Az erdélyi Gyergyószentmiklóson születtem 1975 tavaszán, egy ötgyermekes katolikus nagycsalád második gyermekeként. Számomra a nagy család érték: arra készültem, hogy ha nagy leszek, nekem is öt gyermekem lesz és egy bölcsődében fogok dolgozni pedagógusként.
Gyergyószentmiklóshoz kötődik gyermek- és kamaszkorom minden emléke és élménye. Szüleim számára a hit gyakorlása, elmélyítése különösen fontos volt, ezért már gyermekként sokszor hallottam, megtapasztaltam, hogy a Jóisten ingyenesen és feltétel nélkül szeret. Szülővárosomban a velem egykorú gyerekekkel csoportokban jártunk a vasárnapi szentmisére, hétköznap esténként hittanórára, később pedig ifjúsági közösségbe és taizéi imaórákra. Ez persze azokban az időkben tilos volt, emiatt az iskolában lerontották az osztályzatainkat. Az ellenfél rejtőzködve mindenütt jelen volt…
Hivatásom történetének korai szakaszában szerelmes voltam egy fiúba, együtt is jártunk. Az osztálytársaimmal házibulikat szerveztünk, jókat játszottunk, táncoltunk – ahogy azt „illik”.
De én a hitéletben is növekedni akartam, nagyon kerestem a Jóistennel való beszélgetés formáit.
Ezek az apró „hitcsírák” vezettek el arra, hogy ifjúsági közösségünkből nagyjából húszan – 18-22 évesek – eldöntöttük, kipróbáljuk az akkor nagyon „menő” és újszerű imaformát, a Szent Ignác-i csendes ötnapos rövid lelkigyakorlatot. Városunkban akkor először szervezték meg a Nemes Ödön jezsuita atya és munkatársai által kísért lelkigyakorlatot – és mi ott voltunk. Fiatal felnőttként nem gondoltuk korábban, hogy ennyi időt tudunk hatékonyan, csendben eltölteni.
Az újfajta imaformák megismerése, gyakorlása teljesen megváltoztatta az életünket. A lelkigyakorlat végén Ödön atya már hazaküldött, lezavart a Csíky-kert hegyéről bennünket, mert nem fogytunk ki a kérdésekből, mindent tudni akartunk a Szent Ignác-i lelkiségről – miközben már érkezett volna az atyákhoz a következő csoport.
A Ielkigyakorlaton mély imaélményem volt, ám megijedtem és elnyomtam a Jóisten direkt meghívását arra, hogy szerzetes legyek. A lelkikísérőm azt állította, hogy jó szerzetes lehetnék, de én ellenkeztem és kinevettem őt, mert azt gondoltam, hogy nem nekem való.
Ám napokig az csengett a bensőmben: „Gyere, kövess engem, én emberek halászává teszlek téged!” (Mt.4,19)
Még ezen a nyáron elmentünk az imaközösségemmel tíz napra a taizéi ifjúsági találkozóra. Ez abban az időben nem volt egyszerű, mert vízumokat kellett beszereznünk a határátlépések miatt – de mindent a Gondviselés szervezett. Óriási élmény volt, amikor megannyi nemzet és vallás fiataljai együtt énekeltek, imádkoztak, szolgáltak.
Elevenen él bennem az a perc, amikor egy pénteki napon újabb meghívást kaptam Jézustól. Egy barátommal sétálva, mély hitkérdésekről beszélgetve, a döntéseiről hallgatva egyszer csak nekem szegezte a bűvös mondatot, hogy én is jó szerzetes lehetnék. Dicsért és bátorított, és ez már olyan erővel hatott rám, hogy el akartam futni.
Az imákkal, énekekkel áthatott közegből, az ima-szigetről azonban nem tudtam elmenekülni. Szerelmes fiatalként megijedtem, ellenkeztem, sírtam. Az egész következő éjjelt a kereszt mellett, imádkozva töltöttem. A barátaim, az imaközösségem nem tudta elképzelni, mi történt velem, és én sem tudtam megfogalmazni, csak sírtam. Nem, én nem lehetek szerzetes, ellenállás van bennem, nem erre készülök, én családot szeretnék – így tomboltak bennem a kétségek.
De éket vert a szívembe az a gondolat, hogy ezen a nyáron már másodjára éreztem a meghívást Tőle. Tanácstalan voltam, vívódtam, veszekedtem Jézussal. Az imában való virrasztás segített, reggelre kezdtem megbarátkozni a gondolattal, a meghívással.
Taizében minden vasárnap feltámadás, vagyis a húsvét misztériumát éneklik, ünneplik. Akkor, a szentmisén béke költözött belém: ez is egy lehetséges út, miért ne próbálnám meg? Őrültségnek tűnt – de miért ne?
Hazatérve rögvest beszéltem a szüleimmel, de nem értettek meg teljesen, múló lelkesedésemnek tudták be a tervemet, amiben csak bátyám és lelki kísérőm támogatott. Akkor ismertem meg a Szent Ignác-i döntésmérleget: így imában leírtam, mi szól a két élethivatás mellett és mi ellene. Ez az imaélmény, a lelki beszélgetések meghatározó irányt adtak, segítettek döntéseim mérlegelésében, illetve elköteleződésem megerősítésében.
Eldöntöttem, hogy szerzetes leszek, és ez lelkesedéssel, belső békével töltött el. Ezután jött a többi kihívás: párkapcsolatom leépítése, illetve végleges döntésem felvállalása családom és barátaim előtt. Annyira lelkes lettem, hogy mindent azonnal el akartam rendezni, ám lelki kísérőm józansága minden alkalommal visszahúzott a földre. Ő arra bátorított, hogy a Jóistennél nincs olyan, hogy idő; ráérek. Jól ismerte a szüleimet, ezért arra buzdított, hogy előbb végezzem el a képzést, amit elkezdtem, és közben keressek fel szerzetesközösségeket, amelyek már jelen vannak az egyházmegyénkben, ismerkedjek velük, és csak aztán köteleződjek el.
Mert ha a Jóisten valakit meghívott, azt a jövőben is hívja!
Befejeztem hát a tanulmányaimat, szakítottam a barátommal – ami igazán fájdalmas volt –, aztán ismerkedtem, szerzetes közösségekkel barátkoztam.
Mind közül a Segítő Nővérek közössége tetszett a leginkább: vonzott a karizmájuk, ahogy imádkoznak és dolgoznak a szenvedő, a tisztulás útján lévő élők és a megholt emberek lelki üdvéért. Ez a mondat is motivált: „segíteni minden jóban, bármi legyen is az.”
1995 nyarán döntöttem el, hogy belépek a Segítő Nővérek kongregációjába. Édesanyám nehezen engedett el, de édesapám búcsúzó szavai olyan szabadságot adtak, hogy sokszor felidézem még ma is: Felnőtt lettél, szabadon választottad ezt az utat. A Jóisten segítsen, vigyázzon rád, és bármi is történjék, neked itthon helyed van örökké. Ez az atyai elengedés, áldás a német nyelven végzett noviciátusban, a nyelvtanulás nehézségeiben, önismereti fejlődésemben, hivatástisztázásom idején mindig felszabadított. Ez az áldás segített leküzdeni több akadályt is, hogy hűségesen, lelkesen élhessek Jézussal.
Úgy gondolom, csak akkor tudjuk igazán elfogadni magunkat, és megélni nekünk rendelt élethivatásunkat, ha szüleink a maguk elfogadásával szabaddá tesznek, áldásukat adják.
Kezdetben az volt a feladatom, hogy tisztázzam, a szerzetesi hivatás nekem való-e. Eleinte bizonytalankodtam, majd igent mondtam, és egyre tisztábban éreztem, láttam, hogy jól döntöttem. A következő lépés az volt, hogy elindultam, otthon hagyva a terveket, a földi szerelmet, és mentem a hívó szó után.
Új színben tekintettem a világra, és ámultam, mennyire más minden. Szabadnak éreztem magam, felfedeztem, hogy béke és öröm van bennem a döntésemmel kapcsolatban. Megnyílt a szemem és észrevettem, milyen sok ember szomjazik az evangéliumra.
Aztán a hivatás olyanná vált, akár egy motor: lendít és mozgat. Növekszik napról napra, egyre jobban betölt. Ami egykor idegen volt, megváltozik. A hivatás vezet, örömforrássá lesz, életté és szenvedéllyé változik. Nap mint nap felfedeztem, hogy a Jóisten hogyan udvarolt – és ma is teszi (kedvenc szentírási részem által: „Mert drága vagy a szememben, becses vagy és szeretlek téged” – Iz. 43)
Könnyen teremtek emberi kapcsolatokat, ennek köszönhetem, hogy már otthon megéltem a közösség különböző aspektusait, derűjét és árnyoldalát. Megéltem a szerzetességemben a krízist is. Megéltem, hogy a képzés során többen is elhagyják a rendet – nem ez az ő útjuk. Ez minden alkalommal megviselt lelkileg. Akkor fel sem fogtam, de ma már tudom, hogy mindennek van értelme, a Jóisten, aki hűséges, humoros, keresi a harmóniát velünk, minden utat egyenessé tesz, elfogad, irgalmas szeretetével és hűségével ölel át és vezet tovább. Tudom, hogy Ő törődik velem, ismeri lelki puttonyom tartalmát, ezzel együtt elfogad, ismeri a hibáimat és kudarcaimat, de megerősít egy nagyobb jóra.
Segítő nővérek, a megváltás művének szentelve
1997 óta tartozom a Segítő Nővérek kongregációjához. Ezt a katolikus, Szent Ignác-i lelkiségű, pápai jogú szerzetesközösséget 1856-ban hívta életre Eugenie Smet Párizsban. Eugenie – később rendi nevén Gondviselésről nevezett Mária – 1825-ben született Lille-ben egy jómódú család harmadik gyermekeként.
Már gyermekkorában több mély tapasztalatot szerzett arról, hogy Isten az ő Gondviselője. Egy másik meghatározó élménye volt, hogy a tisztuló lelkekért imádkozni kell és értük szentmisét felajánlani. 1853. november 1-én a templomban töltött imádságában hallotta először a hívást, egy szerzetesközösség alapításának sürgető gondolatát.
Ahhoz, hogy meggyőződjék róla, hogy ez a Jóisten akarata és nem csak a fantáziája játszik vele, öt jelet kért. Két év leforgása alatt mindegyikre megkapta a választ, így Isten gondviselésében bízva 1856. január 19-én elindult Párizsba megalapítani a szerzetesközösséget a tisztítótűzben szenvedőkért.
Ezt rendi szabályzatunk 12. pontja így örökíti meg: „Közösségben az egész Egyházzal, Rendünk célja, hogy Isten nagyobb dicsőségére magát fenntartás nélkül a megváltás művének szentelje, amit Jézus Krisztus azokban visz végbe, akik a halálon átmenve a tisztulás útját járják. Értük ajánljuk fel Istennek egész életünket és minden apostoli szolgálatunkat. Odaadásunkat megélhetjük az élőket és holtakat egyesítő titokzatos összetartozásba vetett hitben és a reményben, hogy egyszer Isten lesz minden mindenben.”
Eugenie az ignáci lelkiséggel gyermekkorában, a Sacré-Coeur nővérek iskolájában ismerkedett meg. Párizsban, a jezsuiták közösségétől nem messze találta meg a rendünk házát. A jezsuitákat hívta a napi szentmise ünneplésére és lelki kísérőnek az első nővérek számára, majd később átvette az ignáci szabályzat alapjait, és sok támogatást, segítséget kapott tőlük.
Örömmel oszthatom meg, hogy ma 20 országban kísérjük imáinkkal és szolgálatunkkal a tisztulás útján járó embereket, a leginkább rászoruló lelkeket, az elhagyatottakat a jelenben és a halál után is. Erdély, Magyarország, Ausztria és Németország – mind egy tartományt alkotunk. Kis közösségekben élünk.
Nincs megkülönböztető szerzetesruhánk: civil öltözetünk van, melyhez egyedi kis keresztet viselünk, és küldetéseink sokszínűségében válaszolunk naponta Isten különleges hívására. Alapítónőnk buzdító mondatát élve segítünk minden jóban, bármi legyen is az, ezért a szociális, a pasztorális és a pedagógiai területeken egyaránt dolgozunk.
Magyarországon jelenleg két közösségünk szolgál: Csobánkán és Budapesten. Rendi képzésünk nemzetközi és minimum kilenc évig tart.
A 2025-ös szent évben a közösségünk is jubilál: alapítónőnk születésének 200. évfordulója van. A világon minden segítő nővér meg van hívva arra, hogy térjünk vissza a forrásokhoz, integráljuk, amit a Gondviselésről nevezett boldog Máriától tanultunk, és formáljuk át a mai világ kihívásaira.
Mi itt Magyarországon eldöntöttük, hogy megpróbálunk teljesíteni egy 200 kilométeres zarándoklatot társainkkal, csoporttagjainkkal, imaközösségi tagjainkkal, Isten nagyobb dicsőségére, a világban a remény növekedése érdekében és a tisztulás útján lévő emberek javára.
Hálás vagyok azért, hogy alapítónőnk reménnyel és bizalommal teli ember volt, mert Isten meghívására hallgatott és cselekedett, életre hívta a közösségünket, imádkozott és szolgált ott, ahol erre szükség volt. Ez ösztönöz engem is, hogy apró jócselekedeteim és imáim minden nap hathatósak legyenek.
Jó a gyökerekből táplálkozni, bátorító szavaiból meríteni!
Szerző: Ilyés Erika
Forrás és fotó: bizdramagad.hu