A Havas Boldogasszony-templomban összegyűltek a közösség barátai, hogy szentmise keretében együtt ünnepeljék az örökfogadalmat.
A szentmise főcelebránsa és szónoka Szoliva Gábriel OFM volt. Nagy számban koncelebráltak paptestvérek. "A mai nap a tanítványság ünnepe” – hangsúlyozta szentbeszédében Szoliva Gábriel, aki a tanító és tanítvány kölcsönös viszonyáról elmélkedett.
Jézus az, aki tanít, és ő úgy tanít, mint senki más. Ő az egyetlen hiteles tanító, akinek szavai és tettei teljes harmóniában vannak. Azt mondja el, amit az Atyától hallott, és amikor ő tanít, csak rá figyelünk. "Voltak emberek, akik meghallották Krisztus szavát, és felismerték, hogy amit tőle hallanak, azt mástól nem lehet. Mellé szegődtek. Nekik köszönhető, hogy egyáltalán ismerhetjük Krisztus szavait."
Mind a tanítóra, mind a tanítványra szükség van, hogy a tanítás fennmaradjon, és széles körben ismertté váljon. Milyen szomorú, ha a tanító tanítvány nélkül marad, ahogy Jézus mellett szinte nem volt senki, amikor a legmélyebb tanítást adta át.
Keserű ízű kérdésként gyakran felmerül: Hol vannak ma a mesterek? Hol vannak az igazi szerzetesek, akik átadhatják a karizmát? A válasz viszontkérdés: Hol vannak ma a tanítványok? Kell ugyanis a mester, aki felkelti a tanítvány figyelmét, és kell a tanítvány, aki észreveszi a mestert, aki tudni akar, aki kitartó, és nem tántorodik el. Ha van tanítvány, lesz mester, és ha van mester, lesz tanítvány.
Jácinta nővér fogadalomtételében az igazi tanítványságot ünnepeljük, mégpedig két szinten. Az első, ahogy Jácinta nővér Krisztussal találkozott, és meghallotta a csakis neki szóló szavát, és elindult a keskeny úton. Nem könnyű ez a belső út, tele van útvesztőkkel.
Van egy másik szint, hogy a tanítványságot valahol meg kell élni, kell egy közeg, közösség, ahol ez az alapvető hívás otthonra lel. Jácinta nővér a domonkos nővérek közösségében lelt igazi tanítókra, akik segítik ezen az úton. Amikor Jácinta nővér a fogadalomtételkor kimondja, ez fejeződik ki: Akarom, Isten segítségével, és a tiétekkel.
A két szint, a Mesterhez tartozás és a közösséghez való tartozás mélységesen összefügg. „Veletek vagyok mindennap” – ez a krisztusi ígéret ebben a közösségben tárul fel leginkább. Itt nyílik ki a legjobban Isten országa, mert itt lett Jácinta nővér számára otthonos. Isten országa otthon, nem idegen közeg, a legotthonabb otthon.
Mi mindannyian szeretnénk jó tanítványok lenni, ez ösztönöz minket a jóra; aztán sok mindenben csalódunk, elsősorban magunkban. El is keseríthet ez bennünket, de aztán megtanuljuk az évek során, hogy Istennek a valódi énünk kell, magunkat kell neki adnunk. A tanítvány önmagát adja, bármilyen nehéz is. Istennek nem egy tökéletes szerzetes kell, hanem, az, akik vagyunk. A hiteles tanítvány nem tökéletes, tudja a bűneit, ismeri saját magát, Isten útját járja, és nap mint nap odaadja magát Jézusnak – így hiteles az ember.
A szónok megszólította Jácinta nővért: „A Mester kezébe adod az életed. Felismerted, hogy utad Jézus Krisztus. Minden más kevés lenne, minden más csak ezen belül értelmezhető. Istené vagy egy úton, amit nem egyedül, hanem a nővérekkel együtt jársz, Szent Domonkos közbenjárásával. A mai napon bizonyosság lett, hogy jól értetted a hívást. Hála neki, és hála érted! Légy tanítvány örökre!”
A homília után következett a fogadalomtétel szertartása.
Kiemelkedő pontja volt, amikor a fogadalmat tevő kereszt alakban arccal a földre borulva – véniát téve – fejezte ki teljes önátadását Krisztusnak, miközben a közösség és a hívek elimádkozták a Mindenszentek litániáját.
A fátyol megáldása a végleges Istennek szenteltséget fejezi ki, a Krisztus iránti kizárólagos jegyesi szeretet szimbólumaként.
A békecsók szertartása a befogadás jelképe – kifejezi, hogy Jácinta nővér a közösség teljes jogú tagja.
Hadházi Beáta Jácinta Miskolcon született. Hétéves korában szülei munkája révén Brüsszelbe került, érettségiig ott töltötte fiatalkorát. Egyetemre jött vissza Magyarországra, hittan és ének szakot végez.
Így vall: „Védőszentem Lengyelországi Szent Jácint (1185 körül – 1257), lengyel domonkos, Szent Domonkos kortársa, akit maga Szent Domonkos öltöztetett be. A nevemet nem én választottam, hanem kaptam, ezért különösen kedves számomra, mert úgy tekintek rá, mint Isten és a közösség ajándékára. Szent Jácint nagyon fontos számomra az Oltáriszentség és a Boldogságos Szűz Mária iránti szeretete miatt. A jácint szó jelentése is mindig magával ragad: mind a virág, mind a drágakő az istenszeretet ragyogó szépségére emlékeztetnek. Végül nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy kongregációnk első nővéreinek egyike szintén a Jácinta nevet viselte.”
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila
Forrás: magyarkurir
