A karácsony előtti várakozás számunkra a várakozók értesítését, a velük való egyeztetés feladatát szokatlanul nagy számban testközelbe hozta. Ennek következtében a várakozók élethelyzeteinek egész tárháza nyílt meg előttünk.
Volt a várakozók között, aki nem tudta elfogadni a felajánlott férőhelyet, amikor értesítettük a beköltözés lehetőségével kapcsolatban. Ezen belül volt a beköltözéssel kapcsolatban a halogató, „csak biztonságot szeretnék a jövőre” megfontolással várakozó. Másnak műtétre, egészségügyi ellátásra volt még szüksége, ő volt a „még nem vagyok kész” várakozó. Megint más azonban a „nincs emberem” élethelyzetben volt (nem volt aki segítsen neki, mert családtagja távol volt, időre volt szüksége, hogy egy élet ingó, ingatlan értékeit felszámolja, elrendezze). Olyan várakozó is volt, aki számára a decemberi, karácsony előtti időszak volt a leküzdhetetlen lelki nehézség (az egyik legnagyobb nagycsaládi körben ült ünnep előtt idősek otthonába költözni nagyon nehéz lelki kihívás).
S volt az elhelyezésre várakozók között olyan is, aki nem otthonától kapta meg az értesítést az örök életre való átköltözéshez. Azt azonban nem lehetett elodázni, visszautasítani; menni kellett…
Aki a felsorolt élethelyzeteken túl nyitott volt a férőhely elfoglalására, annak a következő kérdése a térítési díjat firtatta. A mi érzékenységünket, irgalmassággal kapcsolatos szemléletünket ez a kérdés tesztelte az elmúlt adventi időszakban a legjobban. Ennek egyik oka az, hogy a férőhelyet elfoglalók között többen is 120.000- 150.000 Ft közötti jövedelemmel rendelkeztek. Az intézményi térítési díj azonban ettől 60.000 – 90.000 Ft-tal több volt. Ha a számítást a hozzátartozói kiegészítések oldaláról közelítjük meg, akkor 90.000-115.000 Ft havi kiegészítést igényel a havi ellátás után fizetendő térítési díj. Ha csak egy hozzátartozót terhel ez a befizetés, akkor ez a jelenlegi minimálbér majdnem fele, ami komoly anyagi nehézség elé állítja a beköltöző leszármazottjának családját.
Ha elég empátiával teszünk fel további részletkérdéseket és őszinte válaszokat is szeretnénk azokra adni, akkor még inkább konfliktusba kerülünk emberi, szakmai és felelős gazdálkodással kapcsolatos vezetői énünkkel. Hiszen az a kérdés is valós, hogy a térítési díj bevételeinek csökkenése milyen tömege sodorja gazdálkodási, pénzügyi krízisbe az intézményt? Hogyan lehetünk felelősek egyszerre az új lakók, családjaik, ugyanakkor a már korábban beköltözött, ránk bízott lakók ellátásáért és munkatársaink anyagi biztonságáért?
Mikor, hogyan van tehát szükség az irgalmasságra? Mitől szociális intézmény a mi, egyházi fenntartású időseket ellátó, ápoló, gondozó otthonunk? Hogyan töltjük be az egyház által ránk bízott és a társadalom által elvárt küldetésünket? A várakozók magas száma miatt, milyen többlet-felelősséget jelent, hogy az intézményt megkereső kérelmezők mindössze felének tud segíteni az intézmény?
A keresztény irgalmasság cselekedeteinek lelki és szellemi alapja a hitből fakadó együttérzés és az emberi szükség állapotának elfogadása. A gondoskodás politikája és gyakorlata, csak az összes feladatellátás részletét érintő tényező együttes megvizsgálásával lehet teljes.
Az egyedi sorsokhoz, kihívásokhoz illő válaszokat közös munkával, a folyamatos párbeszéd biztosításával kell, hogy megtaláljuk. Az biztos, hogy azok a kérdések, amik a téma kapcsán felmerülnek nem tartozhatnak az „egyéni szociális probléma” kategóriába. Ezek közös ügyeink. Mint ahogy a kérdésekre adott válaszok is csak közösen kereshetők meg egyéni, családi, intézményi, közösségi, nemzeti, globális szinteken.
Jelen, változó, átrendezendő, korlátozott lehetőségekkel rendelkező világunkban egész évre munkát adnak a „szálláskeresők” igényeinek kihívásai, a „szállásadók” megoldáskeresései. Hogy a XXI. század „szálláskereső” emberi sorsainak melyik változatával és korcsoportjával találkozunk, azt csak a Jóisten tudja; és Ő tényleg tudja, s érti is… és mi?
Szerző: Szögeczki József, intézményvezető