Gyémántmiséjét ünnepelte Leszkovszky Pál O.P. atya

Debrecen
Pappá szentelésének 60. évfordulóját ünnepelte dr. Leszkovszky György Pál Mária O.P. atya 2023. július 8-án a debreceni Szent László Domonkos-templomban 11 órakor bemutatott szentmise keretében, melyen nagyszámú résztvevő jelent meg.

 

Az ünnepi szentmise megkezdése előtt fr. Tokodi László O.P. debreceni házfőnök a következő szavakat intézte a jubilánshoz: „Igazából tegnap volt egy nagy évforduló, ugyanis tegnap volt papszentelésed 60. évfordulója. Ma viszont a primicia szentmisédnek van a hatvanadik évfordulója. És eltelt ez a hatvan év, de azért úgy gondolom, hogy még mindig érvényesek azok a szavak, amelyeket Sík Sándor írt a Primicia című versében: „Megérintettem a csodát./Eljött a perc, a boldog:/A csengő felsikoltott,/Mellig bókoltak a fejek,/És a csillogó paténa felett/A Kenyér-Isten megmutatkozott.” És ezután a költő egyfajta elragadtatásról ír, amelyből a végén így ocsúdik föl: „Suttogó hangot hallok hirtelen:/”Folytatni kellene a szentmisét!”” Ha jól számolom, kedves Pál atya, a nagypéntekeket levonva, 21840-szer érintetted meg a csodát. Persze biztos, hogy voltak olyan napok, amikor naponta többször is. Az eucharisztia felfoghatatlan, végtelen és valóban csoda. De Pál atya, te is egy csoda vagy, mert Isten benned is véghezviszi a csodát, és ez a sok-sok szentmiseáldozat, amelyet alkalmad volt bemutatni, ez a te életedet változtatta meg napról napra. Néhány éve én is tanúja vagyok annak, hogy Isten hogyan formál és szentel meg egyre inkább. Így kérlek fel erre az újabb érintésre, hogy most is megérintsd a csodát, és mutasd be a szentmiseáldozatot.”

A szentmise homíliáját maga az ünnepelt mondta, melyet teljes terjedelmében közlünk:

Krisztusban kedves testvéreim!

Ebben a szentmisében, úgy is mondjuk gyémántmisében, adok hálát Istennek végtelen jóságáért. Nem tudok nem emlékezni Domonkos atyának vagy hetven évvel ezelőtti aranymiséjére. Nem a mostani Domonkos atyáéra, hanem Ratnik Domonkoséra, a budapesti perjelére, a Margit-szigeten. Őt köszöntötte az egyházmegyéből egy kiváló lelkipásztor, kiváló pap, és komoly, értékes ember: „Atyánk, ötven éve van annak, hogy fehér ruhába öltözve, az igazság színében először álltál az oltár elé: »Bemegyek az Úr oltárához, az Istenhez, aki ujjongó örömöm«”. Felemelő és nagyon szép volt a szentbeszéd. Nekem azonban az a helyesbítés is odakívánkozott a nyelven hegyére, hogy csak azt felejtette el az illető szónok, egyházmegyés pap, hogy Domonkos atya első szentmiséjét nem úgy kezdte: „Introibo ad altare Dei” (Bemegyek az Úr oltárához), hanem a domonkos rend szertartása szerint: „Confitémini Dómino quóniam bonus.” (Adjatok hálát az Úrnak, mert jóságos hozzánk.) Ugyanezekkel a szavakkal kezdtem én is első szentmisémet pontosan ma hatvan esztendeje. „Confitémini Dómino quóniam bonus.” – ezt szoktuk mondani a szentgyónás, feloldozás után, hogy „Adjunk hálát az Úrnak, mert jóságos hozzánk”. – ami igaz és helyes fordítás. De ez a kifejezés: „Confitémini Dóminó” nagyon gazdag, sokféle értelmezést tesz lehetővé. Benne van az, hogy adjunk hálát Istennek, mondjunk köszönetet, valljuk meg, dicsőítsük Őt. Ez mind benne van a domonkos rend szertartása szerint kezdődő szentmisében. „Confitémini Dóminó” – „Adjatok hálát az Úrnak”, és erre a válasz a segédkezők részéről: „Confiteor Deo omnipotenti” – ugyanannak az igének kissé más értelmezésében: „Megvallom a mindenható Isten előtt”. Igen, Istent megvallani akarjuk, mindenképpen dicsőíteni, hálát adni neki. Miért? Quóniam bonus, mert Ő jó. Ezzel össze van foglalva az egésznek a lényege. Isten maga a jóság, tökéletes, igaz, szépség, szentség, minden, ami jó, az megvan Őbenne, mert Ő jó önmagától fogva mindörökre. Minket embereket nyilván az érdekel elsősorban, hogy Ő hozzánk is jó. Miben nyilvánul meg ez? Quóniam in saeculum misericórdia ejus. Mert irgalma örökké megmarad. Örökké tart az Ő irgalma. Ő irgalmas hozzánk. Megbocsát nekünk gyarlóságaink ellenére is. Minden ajándékkal, kegyelemmel elhalmoz bennünket. A szép, a jó, a nagyszerű világába helyez át bennünket, a természetfölötti életbe. Ez Istennek az igazán nagy ajándéka, amely teljessé lett azáltal, hogy „az Ige testté lőn”, a második isteni személy emberré lett, fölvette a mi emberi természetünket, és köztünk élt, és most is velünk akar élni, működni. Elsősorban az Eucharisztia misztériuma által. Hív bennünket, hallgassunk az Ő szavára. Tehát alapvető keresztény feladatunk megpróbálni átélni az Ő végtelen jóságát, elsősorban az Eucharisztia misztériumában és valóságában. Az Eucharisztia állandó, teljes fény számunkra. De emberi, változékony természetünk miatt figyelmünk el-el tud fordulni az örök fénytől. Isten végtelen jóságában azonban, időről-időre ad egy-egy jelet életünkben, amely újra emlékeztet minket az Ő jóságára. A javunkat akarja.

Egyszer megkérdezte tőlem valaki: „Atyának volt-e valami természetfölötti élménye?”. „Olyan rendkívüli dolog, csoda vagy ilyesmi nem volt – válaszoltam. De ha jobban meggondolom, azt kell mondanom, hogy igenis volt az életemben több olyan mozzanat, amelyekkel Isten közvetlenül fölemelt. Még pappá szentelésem előtt, körülbelül 10 éves koromban a bérmálás után, néhány napig valamilyen csodálatos belső fény, öröm járt át. Tudtam, hogy én magam ugyanaz vagyok, és körülöttem a világ eseményei sem változtak meg, de Isten kegyelmének ereje, fénye valahogyan bennem van, átjár engem, és kiárad belőlem. Eszembe jutott akkor az a gondolat, hogy ha majd valamikor is hit elleni kísértésem támad, akkor ezekre az órákra kell majd visszagondolnom, mert ez ellen a fény ellen a gonoszlélek tehetetlen.

Hasonló lelki élményem volt a pappá szentelésem utáni közvetlen napokban, amikor a világban folytattam az állatkísérletes munkámat, amely vele járt a kutatóorvosi tevékenységgel. Ugyanúgy dolgoztam tovább, de egész napomat átjárta az az öröm, az a béke, az a fényesség, hogy Istennel együtt, az Ő szent áldozatának megújításával kezdtem a napom. Ővele, őbenne élek, mint az Ő felszentelt papja.

Nagyon szép élmény volt édesapám halála is. Nem azért mert meghalt, hanem azért mert Isten meghallgatta hónapokon át folytatott könyörgő kérésemet, hogy ne haljon meg a szentségek nélkül. Kórházban volt; rövid idővel halála előtt kaptuk a hír, hogy állapota komolyan súlyosbodott. Pont azokban a napokban szigorú kórházi zárlatot rendeltek el influenza-járvány miatt. Engem, mint orvost kivételesen beengedtek. Nem volt rá lehetőség, hogy más pap menjen be hozzá, ezért én vittem el az oltáriszentséget és a betegek olaját. Elláttam édesapámat a szentségekkel. Nota bene nekem akkor még nem volt gyóntatási joghatóságom, de halálveszély esetére ezt a jogot az egyház minden felszentelt papnak megadja. Ezt tekintetbe véve, édesapám volt az első, akit meggyóntattam, és akit a betegek kenetében részesítettem.

Amikor először vettem fel a betegek szentségét. Az is egy nagy megnyugvás, felemelkedés volt, annak az érzése, hogy igenis Isten kegyelme működik bennem. Ez a jelenlétének, működésének kegyelme Isten ajándéka számunkra. Segít abban, hogy befogadjuk, egyre teljesebben elfogadjuk az Ő jelenlétét, az Ő meghívását. Ő életünk minden napján hív bennünket.

Mindez nem jelenti azt, hogy most a kegyelem nagyszerű állapotába léptünk át, és most egész életünk egyenes úton megy egyre följebb, minden megakadás, girbegurba kitérés nélkül. Őszintén meg kell vallanom, hogy az elmúlt 60 évben voltak alkalmak, amelyekre nem szívesen emlékezem vissza, amelyeket engedelmetekkel nem is mondok el olyan részletesen, mint ahogy a szentgyónásban elismertem.

Az egyik ilyen eset volt, amikor egy a katolikus vallás ellen tiltakozó emberrel beszélgettem és türelmetlenül azt mondtam, hogy az egyik állítás a nem-katolikus testvéreink részéről tulajdonképpen hiúságból ered. Ezen az illető nagyon megsértődött, elmenve nem is jött többé vissza. Támadt azért bennem annyi jóra való törekvés, bűnbánat, hogy utóbb legalább megpróbálom megkeresni, igyekszem bocsánatot kérni: bocsáss meg, nem jól, türelmetlenül beszéltem veled. Visszariasztottam a nem-katolikusokat az egyháztól. De ezt a tervezett bocsánatkérést végül is nem tettem meg. Azóta már nem is tudom az illető telefonszámát. Így megmaradt bennem a bűnbánat, de a sértés visszavonása nem történt meg. Sajnos.

Ugyancsak ide való, amit a lelkiismeretem felhoz édesanyámmal szemben. Amikor egyszer nem kórházban fekvő betegként, hanem járóbeteg rendelésre kellett a közeli kórházba kísérnem. Utána pedig az Akadémiára kellett mennem egy rövid előadást tartani. Én a kórház kapujában elköszöntem édesanyámtól. Nem arról volt szó, hogy a halálos ágyán hagytam ott édesanyámat, de láthatóan nagyon jól esett volna neki, ha kézen fogva kísérem, és ott vagyok mellette ezekben a nehéz pillanatokban. De én mentem tudományos dicséretet, elismerést hajszolni, még ha el is ismerték: szépen, jól beszéltem. Édesanyámat azonban megbántottam, nem az igazi jót cselekedtem.

Egy másik ilyen eset volt, amikor utolsó alkalommal elbúcsúztam édesanyámtól. Éppen az oaklandi generális káptalanra kellett kora reggel indulnom. Édesanyám még az ágyban feküdt, elbúcsúztam tőle, átöleltem. Mondta, hogy ne menjek, de azt válaszoltam, hogy kell, a kötelességem szólít. Gyengéden lefejtettem nyakamról édesanyám ölelő karját, és elmentem, otthagytam. Aztán a káptalan folyamán az egyik reggel a szentmise alatt bejött valaki a káptalanterembe, és mondta, hogy Pál atyát sürgősen keresik telefonon. A húgom telefonált: „Anyuka meghalt!” Ez volt a valóság. Visszakísértek, és a szentmisének azon része következett, amikor a koncelebránsok hangosan bemondhatták a szándékaikat. Én azt mondtam: „Édesanyámért, aki éppen most halt meg.” Erre mindannyian megdöbbenve sóhajtottak föl. A mögöttem álló spanyol tartományfőnök bátorítólag, vigasztalólag átölelt. Másnap az egész káptalan édesanyámért ajánlotta föl a szentmisét, és engem tettek meg főcelebránsnak, de prédikálnom nem kellett.

Ez vigasztalásul szolgált, de meg nem történtté nem tette. Ilyen dolgok is voltak az elmúlt hatvan évben.

Isten azonban végtelenül irgalmas, és az oltáriszentségben, az Ő erejében átéljük minden nap újra és újra azt, hogy Ő maga van velünk. Az oltáriszentségben minden nap hív és táplál minket. Újra és egyre erősebben hallgassunk az Ő szavára! Vagy inkább Őt hallgassuk, Őrá hallgassunk! Azt szoktam mondani prédikációban, és most is mondom, hogy igen, az Ő hívására mondjunk igent: egyszerűen igen, „de” és „csak” nélkül. Szoktuk mondani: „Természetesen fogadom, hogy jót teszek, Isten szeretetét követem mindenben, csak azt az egyet ne kelljen, hogy ezt, vagy azt, vagy amazt. Csak azt az egyet azért ne kelljen megtenni.” „Csak ettől az illetőtől nem tudok bocsánatot kérni”. Tegyük „csak” nélkül. „De” nélkül. „Megbocsátok mindenkinek, de attól az illetőtől megkívánom, hogy először ő kérjen tőlem bocsánatot.” Mondom Jézusnak, hogy: „Igen, igen.”, „Igent mondok mindenben.” – csak azt az egyet ne kelljen megtenni. Ezt szoktam így összefoglalni: „de” és „csak” nélkül. Tehát teljes szívvel, igazán Őt fogadva, őt követve. Ő Jézus, aki az út, az igazság és az élet, aki mindannyiunk számára a mennyei boldogságra vezető út. És mindannyiunkat hív, bennünket, akiket szent szolgálatára meghívott, hogy az Ő szeretetét éljük meg. Igazán engedjük be szívünkbe, és hirdessük, beszéljük rá az embereket, hogy mindannyian fogadjuk be Őt, „de” és „csak” nélkül. Hanem teljes szívvel-lélekkel mindig Őhozzá törekedjünk, Őfelé igyekezzünk egyre jobban. És nyilvánvaló, hogy ezt nem tudjuk tenni anélkül, hogy a Boldogságos Szűz Máriát, Jézus édesanyját, a mi édesanyánkat is, nap mint nap segítségül ne hívjuk. „Aaaanyuuuu, jó leszek!” – így tudnak a gyerekek óbégatni anyjukhoz. Kiáltozni a Szent Szűzhöz, aki Édesanyánk, ez a mi feladatunk is! Mindennap kiabálni hozzá, a Szűzanyához: „Aaaanyuuuu, segíts!”, – ez a legrövidebb imádság. Segíts, hogy anyai támogatásoddal valóban, igazán, teljes szívünkkel kérjük Jézust, a mi Megváltónkat, egyszer s mindenkorra, „de” és „csak” nélkül, egész életünkben! Ámen.

A szentmise záróáldása előtt Tokodi László O.P. atya köszöntötte gyémántmisést: „Igazából már megkaptad az ajándékodat, kedves Pál atya. Én a domonkos testvérek nevében érted mutattam be a szentmisét. Ennél nagyobbat úgy sem tudunk adni, hiszen az eucharisztia maga Jézus Krisztus. Nincs nagyobb ajándék nála. Igazából nem tőlünk kapod Őt, hanem a mennyei Atyától a te és mindannyiunk számára. De egy nagyon szerény kis ajándékot azért adok: Sarah bíborosnak a Mindörökké – elmélkedések a papságról című könyvét. Tudom, hogy nincs már nagy szükséged sok könyvre, de igazából ez egy kis célzás akar lenni arra, hogy mi lenne, ha te is írnál egy könyvet, a papságról, a szerzetességről, összefoglalva azt, amit tovább tudnánk adni a jövő nemzedékének.

Dr. Leszkovszky György Pál Mária OP 1934. november 23-án született Budapesten. 1953-ban a legszigorúbb titoktartás mellett belépett a Szent Domonkos Rendbe, 1954. október 14-én tette első fogadalmat, majd elvégezte az orvosi egyetemet. 1960. december 1-én tett ünnepélyes fogadalmat. 1959-től 1989-ig, nyugdíjazásáig a Chinoin Gyógyszergyárban dolgozott, mint gyógyszerkutató orvos. 1963. július 7-én Zsámbékon titokban szentelte pappá Zadravetz István püspök. 1970-től kezdve misézett templomban, eleinte csak mellékoltárnál, nem hivatalos időpontokban. Aztán lassanként jóindulatú templomigazgatók engedélyével lépésről lépésre tett egyre többet.

Nyolc évvel pappá szentelése után a Keleti Kongregációtól kapott engedéllyel a keleti szertartás szerint is teljesíthette a papi szolgálatát az örmény Katolikus Lelkészségen. 2007 májusáig a Lelkészség adminisztrátora (plébániai kormányzója) volt.

1989-ben már gyakorlatilag rendszeres kisegítő volt a budapesti lengyel lelkészségen és a Bartók Béla úti Szent Imre-kápolnában is.

A magyar Katolikus Orvosok Szent Lukács Egyesületének tagja, egyházi tanácsadója, 2019-ig az egyesület folyóiratának szerkesztője. Az elmúlt évek folyamán több szakmai tudományos illetve orvos-etikai kérdéseket érintő cikke jelent meg különböző lapokban.

2010 októberétől teljesít papi szolgálatot a debreceni Szent László Domonkos Plébánián.

 

Forrás és fotó: domonkosok.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Knáb Judit CJ

titkár: Horváth Sarolta

telefon: +36 20 423 8235

ügyeleti idő:
  hétfő: 9-13
  kedd: 12-16
  szerda: 12-16
  csütörtök: 9-13
  péntek: 9-13

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás – projekt koordinátor
Formanek Tamás – szociális intézményi tanácsadó
dr. Kele Mária – EM projekt koordinátor
Nagy-Bozsoky Anna – EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Füle Gábor – zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia –  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia – zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János – tanácsadó

 

Az MSZKI tevékenységeinek támogatására adományozott pénzbeli segítséget hálás köszönettel fogadjuk.

Az adományt az MSZKI 10700598-71004781-51100005 számú, CIB Bank Zrt. pénzintézetnél vezetett számlájára tudják utalni. (SWIFT: CIBHHUHB , IBAN: HU72 1070 0598 7100 4781 5110 0005)

A közlemény rovatban kérjük, tüntesse fel, hogy az MSZKI mely tevékenységét szeretné támogatni. (MSZKI munkája, Emberi Méltóság Stratégia, Zarándoktábor, Történeti kutatás, Szociális ellátás koordinációja)

Tájékoztatjuk, hogy az MSZKI nem minősül közhasznú szervezetnek, és az adományról belső egyházjogi személyként tudunk igazolást kiállítani.

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Zsódi Viktor SP

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41