Ki fordított hanyatt, hogy bármit is
teszünk, csak visszanézünk, mint aki
eltávozik? Ahogy ott fent megáll
a végső hágón, honnan az egész
völgy még egyszer kitárul, s elidőz –
úgy élünk mi is: egyre csak búcsúzunk.
Rainer Maria Rilke Nyolcadik duinói elégia
(Keresztury Dezső fordítása)
Igen, mi emberek úgy élünk, hogy „egyre csak búcsúzunk”. Amikor tegnap útközben Győr és Pannonhalma között Jelenits tanár úr halálhírét vettem, a megrendülés pillanatában kapcsolatunk „egész völgye még egyszer kitárult” számomra is, és elidőztem emlékeimnél.
Nem voltam pannonhalmi bencés diák, de szerzetesnövendékként a főmonostorból a gimnáziumba zarándokoltunk, hogy meghallgathassuk Jelenits tanár úr végzős osztályának tartott lelkigyakorlatos előadásait. A magas növésű, fiatal, tiszta szemű, sugárzó szellemű, dinamikus szerzetespap ajkáról bölcsesség, okosság, tiszta magyar beszéd, derű, elevenítő szellem, igaz módon közvetített „jó hír” fakadt.
Jó volt, szívet tágító volt hallgatni őt.
Természetesen részt vehettünk a bencés atyák konvent-lelkigyakorlatain is. Évek múltán több alkalommal hívták meg lelkigyakorlatra, amelyen közös életstílusunk örömei és gondjai elemzésével töltötte fel a lelkünket, és egy reménytelen korban a reményt és a türelmet, a fiatalok iránti gondoskodó szeretetet ébresztgette hallgatóiban.
A szerzetestanári konferenciákon az irodalomtanár az élő irodalomból, az irodalmat művelők közül szólt hozzánk, kollégákhoz, hogy eligazítson, utat mutasson a kortárs keresztény kultúra világában.
Hitoktatóként pedig példát adott arra, miként kell és lehet az irodalom segítségével az evangéliumi történeteket, Jézus tanítását a ma fiataljának, a ma emberének elmondani.
Tudása, szellemi kisugárzása, belső elkötelezettsége tette hitelessé, egyértelművé mindazt, amiről csak szólt.
Sulyok Elemér rendtársunk biblikus és irodalmi műveltségben Jelenits tanár úr példáját, módszerét követve tanította főiskolás hallgatóit. Soha nem titkolta, hogy a „mester” meghatározó módon hatott tanítványára még gesztusaiban, hangsúlyaiban is.
A kommunista diktatúra éveiben, s további évtizedeiben, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal gondja még arra is kiterjedt, hogy az 1963 szeptemberében elhunyt Sík Sándor piarista tartományfőnököt nem temetheti a pannonhalmi főapát, Jelenits tanár úr lelke, szellemisége, emberi tartása minta, példa volt környezetének, a megmaradt katolikus iskoláknak, hogy miként kell és lehet egyenesnek, tisztának maradni. A hatalom emberei akkor is váltották egymást, jöttek és mentek, de
Jelenits tanár úr szerénységével, őszinteségével, jóságos mosolyával, időnként szúrós és kutató tekintetével változatlan maradt.
Az 1989-es évvel beköszöntő változások közepette is volt találkozásom most már Jelenits tartományfőnök úrral. Mint frissen kinevezett és felszentelés előtt álló esztergomi segédpüspök jeleztem neki, hogy Dékány Vilmos esztergomi segédpüspök úr lelkületében ma is piarista szerzetespap, de a rend 1950-es részleges feloszlatása miatt nem tehette le az örökfogadalmat. Jelenits tartományfőnök atya pótolta a történelmi hiányt, magához hívatta Dékány Vilmost és Kállay Emilt, a hasonló sorsú egyházmegyés papot és a belső szabályoknak eleget téve mindketten letehették piarista örökfogadalmukat.
Így évtizedek kihagyása után nemcsak lelkületben, hanem jog szerint is a piarista közösség tagjai lettek. Püspökszentelésünk előtt Vilmos püspök örömteli szívvel mondta: piarista vagyok és ezt neked is köszönhetem. Boldog volt, szíve ifjúkori vágya beteljesült. Amikor Jelenits tartományfőnök úr ugyanekkor Kállay Emil atyát is befogadta a piarista közösségbe, nem tudhatta még, hogy leendő tartományfőnöküket, saját későbbi elöljáróját fogadta be.
Püspöki hivatali szolgálatot teljesítettem, amikor azt az üzenetet közvetítettem Jelenits tartományfőnök úrnak és a piaristáknak, hogy kérjék vissza az 1950-ben államosított Váci utcai központi épületüket. Ezzel nem kis gondot okoztam neki és rendjének, de döntöttek: a piarista atyák így visszakerültek a második világháború előtti házukba, sőt a későbbi Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolának is helyet tudtak adni.
Hetvenedik születésnapján a szerzetesiskoláról írott egyik tanulmányommal köszöntöttem Jelenits tanár urat. Rövid ajánlást is írtam hozzá. Ebben hálám, tiszteletem, szívem szeretete is benne volt. Most, amikor végigtekintek közös utunk állomásain, nem tudok mást írni, ezt ismétlem meg: „Jelenits István piarista tanár úrnak, a diákok atyjának a fiatalabb testvér tiszteletével és szeretetével ajánlom ezt a tanulmányt, annak is személyesebb hangvételű befejező szakaszát. Nem adhattam mást, mint ami életünkből, örömeinkből és gondjainkból fakadt és amely tapasztalatok az utolsó évtizedekben testvéri módon összekötöttek minket.
Isten jutalmazzon meg Tanár Úr!”
Jelenits István: Reggeli ima
Uram, Istenem!
Tiéd az éjszaka, és tiéd a nappal;
kezed műve a hajnali harmatcsepp és a Nap.
Add, hogy ma egész nap jókedvű és tiszta legyek,
a Világosság fia!
Köszönöm, hogy vagy, és hogy megteremtettél engem is.
Légy mindig jó hozzám,
és a te irgalmas szereteted ragyogjon mindig fölöttem!
Óvj meg a bűntől a mai napon, tölts el a te Lelkeddel!
Jó akarok lenni, hogy örömöd teljék bennem,
és szeretni akarlak téged, Uram. Ámen.
Forrás: orszagut.com