ősmagyar”. Édesapám részéről a felmenőim a Délvidékről érkeztek, édesanyám ágáról meg alföldiek vagyunk. Számomra a magyar nyelvben, a költészetben, az irodalomban, a történelmünkben megtapasztaltak adják azt a szépséget, ami alapján azt mondhatom, magyar vagyok. De ez a gazdagság arra hív, hogy ne legyek egyoldalú, hanem figyelmes másokkal, reménykedő és megértő.

– Az élettapasztalata alapján mit mondana, mi az, amit igazán fontos szem előtt tartanunk az életben?

– Lényeges, hogy soha nem szabad kétségbe esni. Fontos tanulni is, egész életünkön keresztül, minden helyzetben. Amikor a lét megrendüléseit átéljük, tudnunk kell, hogy ezek hatására növünk föl és tájékozódunk. Ez kell ahhoz, hogy az életben ne csak sérüléseket kapjunk, hanem segítő lökéseket is, amelyekből aztán erőt meríthetünk, hogy tovább tudjunk menni. Alázattal és figyelemmel kell élni. Akkor, ha nem is találunk rá az élet könnyebbik felére, rá fogunk jönni, hogy az adott körülmények között és a döntéseinken keresztül mindig megnyílik előttünk egy út, amin továbbindulhatunk.

– Amikor végigtekint az életén, mi az, amiért hálát ad?

– Hálával tartozom a mindenható Istennek, hogy soha nem volt hosszabb ideig tartó betegségem. Ez hiányzik a tapasztalataim közül. Azért is hálás vagyok, hogy az életemben, a hitemben sosem voltak meghőkölések, megtorpanások. Sosem éreztem azt, hogy összeomlik az életem, a hitem. Értek nehézségek, de hálás vagyok, hogy végzetesen szomorú sosem voltam. Csodálkozva nézek vissza az életemre. Nem tudtam, hogy ilyen lesz. Legtöbbször csak az orromig láttam. De amikor az egyes helyzetekben a megoldáson munkálkodtam, mindig megtapasztaltam, hogy utak nyílnak meg előttem. Feltárultak az összefüggések, érthetővé váltak a dolgok. Visszatekintve megtapasztalhattam, hogy egész életem során a Jóisten vezetetett. Hálás vagyok, hogy sosem kívánt tőlem többet, mint amit éppen adni tudtam. Ámulattal tölt el, milyen különleges az élet. Hagyjuk, hogy ez a nagy játék megtörténjen, és mi a részesei legyünk. Ez gyönyörű.

– Hogyan gondol a 90. születésnapjára?

– Nem készülök születésnapi ünneplésre. Új feladat számomra, hogy ennyire megöregszik az ember. A szüleink még tudtak időben meghalni. Régen nagyon ritka volt, hogy valaki ilyen magas kort éljen meg. Ezzel együtt érdekes dolog megöregedni, vállalni a megalázónak látszó dolgokat is, és figyelni ennek az élethelyzetnek az ajándékaira. De még ennyi idősen is tudok tenni valamit. Ha nem is izgágáskodni, de figyelni. Együtt élni a dadogásommal és a sántaságommal, s ezzel együtt ünnepelni.  Elcsöndesedni.

 

Forrás és fotó: magyarkurir.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Knáb Judit CJ

titkár: Horváth Sarolta

telefon: +36 20 423 8235

ügyeleti idő:
  hétfő: 9-13
  kedd: 12-16
  szerda: 12-16
  csütörtök: 9-13
  péntek: 9-13

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41