Vágvölgyi Gergely riporter azzal a kérdéssel kezdte a beszélgetést, hogy miért jó szerzetesnek lenni.
Hedvig nővér: Az első válaszom az lenne, hogy miért, lehet másnak is lenni? Komolyabbra fordítva a szót: az imádság meg a közösség jut eszembe. Ezért jó többek között. Ez egy olyan élet, ami talán a legjobb lehetőséget biztosítja arra, hogy folyamatosan Isten felé lehet fordulni.
Mirjam nővér: Megkérdezném, hogy miért jó házasnak lenni? Vannak erre racionális válaszok? Én azt hiszem, hogy itt egy misztériumnak vagyunk a tanúi. Isten meghívott minket erre a sajátos életformára, és ez a felénk hangzó szó számunkra az üdvösség napját jelenti. Ezen az úton valóban vannak hegyek-völgyek, és amikor az ember elkezd kapaszkodni egy hegyre, akkor ott nem tudja, hogy a tetején a Tábor hegy vagy a Golgota várja. Talán nem is csak attól szép a hegymászás, hogy felérünk a csúcsra, hanem attól is, hogy ott kapaszkodunk, és folyamatosan érezzük, hogy Isten jóváhagyja ezt a törekvésünket, hogy ő ad lendületet, hogy igazából ő vonz maga felé, és ebben a vonzásban élünk. És így együtt élünk. Ebben a vonzásban is erősítjük egymást.
Bálint: Az identitás és az öröm miatt jó szerzetesnek lenni. Hogy ha gyümölcsöt hoz, akkor mások mosolyában ez érződik. A szerzetesi életemben szintén nagy öröm, hogy a helyemen vagyok, ott vagyok, ahová Isten meghívott.
Gergely: Mik ma 2025 elején a legnagyobb kihívások és a legnagyobb örömök? Milyen állapotban találja a magyarországi szerzetes közösségeket a megszentelt élet napja?
Mirjam nővér: Eszembe jutott Szent Iréneusztól egy idézet, hogy kezdetben Isten nem azért alkotta meg Ádámot, mintha rászorult volna, hanem hogy legyen kit megajándékozni a jótéteményeivel. Minket Isten egy nagy krízissel ajándékozott meg. És fontos, még kihívásnak is mondanám talán, hogy vajon a krízist meg tudom-e élni Isten jótéteményeként.
Nagyon tetszik, ahogy a középkorban a szerzeteseket hívták: szerzetesek azok, akik Isten árnyékában rejtetten élnek. Emberileg azért lehet ez fájdalom is, vagy kudarc, krízis, és tudok-e hinni abban, hogy ez a beárnyékozottság termőre tud fordulni? Hogy Isten erejével tud gyümölcsöt hozni? Azt gondolom ez minden szerzetesközösséget előbb-utóbb meglátogat, mint ahogy minden családot is. A krízisek azért áldottak, mert a krízisben nem csak az lesz tapasztalható, hogy találkozom Krisztussal, mint a feltámadottal, hanem találkozom Krisztussal, aki feltámaszt. Nemcsak feltámadott, hanem Ő a feltámasztó is, és ez nagyon nagy kegyelem, ajándék. Nekem nagyon tetszik, hogy a krízis egy görög szó, és ítéletet is jelent többek között. Igen, ez is fontos, hogy ítéletet mondjunk egy útszakaszról, de a kínai nyelvben a kínai írásjegyek a krízist leírják külön-külön. Ott azt jelenti, hogy feltáruló lehetőség. Azt gondolom, hogy ezt tapasztaljuk meg most mi is, hogy feltáruló, kinyíló lehetőség, hogy úgy ismerhetem meg magamat, ahogy addig nem, úgy ismerhetem meg a közösségemet, ahogy addig nem, és úgy ismerhetem meg Istent, ahogy addig nem. Ezért az örömünk is egy ilyen tapasztalat. A szerzetesek is azt élhetik meg ebben, amit a családos ember, hogy a hűségünk mennyire viharálló, strapabíró.
Hedvig nővér: A kínairól az jutott az eszembe, hogy van egy olyan kínai átok, hogy Élj érdekes időben! Lehet, hogy ez most a szerzetességre is igaz, hogy ezek érdekes vagy átmeneti idők. Persze kérdezhetnénk azt, hogy melyik idő nem volt átmeneti, de azért azt gondolom, hogy sokunknak az érzése ez most, mert törésvonalak, változások mentén is élünk és nem mindent értünk. Nem teljesen világos, hogy akkor honnan hová, és nyilván ez ránk szerzetesekre is hat. Azt gondolom, hogy ez is jelen van, illetve annak a veszélye és nyomása itt van, hogy teljesítmény legyen az életünk, mert óriási elvárások vannak felénk szerzetesek felé, hogy oldjunk meg problémákat egyházon belül vagy a társadalomban. Hogy mit tudunk mi ezzel kezdeni, azt gondolom, hogy ez a szerzetesség jelenét meghatározza. Ami az életünk lényegét adja, ahhoz hogyan tudunk mi is visszatérni vagy még mélyebben bele lépni. Ezt nagy kihívásnak látom most.
Bálint: Túl sok feladat, túl sok tennivaló, érzés, és ezzel valahogy jól bánni. Ami kihívás még, hogy minden túl gyors. Gyorsan kéne reagálni, most kéne tudni stb. A harmadik meg, hogy kevesen vagyunk, egyedül nem megy, a magány érzése. De vigaszként érzékelünk örömöket az Isten felől. Veled vagyok. Ugye látod, hogy itt vagyok? Ugye látod, hogy teszem? Picit olyan érzés, hogy ugye bízol ebben a magban, ami növekszik magától? Nagyon nagy vígasz és öröm ez. Másik ilyen vígasz, amit érzékelek hivatásgondozóként azok az őszinte keresések, tekintetek, hogy valaki rátalál erre. A harmadik, amit kapok másoktól: ugye látjátok, hogy szükség van rátok szerzetesekre, az imáitokra?
Gergely: Egy katolikus olasz újságírónő az egyik könyvében azt írta, hogy az ő fő elvárása a szerzetesek felé, hogy imádkozzanak. Ők a kemény harci különítmény, és amikor már nagyon mély a krízis, akkor a szerzetesekhez kell fordulni. Mert ők az utolsó mentsvár, akik kiimádkozzák az embert, a családot, a nemzetet a krízisből. Megmondom őszintén, az én elsődleges elvárásom is az a szerzetes felé, hogy imádságos ember legyen. Mi az, amit mi hívek ne ömlesszünk a szerzetesekre, ne várjunk el, mert irreális, és amivel tudunk segíteni benneteket?
Bálint: Szükségünk van egy királyfira, aki legyőzi a sárkányt. Ugye legyőzitek, ha nekem nem megy? Légyszíves nyugodtan várjatok el tőlünk! Az igazi vágy az elvárás mögött, hogy nem vagyunk egyedül, hogy Isten velünk van, együtt irányuljunk felé. Ki tud ott maradni velem a kereszt alatt, azokban a nehéz helyzetekben, ahol nincs gyors megoldás?
Hedvig nővér: Ami nehéz, amikor szolgáltatásokat várnak tőlünk akár az intézmények és a szolgálataink szintjén is. Például az iskoláinkban nyújtsunk úgymond minőségi szolgáltatást lehetőleg olcsóbban, de azért az Istennel sokat ne idegesítsünk senkit. Ennek a feszültségénél ott van a szerzetesség.
Mirjam nővér: Én az imáról tudok talán mondani valamit. Jó érzés tudni, hogy sokan fordulnak hozzánk kéréssel, hogy imádkozzunk különféle helyzetekért. Ez azért is nagyon jó, mert az életünknek tényleg van egy kihagyhatatlan transzcendens dimenziója, tehát, hogy nem csak a közvetlen szükségleteket akarjuk szolgálni. Nekem nagyon tetszik Lázár Ervinnek A bolond kútásó című meséje. Miután már nagyon sok kutat ásott, és nagyon jól értette a mesterségét, egyszer csak elkezdte az ég felé ásni a kutat, és mindenki döbbenten nézte, hogy potyognak az égdarabok, a felhőfoszlányok. Hát ennek az embernek elment az esze, mondták, és egyszer csak átragyogott a fény az ásása nyomán.
A szerzetességnek van egy ilyen bolond kútásó szerepe, hogy fölfelé ássa a kutat, hogy Isten fénye, ez a derűs szelíd fény mindig ott van, Isten a biztos jelenlétével (olyan szép az ikonokon a mindig ott lévő arany háttér). Talán a pszichológusok úgy mondanák, valahogy átkeretezi a történetemet, hogy én hogyan tudok ehhez viszonyulni. Eszembe jutott az a kép: az imádság olyan, mint egy csendesen működő inkubátor. Amiben benne vagyok, és akkor növekszik bennem az élet, és egyre életképesebbé válok. Túl a feladatokon jó visszamenni rendszeresen, hűségesen ebbe az inkubátorba, Isten jelenlétébe, hogy az élet növekedjen bennünk, hogy életképesek legyünk. Örök-életképesek legyünk.
Egy gondolat még eszembe jutott: olyan veszély fenyegethet minket, hogy mintha azonosulás jönne létre a cselekvés és a létezés között. Pedig ez nem ugyanaz. Én nem attól létezem, hogy megvalósítok projekteket, terveket. A létezésnek önmagában van nagy értéke. Hosszú ideje kezdem a 46. zsoltárral úgy az imáimat, úgy, hogy a „Legyél csendben és tudd, én vagyok a te Istened” sorát úgy imádkozom, hogy minden lélegzetre egy-egy szót elhagyok.
Legyél csendben és tudd, én vagyok a te Istened. Igen, én egy teremtmény vagyok, van egy Istenem, egy teremtőm. Legyél csendben és tudd én vagyok. Én vagyok, aki van. Én vagyok, aki veled van. Én vagyok az, aki leszek számodra, majd megismersz az úton. Légy csendben és tudd azt a valóságot, hogy nem egyedül jársz az úton. Ez nem bolyongás, hanem én ott várlak erősebb szeretettel, ingyenesen.
Légy csendben. Ez nem csak a szó hiánya, hanem amikor belül a tó tükre sima lesz. A vágyaim, indulataim elcsendesednek. És az utolsó szó, hogy legyél. És ezt kimondom magamnak, hogy legyél. Istennek ez a vágya, hogy legyünk!
Gergely: A szentév már bő egy hónapja tart. Hogyan váljon igazán a remény zarándokává egy megszentelt életet élő személy, és hogyan tud az életével, a saját zarándoklatával arra bírni másokat, hogy ők is bátran induljanak el ezen az úton?
Bálint: Azt kérdezném a közel álló emberektől: figyelj, megkérdezted az Istentől? Ez lenne a zsigeri válaszom. Mert bármiféle elv, hogy hogyan kéne azzá válni, nagyon a saját cselekvésünkre fog irányulni. Azt hiszem a figyelem iránya számít. Tehát, hogy a zarándoklatnak a végét ne veszítsük szem elől. Vagy az irányt, és segítsük egymást oda irányulni. Ha önmagunkra irányulunk, és válni akarunk együtt valamivé az kicsit erőltetett, hogyha viszont együtt haladunk valami felé, akkor az a nincs rendben még érzés enyhül, élvezzük is az utat.
Hedvig nővér: Én azt ajánlanám, hogy egy igazi zarándoklat az hasznos. Hogyha a remény zarándokai akarunk lenni - és nem arra gondolok, hogy repülőre szállok Rómába - hanem úgy, ami egy kicsit megpróbál, hogy milyen úton lenni és milyen az, amikor csak egyetlen dolog fontos, az, hogy célba érkezzek. A remény kivesz magunkból és valahova máshova emeli fel a tekintetünket. A hit, remény, szeretet együtt kel életre, úgyhogy azt gondolom, hogy a szeretet és hit cselekedetei azok, amelyek ezt a reményt ébren tartják.
Mirjam nővér: Keresztes Szent János atyánk nagyon érdekes módon a reményt az emlékezettel kapcsolja össze. Arról beszél, hogy egyfajta memória aszkézist kell gyakorolni. Kezdetben az emlékezetet azért kaptuk, hogy Istenre emlékezzünk. Ez a memória Dei. Aztán ez töredezett lett, és már mindenfélére emlékezünk, és félő, hogy néha túlnyomóan a rossz dolgokra, a sebzettségeinkre. Kicsit olyan az életünk, mintha két túlpakolt bőrönddel caplatnánk az úton, és ezek a bőröndök mindig kinyílnak és egy-egy emlék esik ki itt-ott. Összeszedem, rakom vissza, de lecsukni nem tudom. Mert van kapacitása a lelkünknek, a pszichének, amennyi belefér, és azt mondja erre Keresztes Szent János, hogy gyakorolni kell az elengedést. És Szent Terézia anyánkkal nagyjából ugyanazt mondják kicsit más stílusban. Szent Teréz az önéletrajzának azt a címet akarta adni, hogy Isten irgalmasságainak a története. Ő nem azt a címet akarta adni, hogy Önéletrajz, és ha így nézem az életemet, így nézem a múltamat, akkor ilyen kis szentjánosbogarak az utamon Isten irgalmasságai. Ahogy meggyógyított egy helyzetben, ahogy átsegített egy nehézségen, ahogy örömet adott valamiben, ahogy növelte bennem a szeretetet, ahogy megajándékozott egy gyönyörű élménnyel, egy közösséggel. Isten irgalmasság története legyen az emlékezetem tartóoszlopa. És van, amit pedig el kell engedni. Két dolog irányul az életünkben a jövő felé: a remény és az aggódás. Mindkettő a jövőt célozza meg, és milyen más gyümölcse van egyiknek-másiknak! Az egyik lendületet ad, a másik megbénít. És talán ez a memória aszkézis segít abban, hogy a lendületünk ne törjön meg.
Gergely: A zarándoklattal is úgy van, hogy bár próbálunk lendületesek lenni, járunk kint a szép vidéken, de aztán beérünk a városba és nagyon furcsa dolgokkal találkozunk, főleg a belvárosban. Hogyan vetkőzzük le ezeket a társakat, akik egy életen át ott akarnak lenni? Akárhogy zarándokolunk, jönnének velünk. Hogyan legyünk tiszták a lelki városban is?
Hedvig nővér: A lelki élet útjának vannak szakaszai, és hogy mindazzal, ami ott van bennünk, és ami folyamatosan kísér és el akar téríteni a céltól - azzal ami az Istentől elválaszt - azzal mit teszünk. Nyilván van egy része ennek, ami rajtunk múlik: tervezett küzdelem, tehát aszkézis. Meg az azzal ellentétes jónak a gyakorlása. Ám ahogy halad előre, egyre nagyobb szerepet kap az, hogy maga az Isten tisztít meg voltaképpen. Istennek a műve ez. Rátekinteni arra, aki tiszta. Talán ez, ami a leginkább az embert tisztává teszi, mert én saját magamat biztos, hogy nem tudom.
Bálint: Bartók Tibor azt mondta nekem, hogy a jezsuiták piactérre állított karthauziak. A nagy rendházaink bent vannak a város közepén. A múltkor beszélgettünk a generálissal, ő többször kiemelte nekünk, hogy ezek azok a fajta feszültségek, amelyeket nem is akarunk, nem is tudjuk őket feloldani. Például a cselekvés, a szemlélődés közötti feszültség vagy ez, hogy ott vagy a város közepén, és közben a figyelem szétszóródik. Ez egy tapasztalat, amiről beszélgetni kell. A kérdés az, hogy mit kezdek ezzel a tapasztalással? Az irányt abban érzékelem, hogy oda irányulunk-e, ahol fény van. Nekem nagy téma az, hogy keresztényként arra vagyunk-e meghívva, hogy a kísértéseinkkel küzdjünk. És legyőzzük a gonoszt, a rosszat, de ez így vesztes útnak érződik. Mert mint Péter a vízen járásnál: a hullám erősebb. De ha Jézus jön, a vízen járó vagy a fény hol volt? Ez mit jelent a frusztrált embernek, aki nem találja meg a csöndet, a fényt? Lehet közel a fény? Ha oda beszippantódna a figyelem, ott tisztulna valami. Jézus vált meg, ő az, aki megtisztít.
Mirjam nővér: Keresztes Szent János és Nagy Szent Teréz is azt mondják, hogy el kell jutnunk oda, - és el is jutunk hála a kríziseknek többek között - hogy belátjuk azt, hogy önerőből nem tudjuk magunkat meggyógyítani. Önerőből nem tudunk tisztává válni. Önerőből nem tudunk szentek lenni. De rossz is lehetne, ha egy napon azt mondanám, mikor a tükörbe nézek, hogy na, most tiszta vagyok. Nem magam tisztítom meg a saját erőfeszítéseim által, mert kell, aki mindezt végbe tudja vinni bennem. Az Isten és az Ő ereje. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ezek az indulatok, amik bennünk vannak, azért elkísérnek minket, elég hűséges társak, és tudnunk kell, hogy ezekkel együtt kell élnünk. Beleférnek az életünkbe és majd dolgozunk magunkon, de ráhagyatkozással Isten irgalmára.
Isten képes arra, amire talán mi csak nagyon ritka pillanatban, hogy a bűnt leválasztja a bűnösről. Nem azt mondja, hogy elnézem a bűnödet. Hanem leválasztja rólam a bűnt. Félreteszi, és engem viszont elfogad. Kérnünk is kell ezt az irgalmat. Hogy tisztítsa meg a szívemet mindattól, ami akadály bennünk. Keresztes Szent János is sokat mondja, és Szent Teréz is, hogy az imádság az nem olyan dolog, amit én hozok létre kívülről, hanem ott van bennem, csak nem férek hozzá.
Van számomra egy kedves ikon. Ez a jel ikon: Mária áll imádkozó tartásban, és a szívében, az egész belsejében ott van az éppen megtestesülő Krisztus. Ez az a pillanat, amikor Mária kimondja azt, hogy legyen nekem a te igéd szerint. Na, legyen nekem a te igéd szerint, úgyse tudok ennél többet, mi ezt rezignáltan szoktuk néha mondani. De a görög szövegben ez egy óhajtó mód: Ez az egy vágyam! - így fordíthatnánk. Bárcsak így lenne, amit te akarsz, ez a legmélyebb vágyam! A tisztaságra is ez vonatkozik. A vágyunkat növeljük ez irányba.
Bálint: Vannak feszültségek, amelyek jók. Például a gitár. Ha felengednénk a feszültséget a húrokban, nem tudnánk játszani rajta. A kérdésem az lenne, hogy van-e olyan emberi tapasztalat, hogy a bennem lévő feszültségen az Isten akar játszani. Mint az íj megfeszített húrja és a gitár húrja. Ezeken keresztül történik valami, kell a megfeszülés hozzá. Mi lenne hogyha az Istennek engednénk ezt a fajta feszültséget, hogy lőhessen és zenélhessen rajtunk keresztül?
Gergely: Tapasztaljuk mindannyian a hitélet válságát, de közben gyönyörű jeleket is látunk. Én éppen a héten írtam egy szerzetes nővérnek, hogy annyira lelkesít, hogy itt láttam egy megtérést, ott egy család életének a rendeződését, emitt elkezdett valaki imádkozni, akinek a környezete évek óta fohászkodik azért, hogy forduljon Istenhez. Ez a kettősség, ez a látszólagos ellentmondás itt van velünk. És van a megszentelt életet élők feladata, hogy átadja a fényt, hogy ne csak őrizze a lángot, hanem tovább is adja. Mit javasolnak és mit kívánnak a megszentelt életet élőknek erre az évre?
Bálint: Nyugi, ezt mondanám. A másik meg, hogyha jól csináljuk, sosem válunk mesterré. Akkor mindig tanítványok maradunk. Mindig követjük a mestert. Ha jól éljük, járjuk ezt az utat, akkor sohasem kell mesterré válnunk.
Hedvig nővér: A lelki út meg a tisztulás kapcsán jutott az eszembe, amit egy ferences atya mondott nekünk egy lelkigyakorlaton: Hol vannak az érett szerzetesek? A kriptában!
A domonkosok egyik jelmondata Aquinói Szent Tamástól van, hogy amit szemlélünk, annak a bőségéből adni. Valahogy ez a bőség áradhasson. Azért szeretem ezt a mondatot, mert hogy nem a sajátunkból kell voltaképpen adni. Ezért nem is fog elfogyni, amit adunk, mert ez a túlcsordulása valaminek. Azért is jó, mert akkor ez a létünk meg a cselekvésünk egysége.
Mirjam nővér: A kármelben Kis Szent Teréztől kezdve Nagy Szent Terézen át Keresztes Szent Jánosig is arról beszélünk, hogy az evangelizáció legmélyebb szintje nem is a térítés, hanem a vonzás. Hogy létünkkel csendesen sugározzuk azt, hogy jöjj az Atyához. Hogy van hova menni, hogy téged várnak! De a létemmel vonzzak. Kis Szent Teréz az Énekek énekét imádkozta át, és arról ír a kéziratában, hogy ott van ez a mondat az Énekek énekében: "Vonzz engem és mi futni fogunk a te keneted illata után!" Teréz ezt írta: „Uram, megértem, hogy akkor, ha egy lélek engedte, hogy rabul ejtse a te keneteid illata, nem futhat egyedül. Magával ragadja az összes lelkeket, akiket szeret. Ez minden kényszer, minden erőfeszítés nélkül történik. Ez az ő feléd vonzódásának természetes következménye.”
Hogy lehet továbbadni a fényt a mi életünkben? Talán úgy, ha megmaradok ebben a vonzásban. Krisztus azt mondja, hogy amikor majd felemeltetnek, akkor mindeneket magamhoz vonzok. Ebben a vonzásban megmaradni. És ha megmaradok ebben a vonzásban, akkor szinte óhatatlanul ennek természetes következménye, hogy magammal vonzom azokat is, akik valamilyen módon rám vannak bízva.
Gergely: Még a beszélgetés elején elhangzott, hogy időnként megyünk fel a hegyre, és nem tudjuk, hogy ez a Tábor hegye vagy a Golgota. Én a magam részéről úgy érzem, hogy ma a Tábor hegyére értünk fel. Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.
MSZKI
Fotó: Magyar Kurír