A Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány tisztújítással egybekötött káptalant tartott február 3. és 7. között Mátraverebély-Szentkúton, ahol a jelen lévő örökfogadalmas testvérek Berhidai Piuszt választották meg a rend provinciálisának az elkövetkező hat évre. Vele beszélgetett Kuzmányi István életéről, hivatásáról, a magyarországi ferencesek küldetéséről.
– Úgy tűnik, szinte egyenes út vezetett a ferences hivatásáig. Valóban így volt ez?
– Életem első hét éve Pécsett, a második hét Szekszárdon telt. A gyermekkoromat istenes közegben éltem. Ministrálni éppen a pécsi Piusz-templomban (hivatalosan: Jézus Szíve-templom) kezdtem, bár nem emiatt választottam később a nevet. Szekszárdon találkoztam először olyan papokkal, akik hatással voltak rám, mert sokat foglalkoztak velünk, kirándulni vittek, bevontak a plébániai életbe.
– Hogy kerül egy szekszárdi az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba?
– Még hetedik osztályban határoztuk el néhányan ministránsok, hogy egyházi iskolában fogunk továbbtanulni. Ez 1989 előtt történt, amikor összesen nyolc egyházi gimnázium volt az országban. Volt benne némi kalandvágy is, és lelkesedésünkben egy évvel korábban adtuk be a jelentkezésünket, persze nem foglalkoztak vele. A következő évben aztán tartottuk magunkat az elhatározásunkhoz, de hogy én miért pont az esztergomi ferencesekhez jelentkeztem, máig sem tudom megmagyarázni.
– Melyik ferences hatott önre legelőször az életében?
– Az első, aki hatott rám, Pio atya volt. Még gyerekként kaptam egy róla szóló könyvet. Vonzó volt az ő titokzatos, misztikus alakja. De a Napfivér, Holdnővér című Franco Zeffirelli-film is mély benyomást tett rám. Az igazi ferencességgel persze Esztergomban ismerkedtem meg.
– Miért a Piusz nevet választotta, miért nem Pio lett?
– Pio atya akkor még nem volt szentté avatva. A gyóntatóm azt tanácsolta, hogy inkább egy szent nevét válasszam. Így lettem Piusz, Szent X. Piusz pápa nyomán. A Jóisten humora, hogy 2000-ben, amikor az örökfogadalmamat tettem, már Pio atyát is szentté avatták, az örökfogadalmam napja pedig épp az ő ünnepére esett.
– Szent Ferenc nem mindennapi szent, az ő személyisége sok emberre tett már mély benyomást. Mennyire meghatározó személyisége a ferences lelkiségnek, teológiának?
– Az ő alakja mindig megkerülhetetlen marad azok számára, akik a ferences lelkiséggel kapcsolatba kerülnek. Egy ferences szerzetes is valamiképp mindig hozzá fogja viszonyítani önmagát, a saját kisebb testvéri hivatását az ő belső útjához. A ferencesség ma már sokszínű, gazdag hagyomány, megragadható benne egy szűkebb értelemben vett Szent Ferenc-i lelkiség, mely eredője az egésznek. Szent Klára, Szent Bonaventura vagy Porto Maurizió-i Szent Lénárd – a keresztúti ájtatosság nagy népszerűsítője – éppúgy része, mint például a száz évvel ezelőtt Kínába indult magyar ferences misszió, hét boldoggá avatásra váró vértanú rendtársunk élete és halála, vagy napjainkban Barsi Balázs atya elmélkedései. A teológia felől közelítve például Szent Ferenc gondolkodását szentháromságos Krisztus-központúságnak nevezhetjük. Azt, amit nála említés szinten megtalálunk, Szent Bonaventuránál részletesen kifejtve és rendezett struktúrákban olvashatjuk. Hans Urs von Balthasar ezt így jellemzi: Ferenc eszméire úgy épült Bonaventura teológiája, mint Assisiben a Porciunkula-kápolna fölé az Angyalos Boldogasszony-bazilika.
– Lepanto vagy Assisi, a konfrontatív kereszténység vagy a béke útja a magyarországi ferenceseké?
– Azt mondanám, Assisi… De óvnék attól, hogy Szent Ferenc üzenetét leegyszerűsítsük, szólamok szintjére leszállítsuk. Ő nem csak a békéről beszélt, és nem pusztán egy közvetítő volt. Ferenc soha nem beszélt a testvériség eszméjéről, de mindenre és mindenkire testvéreként tekintett. Ha szeretettel fordulunk a másik ember felé, az azt is jelenti, hogy elhatározom, szeretni akarom őt, és el fogom hordozni, úgy, ahogy van. Csak ezzel válik a békeüzenetem hitelessé.
Az interjú többi része itt elolvasható: magyarkurir.hu/megszentelt-elet
Forrás és fotó: Magyar Kurír