Amikor a Notre Dame-egyetemen filozófia szakos hallgató voltam, összebarátkoztam Edith Steinnal. Még nem volt Boldog Edith Stein, nemhogy szent, de nyilvánvalóan okos és szent asszony volt, és hálás voltam a kedvességéért. Sok mindent megtanított nekem, amit én azért nevezek a titkainak, mert néhány sötét nap csendjében suttogta el nekem őket. Most megosztom ezeket, mert ő az egyház leánya, és szentté avatása óta titkai mindenkire tartoznak.
(A későbbi Szent) II. János Pál pápa az 1987. május 1-jén történt boldoggáavatási ceremóniáján azt mondta róla: „Meghajlunk Edith Stein életének és halálának tanúsága előtt, Izrael kiemelkedő leánya és egyúttal a karmelita rend leánya, Keresztes Teréz Benedikta nővér, olyan személyiség, aki gazdag életében századunk drámai szintézisét egyesítette. Ez pedig egy olyan történelem szintézise volt, amely tele van mély, még mindig fájó sebekkel… és egyben az emberről szóló teljes igazság szintézise is volt. Mindez egyetlen szívben egyesült, amely nyugtalan és beteljesületlen maradt, míg végül Istenben megnyugvást nem talált.”
Ki volt ez a nő, akit II. János Pál annyira csodált?
Edith 11 testvér közül az utolsó volt, aki egy hívő zsidó családban született a németországi Breslauban (ma Wrocław, Lengyelország) 1891-ben, Jom Kippurkor, a zsidó engesztelés ünnepén. Édesapja meghalt, amikor még csak kétéves volt, és édesanyja úgy tartotta össze a családot, hogy átvette a férfi faipari vállalkozását. A rendkívül okos és szorgalmas Edith jól teljesített az iskolában, de 14 éves korában tudatosan úgy döntött, hogy felhagy az imádkozással, elveszítette minden hitét Istenben, és agnosztikusnak, végül ateistának nevezte magát.
1913-ban, 22 évesen kezdett doktori tanulmányokba Edmund Husserl, a nagy fenomenológus mellett (és később ő lett az asszisztense), akinek a tanítványai valahogy mindig áttértek a katolikus vallásra. Természetesen Edith is megtért 1921-ben, és 1922 újév napján, 30 éves korában megkeresztelkedett. Azonnal be akart lépni egy karmelita kolostorba, de az egyház engedelmes gyermeke volt, és meghallgatta az elöljárók kérését, hogy maradjon a világban, és legyen tanúja az igazságnak. Ezt úgy tette, hogy lefordította Newman bíboros és Aquinói Szent Tamás műveit, folytatta filozófiai tanulmányait, lányokat tanított egy katolikus domonkos gimnáziumban, és katolikus nők csoportjainak tartott előadást.
Végül 1933-ban, 42 éves korában Edith megvalósíthatta álmát, hogy teljesen Istennek szentelje magát kolostorban élő kármelita apácaként, mivel a nácik felemelkedése és a zsidóüldözés miatt a világban végzett munkája gyakorlatilag véget ért. Belépett a németországi Kölnben lévő karmelita kolostorba, ahol békésen élt 1938. december 31-ig, amikor az éjszaka közepén átvitték a hollandiai Echtben lévő rendházba.
Négy évvel később a holland püspöki konferencia hősies bátorságot tanúsítva olvastatta fel a nácikat elítélő levelét az összes templomban. Megtorlásul a nácik Hollandiában elrendelték a katolikus hitre áttért valamennyi zsidó letartóztatását. Edithet, immár Keresztes Terézia Benedikta nővért és testvérét, Rosát, aki szintén megtért és kültagként Edith mellett élt a Kármelben, 1942. augusztus 2-án az SS elvitte. Rosa érthető módon megrémült. Edith, aki már felajánlotta magát Istennek, mint egy második Eszter, gyengéden hívta Rózát: „Gyere, menjünk a népünkért.” Egy héttel később, 1942. augusztus 9-én Edithet és Rosát az auschwitzi gázkamrákban megölték.
Negyvenöt évvel később kezdtem el a Notre Dame-egyetemen a filozófia szakot Ralph McInerny (aki egyébként Edith Stein nagy rajongója volt) vezetésével. Nem az egyetemi bajtársaisság folytatása volt ez a bölcsesség szeretetében, amire számítottam. Magányos volt, és hamarosan beköszöntött a tél is. Depressziós lettem, és azt kívántam, bárcsak lenne mód a színpadról „balra el” való távozásra.
És ekkor jött Edith Stein. Ő már előttem is végigjárta ezt a kis utat, és voltak titkai, amelyeket megoszthatott velem, olyanok, amelyek megmentették az épelméjűségemet. Itt vannak, abban a sorrendben, ahogyan ő továbbadta őket:
1. Akadémiai nyomás
Bármilyen vallási nézeteket valljon is valaki, az a vágy, hogy elüssön egy busz, hogy ez véget vessen annak a fájdalmas körnek, amit a végzős diákként való létezés jelent, teljesen normális, vagy legalábbis nem teljesen ismeretlen. Hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, amikor rájöttem, hogy ahogy én is azt mondtam magamnak: „Nem vetnék véget az életemnek, de ha egy busz elütne, miközben átmegyek az egyetemre vezető úton, az szerencsét hozna”, úgy Edith is ezt tette annak idején. Tényleg!
Ez annak a jele, hogy talán egyikünk sem volt alkalmas egy nagy egyetem tudományos életének nyomására, de annak is a jele, hogy a sors úgy hozta, hogy mi ketten jó barátok legyünk. Ahogy C. S. Lewis mondta: „A barátság abban a pillanatban születik, amikor az egyik ember azt mondja a másiknak: »Mi? Te is? Azt hittem, én vagyok az egyetlen«.”
2. Aquinói tanulmányozása
Másfelől semmi sem nyugtatja meg annyira egy depressziós filozófus lelkét, mint Aquinói Szent Tamás tanulmányozása. Edith a fenomenológiában formálódott, de amikor katolikus lett, azonnal nekilátott Szent Tamás tanulmányozásának. Nagyra értékelte a pápai jóváhagyások folyamát az évszázadok során, amely Szent X. Pius pápa Doctoris Angelici című motu propriójában csúcsosodott ki „Olyannyira szívből helyeseljük a dicséret nagyszerű elismerését, amelyet e legistenibb géniusznak adományozunk, hogy úgy véljük, Tamást nemcsak az Egyház angyali, hanem közös vagy egyetemes doktorának is kell nevezni; mert az Egyház az ő filozófiáját a magáévá tette, amint azt számtalan, mindenféle dokumentum tanúsítja.”
Edith nem volt rest. Ha az egyház őt mint katolikus filozófust Szent Tamás tanulmányozására hívta, akkor őt tanulmányozta. És mit talált?
„Aki egy ideig Szent Tamás – világos, éles, nyugodt, óvatos – elméjével élt, és az ő világában időzött, egyre inkább úgy fogja érezni, hogy könnyedén és magabiztosan hozza meg a helyes döntéseket…” (Husserl és Aquinói: Egy összehasonlítás, 1929). Sőt, ahogyan egy barátjának írta, az ő tiszteletetét akkor érdemelte ki, amikor Szent Tamás egy-egy egyszerű megkülönböztetéssel adta meg a választ korábban megoldhatatlan filozófiai problémákra.
3. Intellektuális szokások
Valószínűleg Edith teljes szívvel egyetértett volna dr. Ron McArthurral abban, hogy az intellektuális szokás igenis számít. Őt fenomenológusként formálták, és bizonyos mértékig mindig ezzel a módszerrel közelítette meg az örökérvényű kérdéseket is. Bármennyi jóakarattal is fogott Szent Tamás tanulmányozásába (és ő bámulatosan sok jóakarattal tette ezt), ismerte a határait. Sajnálkozott ezeken a korlátokon, amikor 1934-ben így írt a kölni domonkosok provinciálisának: „Még fájdalmasabb a felismerés, hogy túl késő pótolni ezeket a hiányosságokat. Nagyon boldog lennék, ha nem kellene többé írnom. De mindaddig, amíg elöljáróim úgy vélik, hogy tudásom révén mások hasznára lehetek, és kötelességem, el kell fogadnom, hogy a számomra oly jól ismert hiányosságok mások számára is nyilvánvalóvá válnak.”
4. Édes alázat
Az édes alázatossága tágra nyitotta őt az Igazság befogadására. A megtérése előtti életére utalva azt mondta: „Aki az igazságot keresi, az Istent keresi, akár tudatosan, akár öntudatlanul”, és „Az igazság utáni vágyakozásom egyetlen ima volt”. Hogyan találta meg végül az igazság és így Isten lelkes keresője őt?
5. Legjobb barátok
Az egyik legfontosabb titka az volt, hogy a legjobb barátaink a mennyei Boldogok. Ezt a leckét pontosan megtérése pillanatában tanulta meg, ami akkor történt, amikor barátai könyvtárából választott egy könyvet, amit elolvasott, hogy elüsse az időt, amíg a többiek szórakozni mentek. Avilai Szent Teréz önéletrajza volt az a bizonyos könyv, és Edith egy ültében elolvasta az elejétől a végéig. Amikor a kora reggeli órákban befejezte az utolsó oldalt, becsukta a könyvet, és kijelentette: „Ez az igazság.”
Már katolikus voltam, amikor a főiskola első szemeszterében kezembe vettem Edith Essays on Woman című könyvét. Egy lakótársamnak megvolt a könyv, de még nem állt készen arra, hogy belemerüljön, és kölcsönadta nekem. Lenyűgözött, és elolvastam Edith életrajzát, amelyet az elöljárónője írt Edith halála után. Az életrajzban, akárcsak Edith a Nagy Szent Teréz-életrajzban, egy igazi barátot találtam. Bár már megtanultam szeretni a szenteket, valami Edithben megragadott, amikor meg kellett ragadnia, magához húzott és magához szorított.
6. Hivatás
A következő titok, amit Edith megosztott velem, az az imádkozás és a hivatás megkülönböztetésének szabadságáról szólt. Bár már házas voltam, és tudtam, hogy ez az elsődleges hivatásom, még nem fedeztem fel Isten tervét a filozófiai tanulmányaimmal kapcsolatban. Edith megmutatta nekem, hogy szabadon választhatom meg, mi következik ezután. És a szabadságom azt jelentette, hogy követhettem őt oda, ahová egész idő alatt vezetett – nem a filozófia kiemelkedő pozíciójába, hanem a karmelita rendbe, amelynek harmadrendjébe nem sokkal később be is léptem. Mint maga Edith, én is nagy megkönnyebbülést és örömöt éreztem amikor döntöttem és beléptem.
7. Új barátok
Ekkor, miután átadott a Szentháromságról nevezett Erzsébetnek, aki az új legjobb barátom lett, Edith eltűnt. Néhány év múlva Erzsébet is átadott engem másnak, és a történet folytatódik. Ahogy Lisieux-i Szent Teréz mondta Isten Szolgája, Marcel Vannak, nem kell panaszkodnunk, hogy a szentek mikor és hogyan találnak meg és barátkoznak velünk. Bízhatunk Isten időzítésében. Edith is ismerte ezt a titkot, és ezt írta:
„Olyan dolgok voltak Isten tervében, amelyeket egyáltalán nem terveztem. Eljutottam ahhoz az élő hithez és meggyőződéshez, hogy – Isten szemszögéből nézve – nincs véletlen, és hogy az egész életem, minden részletéig, Isten gondviselésében van megtervezve, és Isten mindent látó szemei előtt teljes és tökéletes értelme van.”
Gyakran gondolok azokra a leckékre, amelyeket Edith tanított nekem. Néhány a nőkről szóló esszéiből és a leveleiből van, de egyik sem változtatta meg jobban az életemet, mint az a példa, amit nekem mutatott azzal, hogy ott volt, amikor szükségem volt rá, majd visszavonult Isten árnyékába, amikor a munkája véget ért. Introvertált ember, állapítottam meg, aki a kármelita közösség melegében, a rekreáció idején úgy nevetett, mint egy gyerek, amíg a könnyek végigfolytak az arcán. Rejtett életében olyan örömöt talált, amit a nyilvánosság előtt soha nem tapasztalt.
Imádkozom, hogy segítsen nektek is megtalálni a hivatásotokat és azt a küldetést, amit Isten számotokra szánt, és akár introvertáltként, akár extrovertáltként, nevessetek ti is örömmel, amíg könnyek nem folynak arcotokon.
Szent Edith Stein, imádkozz értünk!
Suzie Andres filozófus, a karmelita harmadrend tagja / Catholicexchange.com
Forrás: romkat.ro