Kifejezetten nagyböjti időre vonatkozó tapasztalatról nem igazán beszélhetek. Inkább úgy mondanám, hogy a jézusi Negyvennap tapasztalata lassan-lassan beleépül az életembe, valóság lesz az életemben; nem azáltal, hogy a pusztában megkísértett Jézust elképzelem, vagy elgondolom magam mellett, hanem azáltal, hogy Őbenne vágyom élni, engedem, hogy jelenléte jelen legyen bennem. Tehát nem kell Őt elképzelni!
Nagyböjt egyik kulcsfogalma a kiüresedés. Sokan úgy gondolják, hogy saját maguk képesek magukat kiüresíteni. Elvben, agyban el lehet vonatkoztatni dolgoktól, de önmagát kiüresíteni az ember nem képes. Erre csak az Úr Jézusnak van hatalma, én csak engedhetem, hogy ezt Jézus bennem élhesse. Ő vesz Önmagába engem, s helyez az Atya kezébe.
Negyvennap a mindennapokban… Remeteségben élek, visszavonultan a világtól azért, mert az Isten arra hívott, hogy egyedül Vele legyek. Egy ilyen életben érzékenynek kell maradnom a kísértések jelenlétére is.
Az első kísértés: A kő vagy akármi változzék számodra kenyérré… A kísértő számára az a lényeg, hogy ne az Istenből éljek. Márpedig az én mindennapi kenyerem az imádság: a szavakban kimondott és a ki nem mondható imádság valóságos eledel. Azonban a lelki életben is ismerjük a száraz kenyeret, és bizony vannak, akik azért félnek, azért menekülnek a száraz kenyértől, mert az nem olyan ízletes. Ők Isten megtapasztalásának könnyebb útján akarnak járni, de ez az út nem viszi őket messzire. Csak amikor már békét találunk a száraz kenyérben is, megtanulunk az imádság száraz kenyerén élni, akkor válik az éltető kenyérré, mely jobban táplál, mint bármiféle földi eledel. Nem sanyargatom magam, nem mondok le foggal-körömmel a földi eledelről, hanem engedem, hogy az Úr tápláljon mindazzal, ami az Ő szájából származik. Így lesz egyre kevésbé szükséges mindaz, ami földi.
A második kísértés: Tiéd lehet a dicsőség, a hatalom… A kísértő azt szeretné, hogy ne Istennek adjam a dicsőséget, hanem bármi másnak, akár magamnak. Ezek a vágyak letisztulnak az Úr jelenlétében, és már csak Ő marad. Igen, ebben a tisztulásban azt tapasztalhatja meg minden ember, hogy alapvetően egyetlen vágya van: a végtelen, az örök, a teljesség; vagyis az őt végtelenül szerető Isten. De idáig, eddig a letisztulásig az út lehet akár nagyon keserves is, mert az ember átmegy a rendezetlen, fölösleges, gyötrelmes és ártalmas vágyak kuszaságán, melyek ezerfelé tépik. Mégsem kell félni ettől a küzdelemtől, mert meghozza gyümölcsét!
A harmadik kísértés: Az Úr tegye meg, amit akarsz; Ő szolgáljon neked, hogy te békésen élhesd azt, amit akarsz… Minden ember békére, nyugalomra vágyik, amit sokszor saját maga akar megteremteni magának. A lelki élet azonban másról szól: az Istenben való békéről, az Istenben való megnyugvásról. A szív nyugalmát ember el nem érheti, azt az Úr adja meg, hiszen az Ő maga. És itt már arról a belső küzdelemről is beszélek, amikor nem engedek annak, hogy Istennek parancsolnia kelljen angyalainak a megőrzésemre. Persze e szellemi és szerető lények oltalmára mindig szükségem van, de nem úgy, hogy különös társaságukat keresném, hanem egyedül Istenben maradva. Nem vetem bele magam semmilyen mélységbe: sem a bűnökébe, sem valami képzelt szellemi vagy spirituális mélységbe. Isten kezében maradni nem egy romantikus, vagy egy allegorikus kép. Az Isten tart meg – ha engedem – a kegyelemben, Önmagában. Nem azért kell kapaszkodni Istenbe, mert Ő kiejtene a kezéből, a kegyelméből, hanem azért, hogy mi ne szakadjunk ki onnan.
A világért, a lelkekért élek nővéreimmel együtt a Klarissza Remeteségben. Hitvalló Szent Maximosz tanít arról, hogy csak aki átadta magát a Szeretetnek, az tud szeretni vö. LH, Évk. VII. vasárnap, 2. olvasmány. Ez a mondat első hallásra könnyűnek látszik. Természetesen tudjuk, hogy a szeretet mindennek a forrása és végső célja, minden a szeretetből indul ki és oda tér vissza. De ennek a mélységét keresve, szerzetesi életemben kulcsfontosságúvá vált az, hogy az életem hiteles legyen, nem pusztán a szavak és tettek megfelelőségének szintjén, hanem, hogy a mélységekben, a gyökereiben is igaz legyen az életem. Az iménti mondat azt mondja ki számomra, hogy szeretetünk igazvoltának mércéje nem mi vagyunk, hanem magának Istennek a szeretete, és ebből következően az egyre inkább bennünk élő isteni szeretet megtapasztalása, ismerete és jelenléte. Csakis ez a szeretet lehet a mi szeretetünk mások felé; semmi más, főleg nem az, amit mi szeretetnek gondolunk, hiszen abba oly sok önzés, kisajátítás vegyülhet.
A Szent Negyvennap kegyelmi idő arra, hogy a szeretet csodálatos isteni tervének részesei lehessünk: az Isten szerethessen bennünk szabadon egészen addig, míg Ő nem lesz minden a mindenben!
Angyalos Boldogasszonyról nevezett Ferenc-Mária nővér osc
Forrás,fotó és videó: ferencesek.hu