Hinni a hivatást, élni a választ

Augusztus 30-án pappá szentelik Kajtor Domonkos jezsuita szerzetest. Hivatásról, félelmekről, imádságról, közösségi életről és a szolgálatról való felkészülésről beszélgettünk vele – őszintén, mélyen.

– Napokon belül pappá szentelnek. Milyen érzések, várakozások, esetleg félelmek kavarognak benned?

– Őszintén megvallva, sokkal jobban készülök arra, ami a papszentelés után jön, mint konkrétan a szentelésre. A szentelés persze fontos megálló a jezsuita képzésben, de nem jelenti a végét, inkább egy átmenetet. Változik a feladatom, sok külső dolog. Aminek leginkább változnia kell, az a saját képem; mi az, amit megélek belül Istennel, hogyan vagyok jelen ezekben papként. Beszélgetek fiatal házaspárokkal. Egyik pár mesélte, hogy nekik is kellett egy év az esküvő után, amíg átérezték, ténylegesen tudatosították, hogy összeházasodtak. Valahogy tekintek előre én is, várakozással a szolgálatra, a másokra való odafigyelésre, így tekintve adok magamnak. A várakozás mellett vannak persze félelmeim is. Kevesen beszélek rólam, hogy alapvetően introvertáltabb vagyok. Erre építettem fel tudatosan egy extrovertált réteget, megtalálva egy jó egyensúlyt. Érzem, hogy az introvertáltabb lélekrészem könnyebben tud szorongani, például kint állni emberek előtt, szolgálni azokat, akik idősebbek nálam, példát mutatni. Papként bármit teszek, elöl vagyok. Ezeket a félelmeket fontos tudatosítani, hogy visszatérjek a realitáshoz. De nem szabad rágörcsölni sem. Ezt tanulnom kell még. Mindig látnom kell, hogy ez nem rólam szól. Van elhívás.

– Említetted, hogy óhatatlanul példává válnak a papok, ahogy sokan mások, akik látható szerepbe kerülnek. Ez mindig hordoz veszélyeket. Mit tudsz azért tenni, hogy a hivatásod, a szolgálatod, ahogy te is mondtad, ne rólad szóljon, hanem Istenről?

– Elsőre elcsépelt válasznak tűnhet, de hiszem, hogy tényleg az imádságnál kezdődik ez az élet, ami folyamatos és tudatos kapcsolódás Istenhez. Más vagyok, ha reggel úgy tudok elindulni munkába, hogy előtte imádkoztam. érkezik több barátomat is megkértem, ha kívülről lát valamit rajtam, ami szerinte nem jó, akkor bátran szóljon nekem. Így nem maradok egyedül, őszintén számíthatok másokra. Van ilyen rendtárs és nem rendtárs is. Már előfordult, hogy kaptam visszajelzést, aminek volt valóságalapja, nagyon hálás voltam. Változtattam is magamon. ezt a jezsuiták belső eljárásrendjébe is lehet kapaszkodni. Nem nekem kell kitalálni, mit hogyan csináljak, hanem átveszek valamit, aminek a részévé válok és amit aztán továbbadok. Amikor elkezdek egy új szolgálatot, fontos, hogy az elején csendben hallgassak és figyeljek. Néha meglepődnek emberek, mert tudja, hogy megvan a véleményem, és ha valami összeáll a fejemben, akkor azt bátran kimondom. De az első közösségni csak hallgatni és figyelni kell, hanem az milyen legyen, hanem hogy kinek a személyisége, milyen a dinamikája, milyen erők mozognak a háttérben, tudott vagy akár nem is tudatos oldalról. Ez a figyelem segít irányt találni Isten felé is.

– Azt mondtad, más vagy, amikor imádkozol reggel. Miben tapasztalható ez meg?

– Főleg Jézus-imával szoktam imádkozni reggelente. Amikor ezután indulok el, jobb a világ. Ebben nincs semmi érzelgősség vagy giccs. Azt élem meg, hogy Istennel tudok nekivágni a napnak: Isten jó és jót akar, a másik ember is jó, és minden, ami körülöttem van, saját magam is. Hajmeresztően egyszerű tapasztalat, mégsem tudjuk sokszor megélni. Más létezni, élni egy olyan világban, amitől nem félek, hanem ami megtart, mert jó, mert látom, hogy Istentől van.

– Befejezted a tanulmányaidat, pappá szentelnek, új szolgálatot kezd a budapesti Jézus Szíve-templomban. Mik az első tapasztalataid? Hogyan fogadtak? Mit vársz hosszabb távon?

– Pozitívak az első tapasztalataim. Július közepén elkezdtük a munkát a templomi vezető – rendtársak, gazdasági igazgatóság, zenei igazgató, iroda-, kommunikációs és közösségi vezető –, közülük többen újak vagyunk. Nem ugrottunk fejest a munkába, hanem ismerkedtünk, együtt imádkoztunk. Érzelmekben nekem egy kicsit visszatérés is a kezdetekhez. 2013-ban még itt, a Mária utcában működött a hivatástisztázó Montserrat-ház, ahol elkezdtem a jezsuita életemet. Akkor Vértesaljai László, Hevenesi János, Róna Gábor atya lakott a Mária utcai szárnyban. Sokat kaptam tőlük, megannyi szeretetet és emléket. Kötődöm a templomhoz. Persze most szinte minden ment. A hazaköltözésem után tudatosan idejártam misékre, nézni, milyen a közösség. Többeknek bemutattak, szép volt látni, hogy mekkora örömmel fogadnak. Teljesen idegenként csöppentem bele egy szeretetzsákba. Úgy szeretném szolgálni ezt a közösséget, akkor tudok szabad lenni, őszintén Istenre és a többiekre figyelni, ha nem egy kirakatban vagyok, hanem otthon érzem magam. A hívek is és én is. Ezt készítem elő magamban érzelmi szinten. Ebben segít, hogy visszatértem ide, segít a vezetőség, és az, ahogy az emberek fogadtak.

– Milyen visszatérni a magyar egyházba, több évnyi külföldi tapasztalattal a hátad mögött?

– Az a szolgálat, amit elkezdek, azzal a magyar egyház része leszek. Ez nem rólam szól, nem is direkt rólunk, jezsuitákról, hanem Istenről, az ő Egyházáról. tudatosítani ezt a perspektívát. Az elmúlt években sok mindent láttam, a világegyház sok területet megismerhettem. Vannak olyan kérdések, amelyek jelennek meg nem jelentenek problémát, krízist. Tipikusan ilyen, amikor sokan azt mondják, hogy paphiány van. Ha instrumentalizáljuk a papságot, akkor valóban hiányzik, de vajon erről szól a papság?! Az egyháznak nem az a feladata, hogy „misegép” legyen. Szociológiailag és pszichésen is nagyon sokat változott a világ. Már nem a papok köré gyűlnek az emberek, mint régen. Az új, felnövő Z-generáció sokkal tudatosabb spirituális szinten, szerveznek maguknak közösséget, viszont szükségük van kísérésre, iránymutatásra. Nem mi állunk középen, akik szervezünk, hanem kísérni kell őket. A Jézus Szíve-templomban is vannak erre példák, akár az After8, akár az Input. Nem mi szervezzük ezeket a csoportokat. Pasztorális területen jelenleg több közösségi modell is jelen van egymás mellett párhuzamosan, követve a generációkat, formákat és kapcsolódásokat. Azt kell néznem, hogy miben tudok segíteni. Mit tudok tanulni az idősebbektől és mit tudok én behozni? Kíváncsi vagyok, most ismerkedem a hazai egyházzal is, annak minden szépségével és kihívásával.

– Először egyházmegyés papi pályára készült, utána jelentkezett jezsuitának. Egy korábbi interjúban azt mondtad a hivatásodról, hogy először meg tudtad magyarázni, azután rájöttél, hogy mégsem, viszont hiszed, hogy van. Ez mennyiben más tapasztalat?

– Erősebb. Münchenben, amikor pszichoanalízist tanultam, akkor kihúztam a hivatásom alól a talajt. Megmagyaráztam mindent, de a végén el kellett jutnom oda, hogy azt a vágyat, amit elindított, nem tudom megmagyarázni vagy talán elmagyarázni. Akkor valami megfordult bennem, mélyebb érzelmi szintre jutott a hivatásom, egy istenkapcsolódáshoz. Ha értem a hivatásomat, akkor hajlok abba az irányba, hogy az rólam szóljon. Ha hiszem, annak van egy pozitív értelmű kiszolgáltatottsága, a belső bizonyosságomnak, és nem külső értelmi tudásnak, van egy olyan bizonytalansága, ami Isten felé mutat.

– A családod hogyan fogadta a hivatásodat? Tudtak támogatni?

– Nagyon hálás vagyok a családomért. 2010-ben született meg bennem a döntés, hogy igent mondok a papságra. Ekkor még egyházmegyés irányba indultam, a szüleim már akkor támogatták. Utána jött a jezsuita, amit kívülről jóval nehezebb volt megérteni, hogy miért. A jezsuita életem eleje elég nehéz volt, szinte eltűntem a család életéből. A régi noviciátusi rendszerben havi egy kézzel írott levél betegség a kapcsolattartást a családdal. Öten vagyunk testvérek, én vagyok a negyedik. Azután Németországban tanultam, a Covid idején dolgoztam itthon, ezek voltak a miskolci éveim, majd újra külföldre költöztem, Rómában éltem több évet. Tizenkét év után leszek újra a családom közelében. Nagyon hálás vagyok, értük, hogy elfogadnak és támogatnak ebben az állandó utazó, mindenfelé kapcsolódó életben. Nagyon szép volt a diakónusszentelésem, majdnem a teljes családom eljött Rómába. Akiknek maradniuk kellett, ők is velünk voltak lélekben, online. Mindig örülök, amikor meg tudok mutatni nekik egy kicsit az életemből.

– Azt hallottam, hogy nehezen mozdulsz új helyre, eddig mindig szívesen maradtál volna még előző szolgálatban. Hogyan zajlik benned egy váltás, mennyire tudod elengedni az előző feladatot? Belegondolsz most abba, hogy innen is tovább fogsz menni?

– Nekünk, jezsuitáknak, az ünnepélyes örökfogadalomban, a tercia után, a küldhetőség a negyedik, „speciális” fogadalmunk. Küldhetőek vagyunk a pápa szolgálatában. A jezsuita életnek ez az a része, ami talán a legjobban meggyötör. Introvertáltabb belsőmmel szeretem az állandóságot, fontos a saját környezetem. Ahova megérkezem, ott szeretem magamat otthon érezni. Jól mutatja, hogy ahova először leülök egy kápolnában, sokszor ugyanoda ülök vissza. Mellett viszont szoktam mondani, hogy az egyetlen állandóság a folyamatos változás. Ezt hiszem. Saját tapasztalatként elem meg a lelki életemben, az istenkapcsolatomban. Az átállási időszakok nem egyszerűek. El kell engedni embereket, helyeket, dolgokat. Ezen felül eddig szinte mindegyik váltásom országváltást is jelentett. A mostani az ötödik az elmúlt tizenvalahány évben. Az előző helyet el kell tudni gyászolni, siratni. Közben pedig jól előre tekinteni, örülni annak, ami jön. 

– Látod ennek a rendszeres váltásnak az előnyét?

– Van egy szabadság a változásban. Nem ebből a diszpozícióból fog eltemetni, válthatok, foglalkozni másokkal, új dolgokkal, amikkel még szeretnék. Megismerhetek új embereket, új közösségeket. Abban is segít, hogy ne én legyek a szolgálatom középpontjában. Hiszen néhány év és megyek tovább terciába, elhagyom nemcsak Budapestet, hanem akár Európát is, és amikor visszajövök, akkor megint új helyzet vár rám. A legrosszabb apostolkodás, ha magamhoz kötöm az embereket, nagyon kell figyelnem. A feladatom, hogy összekössem az embereket és Istent. Ebben a háromszögben én vagyok a kisbetűs és, a nagybetűs Isten és Ember között.

– Szerzetesként egyszerre élsz kifelé, egy közösségnek, és befelé, elcsendesedve. Nem okoz ez feszültséget? Hogyan lehet így élni?

– Tapasztalom ezt a feszültséget. A feszültséget sokszor negatívnak gondoljuk, pedig létezik pszichésen és spirituálisan pozitív feszültség, amiben energia van. Amíg megvan ez a pozitív feszültség, amíg rá tudok állni erre a hullámra, addig a lelki életemben és az apostoli munkámban is a helyemen vagyok. Az egyik pólus az elvonulás, amibe nagyon kevesen látnak bele. Szükségem van magányra, énidőre, csendre. A másik pólus, amikor emberek között vagyok. Ha csak imádkozom vagy csak apostolkodom, az nem jezsuita élet. Azért örülök annak, amikor feszültség van, és törekszem arra, hogy legyek szabad erre a feszültségre. Ez egy folyamatos spirituális paradoxon. Szeretem a paradoxonokat. Szerintem Isten alapvető dinamikája paradoxon.

– Hogyan érzed magad a szerzetesi közösségben, mit kapsz tőle?

– Annyit kapok, amennyit beleteszek. Amikor a jezsuiták mellett döntöttem, fontos perspektíva volt a közösségi élet. Nehezen bírnám, ha papként egyedül kellene élnem. Szeretem a rendtársaimat. Persze előfordul, hogy nem teljesen zökkenőmentes egy rendtársi kapcsolat. Emberek vagyunk, nem kell idealizálni az életünket. Ennek jelen van egy szépsége a kihívás mellett. Örülök a kézzelfogható emberségünknek. Rómában egy nagy nemzetközi közösségben éltem, több mint harminc nemzetből bő ötven rendtársammal. Nem volt mindenkivel mély kapcsolatom, de voltak többen, akikkel őszinte baráti kapcsolat alakult ki. Fájdalmas volt elengedni ezeket a kapcsolatokat. Magyarországon és a mostani közösségemben is vannak rendtársaim, akikkel mély és őszinte a kapcsolatom. Nem mindenkivel lehet, ahhoz sokan vagyunk. Szeretek bent élni a közösségben. A közösségi élet azt jelenti, hogy otthon vagyok, otthon érzem magam. Van olyan fizikai, pszichés, spirituális tér, ahol le tudok ülni szabadon, úgy, aki vagyok, ami van bennem, ahol beszélgetünk este, ahol egyszerűen családi hangulat van és nem naptári program miatt ülünk egymás mellett. Itt kezdődik a közösségi élet, ezt pedig nekünk kell magunknak kialakítani. Boldog vagyok, ha ilyen egy közösség és erre figyelmet tud fordítani. Fontos az élhető, családias terek kialakítása, ápolása. 

– Hogyan kapcsolsz ki? Mit csinálsz szabadidődben mivel töltődsz fel?

– Szeretek sportolni, igaz, a római tanulmányaim végén ez kicsit háttérbe szorult. Mióta hazaköltöztem, visszatértem a futáshoz. Van egy tervem, jövőre maratont szeretnék futni. Miskolcon szerettem kondizni is, nem egyedül, hanem közösségben, sokszor kollégisták csatlakoztak. A másik terület, ami kikapcsol és feltölt, az a zene. Zene nélkül nem tudok élni. Most is itt van a fejhallgatóm, ahogy jöttem az interjúra. Amikor olyan érzelmi állapotban vagyok, felteszem a fülesemet, bekapcsolom a zenét, megállok egy szobámban csukott ajtónál, behúzott függönynél, és elkezdek vezényelni. Nagyon szeretem, beleteszem minden érzelmet. Szintén szeretek találkozni a barátaimmal, közöttük szabadabb vagyok, fontos ápolnom ezeket a kapcsolatokat. Nagyon szeretek olvasni is, mindig van nálam könyv. Amikor jó formában vagyok, heti egy könyvet elolvasok. Most fejeztem be Ottlik Gézától Az iskola határont, másodszorra, nagyon élveztem. Sok szakmai könyvet is olvasok; mentálhigiénés, pszichológiai, szexuálpszichológiai, párterápiás témájúakat. Mindent, amivel szeretek foglalkozni.

Kajtor Domonkos

2008–2012: Szentendrei Ferences Gimnázium

2012–2014: Budapesten gyengeáramú elektrotechnikusi tanulmányok

2014–2016: noviciátus, iskolai gyakorlat Miskolcon, kórházi gyakorlat Szegeden, lelkipásztori kisegítés a Mária utcában

2016–2020: Berlinben nyelvi, Münchenben filozófiai tanulmányok, Torontóban és az Egyesült Államokban pasztorális gyakorlat

2020–2022: Miskolcon, a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégiumban iskolalelkészség, kollégiumi lelkészség, tanítás, lelkivezető-képzés, Szent Ignác jubileumi év szervezési feladatok

2022–2025: Rómában teológiai tanulmányok, karnagyi megbizatás az Il Gesù templomban, Spanyolországban és Izraelben formációs képzések

2025– Budapesten, a Jézus Szíve Templomban és Krisztus Király Plébánián kápláni szolgálat, lelkészség a Szent Ignác Szakkollégiumban, hivatásgondozás

Forrás és fotó: jezsuita.hu