Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2019. május 27. 9:30
Budapest

Interjú Szilvásy László új piarista tartományfőnökkel

A Piarista Rend Magyar Tartományának káptalanja Szilvásy Lászlót, a tartomány ökonómusát választotta tartományfőnökké márciusban. Hogyan tölti be hivatását az egyén, a szerzetesközösség, az iskola életében? Sok egyéb mellett ezekről a kérdésekről beszélgetett a Magyar Kurír a provinciálissal.

– Habemus provincialem – ezzel a felirattal tették ki a fényképét a budapesti Piarista Gimnázium egyik termének ajtajára. Bár most nem tanít, de ismerik, s úgy tudom, kedvelik a diákok. Hogyan vesz részt az iskola életében? 

– Az elmúlt tizenkét évben a tartományfőnökségen dolgoztam, a rend ökonómusaként gazdasági ügyekkel foglalkoztam. Emellett kezdetben még tanítottam is, de a diákok megérezték, hogy gondolatban másutt járok. Nem tudtam elszakadni attól, hogy óra után tárgyalásom lesz. Nem voltam ott az órán a teljes figyelmemmel, ezért abbahagytam a tanítást. Az utóbbi időben lelkigyakorlatokon, diákmiséken vagyok jelen, gyóntatok, beszélgetéseket tartok. Hiányzik az iskolai munka, mert a szerzetesi elköteleződésemnek része, hogy gyerekekkel foglalkozzam. A tanítás persze ennek csak az egyik, de nyilván a legkézenfekvőbb formája. Az én pályám is a tanítással indult, kilenc éven át Szegeden dolgoztam tanárként. 

– Mi a tanári szakja?

– Amikor a rendbe léptem, összesen tizenketten jelentkeztünk novíciusnak. Akkoriban Jelenits István volt a tartományfőnök, vele beszéltük meg, ki milyen szakot válasszon. Én a történelmet és a hittant írtam fel a papíromra, de a történelmet rajtam kívül még hárman szerették volna. Végül tartományfőnöki tanácsra nekem csak a hittan maradt. Jelenits tanár úr azt mondta, hogy a másik tárgy elvonná a figyelmemet a hittanról. Így lettem hittanár, és mondhatom, szerencsés választás volt. 

– Pedig hittant tanítani nem könnyű, mert szembe kerülhet egymással a hit és az ismeretek átadása.

– Úgy gondolom, a hittan esetében a többi tárgyhoz képest kisebb az a kényszer, hogy mindenképpen a végére kell érni az éves tananyagnak. Ha át tudunk adni a fiataloknak egy gondolkodásmódot, ha megértik, hogyan kell evangéliumi szemmel nézni a világot, akkor már sokat tettünk. A hittan a többinél szabadabb tantárgy, megengedi, hogy mindig arra koncentráljunk, ami az osztályt valóban érdekli. Tekintettel lehetünk arra, hogy mindegyik osztály, csoport más és más. Különbözőek a gyerekek, nem lehet mindegyiküket ugyanúgy tanítani. A hittan oktatása során érdemes odafigyelni arra, hogy mi érdekli, mi fogja meg a tananyagból a diákokat. Vannak az Egyház tanításának nehezen átadható részei, de olyanok is, amelyek eleve érdeklik a fiatalokat. Nekem hittantanárként sokat segített az is, hogy kosáredzőként is jelen voltam az iskolában. Éveken át több korosztályban edzettem a kosárcsapatot, így nem csak tanórai keretek között találkozhattam a gyerekekkel. A csapatsportok kiváló tanulási helyzeteket teremtenek, és lehetőséget adnak a diákoknak arra, hogy ismereteket szerezzenek magukról. Láthatják, hol vannak a határaik, hogyan tudnak túllépni ezeken, és milyen erőfeszítéseket tehetnek bizonyos célok elérése érdekében.

– Az imént úgy fogalmazott: evangéliumi szemmel nézni a világot. Mit ért ez alatt?

– A kereszténység a hétköznapokban dől el. Elsősorban attól leszünk keresztények, ahogyan a mindennapjainkat éljük. Nem mindegy, hogyan bánunk a munkatársainkkal, rájuk mosolygunk-e, megértőek, együttérzőek vagyunk-e velük, meglátjuk-e a nehézségeiket, és segítünk-e nekik. Természetesen fontos a vallásgyakorlás is, a kereszténység formális elemeinek a megélése. A gyerekektől a szentgyónásban gyakran hallom: „Nem tudtam eleget imádkozni.” De mennyi az elég? Jézus azt mondta, szüntelenül imádkozzatok. Mit jelent ez? Töltsük térden állva az egész életünket? Azt hiszem, Jézus inkább arra gondolt, hogy a mindennapi cselekvéseink legyenek imádsággá. Felkelhetünk reggel mogorván is, de akár rá is mosolyoghatunk az édesanyánkra, hogy ettől jobb napja legyen. Ez imádság, és ér annyit, mint öt miatyánk.

– A szegedi gimnázium újraindításának kezdeti szakaszában kezdett tanítani. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

– Amikor Szegedre kerültem, még nem volt kész az új épületünk. 1991-ben a felsővárosi plébánia néhány termében tanítottunk, aztán egy évvel később ideiglenesen kaptunk egy barakképületet a várostól. Hasonlított ez a piarista iskolák alapításának időszakára, a XVIII. századi körülményekre, amikor különböző átmeneti helyszíneken indult el az oktatás. Később, amikor elkészült az új iskolaépület, nagy kihívást jelentett a költözés. Hogyan tudjuk belakni, és mit kezdünk a lehetőségekkel? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kellett jó válaszokat találnunk. Nekünk volt a legnagyobb tornatermünk a városban, igazán szép tereket kaptunk, és szerettünk volna jó iskolát létrehozni. Kezdő tanárként inspiráló volt belecsöppeni ebbe a helyzetbe, különösen a fiatalos tantestületben megélt jó hangulat, a csapatszellem miatt. Nagyon lelkesítő volt az együtt gondolkodás, a közös keresése annak, hogyan lehet ma piarista iskolát csinálni, hogyan tudjuk megvalósítani a kalazanciusi eszményt. Szegeden nagy volt a konkurencia, sok jó iskola között kellett megállnunk a helyünket. Megfelelő színvonalat akartunk biztosítani, de úgy, hogy a legfőbb célunk nem egy elitiskola megteremtése volt, hanem az, hogy minden egyes gyereknek segítsünk kibontakoztatni a benne rejlő lehetőségeket. Ez nagyon különbözik attól a felfogástól, hogy a legjobbakat megtartjuk, a többivel pedig majd foglalkozik valaki más.

– Mit jelent a mai viszonyok között a kalazanciusi eszmény?

– Az oktatási helyzet jelentősen megváltozott a rendszerváltozás után. A korábbi kettő helyett a rendnek jóval több iskolája lett, és ezekbe nagyon vegyes képességű gyerekek jelentkeznek. Segíteni, megtartani őket, megadni nekik, amire szükségük van ahhoz, hogy a lehető legjobban alakuljon az életük – ez a legfőbb célunk. A kalazanciusi iskola a legjobb feltételeket akarja biztosítani mindazon gyerekek számára, akiket a szüleik az intézmény gondjaira bíztak. Minden iskolánkban keressük azt is, hogyan tudunk szembenézni a szegénység különböző formáival. Akkor vagyunk hűségesek Kalazanci Szent József karizmájához, ha erről nem feledkezünk meg. Nemcsak azokon a helyeken, ahol a szegénység egyértelműen megmutatkozik, hanem azokban az intézményeinkben sem, ahol a gyerekek nem a kimondottan szegény társadalmi rétegből származnak. Fontos, hogy a középosztálybeliekben legyen szociális érzékenység, észrevegyék a társadalmi igazságtalanságokat, és készek legyenek arra, hogy segítsenek. Segítsék a változást. Az iskola egyik legfőbb feladata, hogy elősegítse a társadalmi változásokat. 

– Tanár, iskolaigazgató, a tartomány ökonómusa volt, most pedig tartományfőnök. Hogyan fogadta a megválasztását?

– Tizenkét éven át a tartomány központi hivatalában dolgoztam a tartományfőnökök mellett, és láttam, milyen szerteágazó ez a tevékenység. Nem vágytam erre a megbízatásra, még szükségem van egy kis időre, hogy feldogozzam. A tartományfőnök egy szerzetesközösség elöljárója és egy viszonylag nagy intézményrendszer vezetője, fenntartója. Mindemellett helyt kell állnia az egyházi élet számos területén. Ma még keresem, hogyan tudok kiegyensúlyozottan megfelelni ennek a sokrétű feladatkörnek.

– Melyek a követendő irányok?

– Az irányokat a szerzetesek négyévente tartott tanácskozása, a káptalan fogalmazza meg. Mi, szerzetesek főként ilyenkor gondoljuk át az életünket, keresünk válaszokat a szolgálatunkkal kapcsolatban megfogalmazódó kérdésekre, és igyekszünk megfogalmazni a hosszabb távú terveinket. Az alapos előkészítő munkának köszönhetően ezúttal is részletes jövőtervet dolgozott ki a káptalan. Vezetőtársaimmal együtt az elsődleges feladatunk ennek a koncepciónak a megvalósítása, egy stratégiai akcióterv lépéseit követve. Ez a szerteágazó terv rengeteg célt és vágyat fogalmaz meg, és hangsúlyokat jelöl ki. Kitér az iskolák pedagógiai programjának megújítására, felöleli a rendi élet valamennyi területét, figyelmet szentel hivatásunk megélésének minőségére, és nagy hangsúlyt helyez a szerzetesközösség képzésének erősítésére.

– Hogyan látja az oktatás helyzetét?

– Az iskolák ma nehéz helyzetben vannak, és rengeteg elvárással kell szembenézniük. Igényeket támasztanak velük szemben a szülők, akiknek nincs elég idejük a gyerekeikre. Elvárásokat fogalmaz meg a társadalom is: hatékony és jól működő iskolarendszert akar, amely jól képzett munkaerőt biztosít a piac számára. De van egyfajta belső igény is. Mi olyan iskolát szeretnénk, ahol a gyerek jól érzi magát, ahol a tanár értelmes alkotómunkát tud végezni, és ahol az egész közösség úgy érzi, jó dolog, amit együtt csinálunk. Mindemellett számolni kell a felgyorsult idővel is. A gyerekeknek szinte tízévente újabb és újabb nemzedéke jelenik meg az iskolákban. Olyan rendszerre van szükség, amelyik kellően rugalmas, és követni tudja ezeket a változásokat.

– A hivatás megélésének szentelt figyelem is a prioritások között szerepel.

– Valóban nagyon fontos számunkra a hivatáskultúra. A szerzetesi hivatás akkor lehet vonzó, ha rendi közösségünkben hiteles evangéliumi életet élünk, és ennek a diákok is a szemtanúi lehetnek. A piarista egyszerre szerzetes, pap és tanár. A piarista élet lényegében arról szól, hogy meg kell találni ennek a háromnak az egyensúlyát. Ha sikerül, az abban mutatkozik meg, hogy teljes szívvel és figyelemmel tudok jelen lenni abban, amit csinálok. Ezt gondolom evangéliumi életmódnak.

– A rend kecskeméti gimnáziumában végzett, és mivel Ön is a szerzetesi hivatást választotta, valószínűleg jó példákat látott maga előtt.

– A rendszerváltás előtti utolsó években jártam gimnáziumba. Külön világ volt az intézmény, a városban úgy emlegették, a papok iskolája. Az első perctől nagyon otthon éreztem magam az iskolában és a kollégiumban is. Rengeteg lehetőséget biztosítottak számunkra a tanáraink. Kiélhettük a mozgásigényünket, és sokféle alkalmunk nyílt a közösségi együttlétre. Cserkészmódra neveltek minket: sportoltunk, túráztunk, hajót építettünk, csónakházat újítottunk fel, önkénteskedtünk. Hárman például rendszeresen látogattunk és segítettünk egy idős nénit. A piarista hivatásom fokozatosan érlelődött. Először a papság lehetősége merült fel bennem, majd egy tanárom kérdésére gondolkodni kezdtem a piarista szerzetesi hivatáson. Imádkoztam, hogy kiderüljön számomra, valóban erre hív-e Isten. Úgy éreztem, igen, és ez a gondolat megnyugtatott. A szüleim támogattak, és 1989-ben, az érettségi után rögtön jelentkeztem is a rendbe. Egy évre elvittek katonának, majd következett a noviciátus, és elkezdődött a piarista életem. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia szakára jártam, aztán az alapképzés befejezése után Rómában, a Lateráni Egyetemen egyházjogot tanultam.

– A kosáredzői tevékenységéről már mesélt. Van más kedves időtöltése, hobbija is? 

– Igazi hobbim nincs, de sok minden érdekel, a sport különösen. Bármibe fogok, mindenben fel tudom fedezni azt, ami érdekes számomra. Úgy gondolom, minél többféle nézőpontból látom a világot, annál valóságosabb, annál teljesebb képem alakulhat ki róla. Igyekszem megőrizni a nyitottságomat, és minél több mindent megismerni.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/magyarkurir.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Bencze Regina SSND munkatárs
Goreczky Tamás projekt koordinátor
Matolcsy János tanácsadó
Radnai Kinga munkatárs
 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Dobszay Benedek OFM

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41