Ugrás a tartalomra
normál Hazai
2021. december 14. 10:15

Charles de Foucauld eucharisztikus élete Oltáriszentség nélkül

Közeledik Charles (Károly) testvér szentté avatásának dátuma, amely 2022. május 15-én lesz.

Azért, hogy elmélyítsük mindazt, amit lelkisége nekünk, mai kortársainak felajánl, íme, egy cikk, amelyet Antoine Chatelard Jézus Kistestvére írt, aki szinte egész életét Charles testvér lelkisége mélyebb megismerésének szentelte. Számunkra is mindig marad még újabb felfedezni való…

Reméljük, hogy ezek a gondolatok segítenek egy kicsit jobban megérteni az eucharisztia titkát, amely lelkesítette életét…

1907 júliusától 1908 januárjáig Charles de Foucauld nem mutathatott be szentmisét, de abban a hitben volt, hogy a tabernákulumban őrizheti a szent Eucharisztiát. A „Názáretben élő és sugárzó Jézus rejtett jelenléte”, úgy tűnt, hitelesíti saját jelenlétét: „Mit ér itteni jelenlétem? Ha nem szolgál semmire, a szentség jelenléte bizonyára sokat jelent. Jézus nem lehet úgy jelen, hogy ne sugározna.” (1) Ez volt a gyakran, újra és újra megerősített meggyőződése. Amikor három hónappal később engedélyt kap, hogy egyedül is misézhessen, megtudja, hogy nem őrizheti a Szentostyát, mivel egyedül és elszigetelve él. Az lett volna logikus, ha elmegy máshová, hisz itteni jelenléte senkinek sincs hasznára. Ő mégis marad, és a tabernákulum üresen áll. Ez nem kis szomorúsággal tölti el, de kérdezés nélkül elfogadja a helyzetet. Leveleiben mindenesetre senkinek sem beszél erről.

Ez alkalmat ad arra, hogy újragondoljuk áhítatát nem abszolutizálva azt, ahogy püspöke magyarázta neki: „Ha a Jóisten megfosztja önt szentségbeli valóságos jelenlététől, csak jobban megkóstoltatja önnel a mindennapi szentmise áldozatát mint nagyon valóságos, kegyelem általi jelenlétét az ön lelkében is.” (2) Ezt megelőzően írta: „Másrészt, ha öntől el is vették az isteni jelenlét ezen édességét, az áldozat aktusa öné marad, s ez a legfontosabb. Minden reggelnek e papi tette, ha lehetőség van rá, mindig sokkal nagyobb dicsőséget jelent Istennek, sokkal hasznosabb az Egyháznak és a lelkeknek, mint maga az isteni jelenlét.” (3) Később, ő maga írja egy klarissza nővérnek, egyedül neki, akit akarata ellenére beavatott ebbe. E hat év alatt ugyanis senkinek sem beszélt róla, kivéve talán találkozásukkor Marie de Bondy-nak: „A Vőlegény szeretetéért ezen a világon mindenre késznek kell lennünk, még a szentségi jelenléttől való megfosztottságra is, ha ez az ő akarata.”  Ez a megfosztottság hat éven át tart.

Emlékeznünk kell erre, nehogy úgy képzeljük el az Oltáriszentség imádását Tamanrassetben és Assekremben, mint ahogy kongregációjának írt szabályzataira gondolva sokszor tesszük, hogy „az Oltáriszentség kihelyezése és állandó imádása legjellemzőbb és legfőbb műve”. Az Oltáriszentség kihelyezésének megkövetelt feltételei még kivételes engedély ellenére sem teljesültek soha. A Hoggarban töltött tizenegy év alatt egyetlen egyszer sem tehette ki az Eucharisztiát, még élete végén sem, amikor engedélyt kapott a szent maradék őrzésére.  A monstranciát, amelyet 1907 júliusában kapott, sohasem használta. Mindössze egy alkalommal tudott imádkozni az Oltáriszentség előtt: első franciaországi útja során a Montmartre bazilikában, ahová Massignont magával vitte az 1909. február 21-22-e éjszakáján tartott szentségimádásra. Tizenhárom év alatt egyetlen egyszer! El kell fogadnunk, hogy sohasem váltotta gyakorlattá azt, ami - úgy tűnik - nagyon fontos az alapítás és a szabályok tervezetében. Beni Abbès-ben háromszor sikerült kitennie az Eucharisztiát folyamatosan több napon át a kötelező nyolc órás szentségimádásra a feltételezett katekumennek és a kis Abdjesunak vagy a fiatal francia katonáknak, de ezt ritka eseménynek tartotta. (4)

Ráadásul a szentségi jelenlét helyi hatásáról alkotott felfogása nincs összhangban a teológiával, és nem tudjuk őt követni kifejezésmódjában sem. Nem az átváltoztatott ostya jelenléte sugároz, mint ahogy azt olyan jól leírja a szabályzatában, hanem Jézus Szívének szeretete azokon keresztül, akik táplálkoznak az Eucharisztiával. Szabályzatának e sora, miszerint az Oltáriszentség jelenléte nem kérdés, új értelmezést kap, ha ezt a szentségi jelenlét nélküli tamanrasseti életének vonatkozásában olvassuk. „Hogy egyetemes és testvéri szeretetük világítótoronyként világítson; hogy senki, még a bűnös vagy hitetlen se tudja, hogy ők egyetemes barátok, egyetemes testvérek, akik életüket annak szentelik, hogy kivétel nélkül minden emberért imádkozzanak és jót cselekedjenek. Hogy testvériségük kikötő, menedékhely legyen, ahová mindenkit, különösen a szegényeket és a szerencsétleneket mindenkor testvériesen hívják, várják és fogadják, hogy nevéhez híven Jézus Szent Szívének, a földön ragyogó isteni szeretetnek, az égő boldogságnak, az emberek Megváltójának háza legyen.”(5)

Tabernákuluma 1908. március 1-eje óta üres, de háza, a Frégate, ahol egyedül él, nem ajtó-e, menedékhely, tartózkodási hely, Istennek egy tabernákuluma a földön (6), amely felé szomszédjai tekintetüket fordíthatják? Lángoló szeretete nem tűz-e, fény, világítótorony, mely ragyog és világít? Mindenki, aki látja életét, szomszédjai és az átutazó franciák, még a bűnösök és hűtlenek is, mindenki, aki keresi a világítótorony fényét, és azok, akik biztos kaput keresnek, vonzódnak hozzá, és felismerhetik: „nézzétek, mennyire szeret”, és néhányan talán mondhatják: „Itt valóban jelen van az Úr”.  Háza nemde az isteni szeretet kisugárzásának háza a földre, az emberiség Megváltójának lángoló szeretete?  Háza valóban az, ahol mindenki – főleg a szegények és szerencsétlenek – mindig, minden órában testvérként meghívottak, vágyottak és befogadottak.

A messziről is látható lángoló tűz képe arra hívja, hogy JÉZUST és a SZERETETET hagyja eluralkodni először saját szívében és utána maga körül. „Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” (Lk 12,49) Ettől kezdve jegyzetfüzetében ez a mondat tér vissza leggyakrabban, mint egykor szabályzatának elején. Világítótorony, mely ragyog a viharban, parfüm, amely vonz, égő tűz, sugárzó szeretet, mind megannyi kép, mely ugyanazt az üzenetet fejezi ki: „Ismerje meg mindenki a ti szelídségeteket!” (Fil 4,5). 1909-ben Huvelin abbé nem tesz hozzá semmit a jóság apostolságáról beszélve neki. Mindent régen leírt és ismételgetett: „Hogy kivétel nélkül mindenki tudja, hogy a testvériség Isten háza, ahová minden szegény, vendég, beteg mindig meghívott, befogadott és szívesen látott. A testvérek örömmel és ingyenesen befogadják őket. Akik úgy szeretik és kedvelik őket, házukba érkezésükre úgy tekintenek, mint kincsre: végül is ők a kincsek kincse, maga Jézus: „amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (7)

Ezért engedélyezték nekünk, hogy kitágítsuk az ő kisugárzás fogalmát, és rátaláljunk másik értelmére is, hála saját szabályzata mondatainak, amelyeket újra és újra elolvas élete végéig, és – amint azt előírta – tegye minden este.

1908-ban e szabályzattól indíttatva újra leírta, és ez direktóriumként jelent meg a világban élők számára. Az Oltáriszentség iránti tisztelet marad a három cél közül az egyik, de nem kérdés többé az állandó szentségimádás sem. Az Oltáriszentség a tíz eszköz egyike lesz, hogy megtérjen a világ: „növelnünk kell a tabernákulumok számát, ahol a Szent Eucharisztia jelen van”.

Ami 1914-ben a három cél egyike volt, azt követően egyszerű mód lesz, első gyakorlata annak, amelyet 1916-ban új szabályba önt: „Szentmise, szentáldozás, szentségimádás”. Ez a hármas eucharisztikus dimenzió találkozik, de más sorrendben. A század katekizmusa – a Tridenti zsinat alapján – az Eucharisztiát így mutatta be: jelenlét, táplálék, áldozat. Jézust beszéltetve ő maga magyarázta: „Tabernákulumaitokban az idők végéig adva jelenlétemet, az első végtelen ajándékot adom… De még két másik végtelen ajándékot is adok. Másodikként önmagamat adom táplálékul nektek… és a harmadik, hogy általatok a nevemben az Atyámnak feláldozott áldozat vagyok.” (8) Újragondolhatjuk e három szót, hogy megmagyarázzuk, hogyan lehetett élete a szentségi jelenlét nélkül teljesen eucharisztikus élet.

Jelenlét. Ha nem helyezheti ki az Oltáriszentséget, sőt, nem is imádhatja a tabernákulumban, ugyan mi sugárzik, hacsak nem a mindenki által látott és nézett jelenléte? „A pap szentségtartó” – mondta neki Huvelin abbé 1909-ben – „és az a szerepe, hogy mutassa JÉZUST; neki el kell tűnnie és JÉZUST kell láttatnia.”  Majd ő maga írja még pontosabban a fronton szolgáló Leroy kapitánynak: „Minden keresztény szentségmutató, és amennyire lehet, Jézust kell láttatnia, főleg szívének szeretetében és jóságában a nagy emberi nyomorúság ellenére”. Szentségmutató, amely minden tekintetnek és minden veszélynek mindörökre kitett mindennapi, nagyon reális élet ragyogása. Jelenlét: e „kicsiknek, akik a testvérei” és akik a barátai lettek, Krisztus testének ugyanolyan imádása. „Mindazt, amit tettetek egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” Jézusnak e szava, amely átformálta életét, megtérése óta új értelmet kap. Mostantól fogva ezt a mondatot ugyanarra a szintre emeli, mint a másik, amely ugyanabból a szájból hangzik el: „Ez az én testem. Ez az én vérem”. És ez a szívében hordozott ige, nem szűnik meg átformálni életét, hogy keresse és szeresse Jézust „ezekben a kicsinyekben”. És ezáltal a mindenkinek kitett élete élő ostyaként sugározhat az országban.

Táplálék. Egymagában egy olyan nép között, amely nem osztozik hitében, nem lehet olyan lakoma felszolgálója, amelyet a szegényeknek akar adni. Senkit nem tud meghívni, de ő maga lesz a mindenkinek szétosztott kenyér.  Megevett emberré kell válnia, ahogy P. Chevrier mondta, hagyni kell, hogy felfalják, de „hasznosan megemésztettnek kell lenni”, határozza meg Jacques Maritain. Egyedül van egy hatalmas földrészen, hogy Isten igéjéből és Jézus testéből táplálkozzon. Az Eucharisztiára összpontosított életet nem lehet szétválasztani e két nagyon is valóságos jelenlétre, ugyanannak az életnek táplálékára. A Biblia, amelyet szeretett volna látni, tisztelni és megvilágítani – ugyanúgy, mint a tabernákulumot – egy és ugyanazon lámpával, egyszerre a két asztalt, az Ige és a Kenyér asztalát. Hogyan ossza meg azt, hacsak nem úgy, hogy élővé teszi, nemcsak írásai által, amit gyakran idéz, hanem gondolatai, szavai és csendje által is. „Egész létünknek, lényünknek a háztetőkről kell kiáltania az Evangéliumot, élő prédikációnak kell lennünk.” A Jézustól eltávolodott embereknek könyvek és szavak nélkül kell megismerniük az Evangéliumot látván életemet… Engem látva Jézust kell látniuk.” Eme egykor írt mondatok: teljes program. Úgy tűnik, megértette, hogy élete volt az egyetlen olvasott Biblia a körülötte lévők számára, inkább, mint az első napok fordítása, amelyet soha senki sem olvasott, és amelyet soha nem javított ki.

A szent áldozat bemutatásához szintén egyedül van, de egész életét ajánlotta fel, nemcsak Istennek, hanem az embereknek is, úgy, mint Jézus. Áldozata most már nemcsak elszakadás, eltávolodás, nemcsak önmaga felajánlása azokért, akik között él, „szenvedéseit felajánlja mindenkiért” vagy azokért, akiknek – ahogy írja – „a mai szentmisém az önök szándékára lesz”, hanem mindazokért is, akik körülveszik, a mindenki iránt érzett barátság felajánlása, és főleg – a háború által sújtott világban – a mások szenvedéséért való felajánlás.

Amikor hat év „megfosztás” után engedélyt kap a „szent maradék őrzésére”, nem veszíti el sem e jelenlétnek ízét, sem meggyőződését, hogy annak sugárzása elégséges, és nem rejti el örömét sem: „végtelen kedvesség, nagy támasz, nagy erő számomra és nagy kegyelem ez az ország minden lelke számára”. (9)

Számunkra nem marad más, mint hogy befogadjuk odaadott és feláldozott, a húsvéti áldozatban elégett élete tanúságát, melyben a halál – mint csúcspont és átjáró a beteljesüléshez – megfelelő helyre kerül.

*

Halálának másnapján Charles de Foucauld merev testét a falubeliek a vele együtt megölt három moszlimmal együtt eltemetik. Három héttel később Roche kapitány fakeresztet állít a sírjára, majd a kápolna homokjában megtalálja a kis monstranciát, kinyitja, hogy ellenőrizze, valóban ostya van-e a két üveglap között. Egy katonatiszt elviszi és megáldozik vele, egyedül a sivatagban. Utolsó eucharisztikus szimbólum ez a földre dobott ostya, mint annak a teste, aki átváltoztatta, és aki életével „élő ostya akart lenni Isten dicsőségére”.

Antoine Chatelard  

2011 December

 

A körülmények kérdéseket vetettek fel, amelyek ellentétben álltak legerősebb meggyőződésével; a gyakorlatban minden alkalommal túl tudott lépni elgondolásain, jámborsági gyakorlatain, nem keverve össze a célt az eszközzel. Jézus személye iránti szeretetének ereje – még a szentségi jelenlét nélkül is –vajon újra fel tudja-e lobbantani langyos szívünk lángját? A feltámadott élő jelenlétében való hitének valósága vissza tudja-e adni „szentségimádás” iránti lelkesedésünket, és segít-e megtalálnunk e jelenlét ízét, mint a szemlélődés útját?

Képessége, hogy alkalmazkodjon az új szituációkhoz, nem egyenlő csupán azzal, hogy hűséges, és aláveti magát az egyházi törvényeknek. Bizonyára csodálhatjuk kitartását és bátorságát, de viselkedése a hitével és jámborságával kapcsolatos ellentmondásos helyzetekben meghív bennünket is, hogy kérdéseket tegyünk fel elveinkkel és szokásainkkal kapcsolatban. Meghív, hogy visszatérjünk a lényegeshez anélkül, hogy megvetnénk a nekünk adott eszközöket. Korának jámborsági gyakorlatain és annak minden elferdülésén túl – mint például a kitett Oltáriszentség előtt bemutatott szentmise, a monstranciának adott fontosság, az ostya formája és színe, amely a kenyér valóságát eltünteti, túl a kísértésen, hogy az Eucharisztiát dologgá, tárggyá tegyük, anyagiasítsuk és a színek alatt az ostya kisugárzását helyhez kössük – segít minket, hogy újra felfedezzük és használjuk a kimeríthetetlen jeleket és szimbólumokat, hogy segítsenek imádkozni, nemcsak lélekben, de egész lényünk igazságában.

 

1, Levél M.Bondy-nak. 1907.11.18

2, Lelki jegyzetek 613.o.

3, Lelki jegyzetek 589.o.

4, Levél M. Bondy-nak 1902.12.31; 1903.02; és 1903.04.08.

5, Charles de Foucauld, Szabályok és Direktórium, Montrouge, Nouvelle Cité 1995. 87.o.

6, Charles de Foucauld, Szabályok és Direktórium, Montrouge, Nouvelle Cité 1995. 72. o. latinul

7, Charles de Foucauld, Szabályok és Direktórium, Montrouge, Nouvelle Cité 1995. 237.o.

8. Kiáltani az Evangéliumot 95.o.

9, Levél M. Bondy-nak 1912.06.30.

 

©Jézus Kistestvérei Női Szerzetes Közösség

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
Biró Szilveszter - EM koordinátor
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41