Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2020. december 7. 11:00 to 2020. december 8. 10:45
Eger

Beszélgetés Fülöp atyával

Ránézésre senki sem mondaná, hogy pap – legfeljebb a templomban, miseruhában. Sokkal inkább egy jóságos nagypapának látszik. Amikor pedig belefeledkezik a játékba, és önfeledten nevet velünk, vagy épp megértéssel hallgat minket, egy igazi jó barát. Elvégre barát is, azaz szerzetes, aki Belgium helyett Magyarországon találta meg az otthonát, elsősorban a gyerekek és a fiatalok között. Ő Philippe-Marie van Dael OSM, a mi Fülöp atyánk, aki megszólalásig hasonlít a „Legyetek jók, ha tudtok” című film ismert főszereplőjére, Néri Szent Fülöpre. Csak nem gyalog, hanem biciklivel jár mindenhová – még hetvenen túl is. Csák-Nagy Kriszta riportja.

Fülöp atyával élmény beszélgetni. Annyira egyszerű, mentes mindenféle sallangtól. Ilyen őszintén tárta fel kissé árnyékos gyermekkorát és lassan kibontakozó hivatását is.

„A második világháború után születtem Brüsszelben. Édesanyám angol nemzetiségű volt. A háború alatt édesapám pilótaként szolgált az angol légierőnél. Születésem után a szüleim elváltak, és Brüsszel mellett egy olyan intézetbe kerültem, ahol a bencés nővérek szegény gyerekeket neveltek. A gyerekek között néhány magyar származású is akadt, például az első barátom, Váczi Béla. A nővérek nagyon szigorúak voltak. Minden reggel csendben kellett a szentmisére menni, amiből semmit sem értettem, mert latin nyelven mondták, de teljes szívemből imádkoztam. Szombatonként a hittanórán filmeket is vetítettek nekünk afrikai és dél-amerikai missziókról. Én is szerettem volna eljutni oda mint misszionárius.

12 évesen tüdőgyulladást kaptam. Emlékszem, tél volt, jeges idő, az orvos hívta a mentőt, de nem tudtak jönni, végül a tűzoltó jött értem. Akkor azt hitték, meg fogok halni.

Svájcba kerültem egy intézetbe, ahol egy éven át betegeskedtem, és lassan gyógyultam meg. Egy év múlva ismét Brüsszelbe kerültem, és az általános iskola után a Don Bosco iskolában szerettem volna továbbtanulni, de a szüleim a foglalkozásuk miatt nem engedték, mert oda csak szegény gyerekek jártak. Édesapámat személyesen csak egyszer láttam később. Imádkoztam, hogy megismerhessem őt, és megtérjen. Brüsszelben egyszer megkeresett édesapám barátja azzal az üzenettel, hogy apám nagyon beteg, és szeretne velem találkozni, mielőtt meghal. Elmentem hozzá, bocsánatot kért tőlem, és megtérve halt meg.
A főiskolán betegápolónak tanultam, és egy Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett kórházban dolgoztam. Brüsszelben, a lakóhelyem közelében volt egy szervita kolostor, ahol megismertem Peregrin testvért, a szakácsot. Példakép volt számomra, mert segítette a koldusokat, akik a kolostorba jöttek enni. Egyszer tanácsot kértem tőle, hogy mit akarhat tőlem Isten.

Ő ezt válaszolta: „Isten meghívott Téged gyermekkorodban, most pedig meghív, hogy a szervita rendbe lépj be”.

Otthagytam a kórházat, és beléptem a szervitákhoz. Kanadában, az elöljárómnál töltöttem két évet, majd Rómában teológiát tanultam. Ott az egyik legszebb élményem az volt, amikor II. János Pál pápával találkozhattam véletlenül az utcán. A zsinagógában imádkozott, ahol a tömegben csak a kivetítőn keresztül láttam. Utána viszont a kereszteződésben épp mellettem állt meg az autója. Kinézett és rám mosolygott.
A teológiai tanulmányok után a brüsszeli kolostorba kerültem vissza szerzetesként, de továbbra is a kórházban dolgoztam. Úgy éreztem, így egyszerűbb lehetek, mint papként. A kórházigazgató azt kérte, hogy a pszichiátrián dolgozzam, és közben pszichológiát tanultam. Nagyon szerettem ezt a munkát. A többi ápolónak családja volt, munka után siettek haza, én viszont egyedül voltam, így tudtam segíteni a betegeknek. Sokat beszélgettem a fiatalokkal, akik féltek attól, hogy tanulás után mihez kezdjenek az életükkel. Akkor tanultam meg, hogy mindig nyugodtnak kell maradni, és a legfontosabb a másiknak, hogy megértsem őt. Ezek a tapasztalatok segítenek a gyóntatásban is.
Ebben az időben úgy éreztem, hogy mindig ápoló maradok, mert nem vagyok méltó arra, hogy pap legyek. Egyszer azonban a tartományfőnök megkérdezte, szeretnék-e pap lenni. Mivel gyermekkoromban erre vágytam, elfogadtam a kérést, és pappá szenteltek.”

„A szentelés előtt a generális atya megkérdezte tőlem, elmennék-e Magyarországra két másik testvéremmel. Örömmel mondtam igent, így a másik gyermekkori kívánságom is teljesült, hogy misszionárius lehessek.”

Fülöp atya 28 évvel ezelőtt érkezett Egerbe. Rendkívüli jelenség volt, nem lehetett nem szeretni. A magyar nyelvvel sokáig küszködött, de kézzel-lábbal, mimikával és nem kevés humorral mindenki megértette és a szívébe fogadta. Úgy élt közöttünk, mint aki mindig elérhető számunkra, legyen szó beszélgetésről, tábortűzről, kirándulásról vagy fociról. Jelenlétével, egyszerűségével többet beszélt Istenről, mint a szavaival.

„Amikor Egerbe érkeztem, rögtön megtaláltam a helyem. Balog Gyula atya volt akkor a szervita templom plébánosa, egy nyitott ember, akivel együtt dolgoztunk a fiatalok pasztorálásában. Mivel még nem ismertem a nyelvet, a fiatalok tanítottak meg beszélni. Jólesett, amikor egyik pénteken, amikor először mutattam be szentmisét magyarul, és szinte leizzadtam, a végén bejöttek a fiatalok a sekrestyébe, tapsoltak és azt mondták, hogy nem sokat értettek, de szívemből beszéltem.”

Fülöp atyát időközben visszahívta Brüsszelbe a tartományfőnöke, hogy az ottani közösség életét segítse munkájával. De a szíve visszahúzta Magyarországra.

„Számomra a visszatérés nosztalgia volt, én kértem. Felajánlották, hogy választhatok: Róma vagy Eger. Az utóbbit választottam. Amikor először érkeztem Magyarországra, már vége volt a kommunizmusnak, és új lélek élt az emberekben. Mindenki örült, és boldognak éreztem magam itt, a fiatalok között, ezért visszavágytam.”

Fülöp atya tavaly ünnepelte 70. születésnapját, de még mindig ugyanolyan aktív, mint 28 évvel ezelőtt. Nem tud megpihenni, annyira szeret az emberek között lenni. Mindent elvállal, ami a gyerekekhez és az ifjúsághoz köti. Rendületlenül gurul a biciklijével a célállomások között, s ha épp gyalog közlekedik, akkor a kutyájával sétál.

„Jelenleg káplán vagyok a Szent II. János Pál Pápa Missziós Központ templomában, ahol mindig felidézem az utcai találkozást a Szentatyával. Amikor Don Bosco életéről olvastam, nagyon vágytam arra, hogy én is így adhassak a gyerekeknek. Az intézetben, ahol a gyermekéveimet töltöttem, még szigorúan bántak velünk a nővérek, és a papok sem játszhattak velünk a II. Vatikáni Zsinat előtt. Ez később megváltozott, XXIII. János pápa új szellemiséget hozott az egyházba, és én már úgy játszhatok a gyerekekkel, ahogy erre annak idején vágytam. Ez a kívánságom is teljesült, mert a Don Bosco nővérek meghívtak, hogy segítsek az Oratóriumban, ahol szombat délutánonként és nyaranta foglalkoznak gyerekekkel. Emellett az orsolyita kollégiumban is misézek minden héten, és segítem a fiatalokat, hogy fel tudják fedezni Istent, aki annyira közel van hozzánk. Vannak közös elmélkedéseink, közös ünnepeink. Nemcsak papként vagyok jelen az életükben, hanem ha kell, Mikulásként is én viszem nekik az ajándékot a zsákban. Nyáron a kerecsendi cigánygyerekekkel táborozunk együtt, ami szintén nagy élmény.

Az igazi pap egy pásztor – nekem nincs saját gyerekem, de mindenki a gyerekem. A karantén és az online oktatás idején úgy vagyok itt, mint az édesapa gyerek nélkül. De mindig itt vagyok, ha segítségre vagy beszélgetésre van szükség.

A katekizmusból annak idején azt tanultam, hogy a keresztények jele a kereszt, de mindig hozzátettem magamban: és a szeretet. Szeretettel próbálom tenni, amire Jézus kért, hogy a tanúi legyünk mindenütt. Nem tudom elfelejteni Peregrin testvér példáját, aki olyan volt számomra, mint egy édesapa. Nekem nem volt otthonom, és tudom, mi hiányzik a hasonló sorsú gyerekeknek. Szeretem segíteni a fiatalokat, ők pedig szívesen jönnek beszélgetni velem. Jézus arra tanít, hogy egyszerűen hirdessük az igét. Papszenteléskor a barátaim azt mondták, hogy maradjak egyszerű, így szeretnek. Egyszer, amikor biciklivel mentem szentmisére, valaki megkérdezte, hogy miért nem autóval járok. Ha más tud gyalog jönni, én sem megyek autóval, mert nem vagyok úr.
A kutyám, Lady egy akita, japán juhászkutya, akit nyolc éve kaptam ajándékba. Vidám kutya, sokat szoktunk együtt sétálni. Van, amikor az Eged-hegyre is fölmegyünk együtt. Olvastam, hogy szeptember 8-án, Szűz Mária születésnapján a nap felé fordulva kell imádkozni. Ilyenkor napfelkelte idején felsétálunk az Egedre, és együtt imádkozzuk a reggeli dicséretet.
Amikor egy évig betegeskedtem a tüdőgyulladás miatt, azt mondták az orvosok, hogy mindig sportolni, cserkészkedni, táborozni kell, és nem lesz probléma. Így élek, és jól érzem magam. Ajándékba kaptam, hogy a lelkem fiatal marad.”

Forrás és fotó: kepmas.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Radnai Kinga - asszisztens
Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
Biró Szilveszter - EM koordinátor
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Schumicky Mária - NEK kapcsolattartó
Tóth Rezeda - NEK asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41