Ugrás a tartalomra
normál Hazai
2018. április 17. 16:15
Mátraverebély-Szentkút

Mária, társunk az úton - Mirjam nővér elmélkedése

Mirjam nővér, a Sarutlan Kármelita Nővérek Szerzetesrend perjelnője az április 14-én megtartott szerzetesi zarándoklaton: Mária, társunk az úton címmel elmélkedést tartott, amely itt olvasható el - elmélkedhető végig.

MÁRIA, TÁRSUNK AZ ÚTON

Nem merek többre vállalkozni, mint arra, hogy nagyon egyszerű szavakkal megosszak veletek egy-két olyan tapasztalatot, fölismerést, amit Márián keresztül kaptam, s ami segít otthonosabban mozognom Isten közegében.

Szerzetesi életemben egyre inkább érzem az igazságát Órigenész meglátásának: „Aki nem fektette fejét Jézus keblére, és aki nem kapta tőle Máriát anyjául, az nem tudja feltárni (az Evangélium) mély értelmét.” (Commentaire de l’évangile de Jean, I,23)

Kis Teréz, néhány héttel a halála előtt, megfogalmaz néhány figyelemreméltó gondolatot a Szűzanyával való hiteles kapcsolatról: „Nem kellene olyan dolgokat mondani róla, melyek valószínűtlenek, vagy amit nem tudunk. Példának okáért, hogy három éves korában elment a templomba, és rendkívüli buzgalommal s szeretettől lángoló érzésekkel felajánlotta magát Istennek, jóllehet talán egyszerűen azért ment, hogy engedelmeskedjék szüleinek.” … „Hogy a Szent Szűzről szóló prédikáció eredményes legyen, a valóságnak megfelelően kell az ő életét bemutatni, úgy, amint azt az Evangéliumból megsejtjük, nem pedig, ahogy elképzeljük. Azt pedig gondolhatjuk, hogy názáreti és későbbi élete is egészen hétköznapi volt.”… „A Szent Szüzet megközelíthetetlennek állítják elénk, pedig úgy kellene őt bemutatni, mint akit követhetünk, amint a rejtett erényeket gyakorolja és a hitből él, mint mi…” „Jó, ha beszélnek kiváltságairól, de nem szabad ennél megállni. Meg kell őt szerettetni. Ha a Szent Szűzről hallunk prédikálni, és elejétől végig mintegy kénytelenek vagyunk felkiáltani magunkban: Ó! … Ó!… ebbe belefáradunk, ez nem ösztönöz szeretetre és követésre.” (Utolsó Beszélgetések, 1897. augusztus 21.,23. )

Máriáról olyan keveset ír az Újszövetségi Szentírás. Ezért is feltűnő talán, hogy ebben az annyira kevés rá vonatkozó mondatban olyan aránytalanul sokszor fordul elő egy szó: a szív. Mária szíve. Lukács evangéliumában olvassuk a 2. fejezet 19. versében: „Mária pedig mindezeket a dolgokat megőrizte, és szívében forgatta.” A „forgatta őket /el-elgondolkodott rajtuk” szókapcsolatot a görög a symballusa  particípiummal (a symballo igéből) jelöli. Ebből származik a szimbólum főnév, mely eredeti értelme szerint egy kettétört tárgy (például egy gyűrű) összeillesztését jelenti, mely azután egy önmagán túlmutató jelentéssel gazdagodik. Rányílik egy mélyebb dimenzió meglátására. Mária megőrizte és összerakosgatta a szívében, az énje centrumában a hallottakat, látottakat, hogy megértse − és jól értse! − a történteket. Mintha ez lenne Mária reflex-szerű magatartása minden felkavaró, nehezen feldolgozható esemény kapcsán: a szíve emlékezetéhez fordul, és türelmesen, nagy belső figyelemmel összerakosgatja az esemény-darabkákat. Egybefogja Isten szavát, a saját múltjának meghatározó történéseit, s ezek mellé illeszti oda az életében megjelenő új valóságot. Ebben a hármas tükröztetésben válik lehetségessé az új − örömteli vagy keserves – valóság integrálása, beépítése az életébe. Amikor valami olyan dolog történik velem, ami kibillent addigi egyensúlyomból, akkor – Mária mintájára – megpróbálom a „tört részeket” egybeilleszteni, hogy rálássak az egészre. Nem izoláltan nézem a velem éppen megesett nehéz, váratlan eseményt, hanem igyekszem „egyben látni”, egy csokorba kötni ezt az új valóságot a múltam útjelző, döntő történéseivel és Isten szavával, Isten ígéreteivel. Ezzel az intenzív belső munkával tudom beépíteni a fájdalmas valóságokat, a kudarcokat, de a kegyelem túláradásait is életem áramába.

A Lukács evangélium 2. fejezetének 51. verse így szól: „De ők nem értették meg, amit nekik mondott… Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat.” A ’megőrizte’ szó görög alakja (diatereo) egy hosszú belső párbeszédre, dialógusra utal. Mária időt szán a töprengésre, az értelemkeresésre. Amikor nem értem azt, ami engem ér, akkor nyugodtan, hosszan beszélnem kell a lelkemmel, mint ahogy a 42. zsoltár mondja: „Miért vagy szomorú, én lelkem, miért háborogsz bennem?” (Zsolt 42,6) Semmi értelme aszerint osztályozni a múlt eseményeit, hogy mi volt jó és mi volt rossz. Minden jóvá válhat, minden Isten irgalmát hirdetheti, hiszen minden kegyelem – ennek a belátására vezethet el ez a belső párbeszéd.

„Üdvözlégy, kegyelemmel teljes!” – köszönti az angyal Máriát. (Lk 1,28) Más fordításban úgy olvassuk: „Örvendezz, kegyelembe fogadott!”  Különös, hogy az angyal nem a nevén szólítja, nem azt mondja, hogy: ’Örvendj, Mária!’ Miért? Mire mutat rá ez a köszöntés?  Talán arra, hogy Mária legmélyebb identitása nem az, hogy ő Mária, hanem az, hogy kegyelembe fogadott. Mária attól az, aki, hogy betöltötte őt Isten kegyelme. Mária az, aki drága, aki szeretett Isten szemében. Bennünket is az határoz meg legmélyebben, az a valódi önazonosságunk, hogy Isten kegyelmébe fogadottak vagyunk, kedvesek vagyunk Számára. Mária kegyelme kapcsolatban van azzal a feladattal, amit kapott, de több is ennél. Ő Isten szemében nem csak egy funkciót tölt be, hanem személyében kedves, szeretett Isten számára. Mi is, mindannyian személyünkben, és nem pusztán feladataink, eredményeink, titulusaink révén vagyunk kedvesek, szeretettek Isten számára. Olyan örömteli erre gondolni! XVI. Benedek pápa több ízben is emlékeztetett arra, hogy a kegyelem (karis) és az öröm (kairé) szavak közös tőről fakadnak, közös a gyökerük. A talajvesztett napokon, amikor minden a feje tetején áll bennünk és elvesztettük a tájékozódási pontjainkat, jó odafülelni az angyal nekem szóló szavára: „Örvendezz, kegyelembe fogadott!”

Amikor Máriát köszöntötte az angyal, akkor valami olyan dolog történt vele, amit ő nem kért, amiről nem tudott, de beleegyezett, hagyta, hogy megtörténjen vele. Hite és bizalma nyitott az ismeretlenre, és Isten átmosolyog a meglepetések mögött.  Mint Izrael igazi leánya, beváltja népe ígéretét. A Kivonulás könyvében olvassuk: „Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden szavát és rendeletét. A nép egy szívvel-lélekkel felelte: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott!” Mária a hit engedelmességével teljesen ráhagyatkozott a Mindenhatóra. Lázadás, csüggedés, visszavonás nélkül elfogadta Isten akaratát. Ez az Isten iránti alávetettsége önkéntes, tudatos és szilárd. Rá is érvényes, amit Pál Jézusról mond: benne csak IGEN volt(2Kor 1,19).

De a helyzetünk elfogadását nem szabad összekeverni a beletörődéssel! Az igazi elfogadás azt jelenti: készek vagyunk befogadni Isten mindent átalakító erejét.

„Jób kérdéseire a válasz Mária Mennybevétele.” (C.G Jung)

Amikor az angyali üdvözlet jelenetét olvasom, mindig megrendít Mária magatartása. Alig szól.  Csupa hallgatás, csupa figyelem, csupa készség. Isten szívét próbálja megérteni, és nem a saját érzéseit helyezi előtérbe. Az angyali üdvözlet sokkal többet elmond Isten szívéről, mint arról, mi ment végbe Máriában. Amikor Isten gondolatai nem azonosak az enyéimmel - és ez jó néhányszor előfordul –, kérhetem Mária oltalmát, hogy segítsen ilyen hittel telt csodálattal leborulnom az Úr előtt és szándékai előtt. Úgy tartják, a filozófia sajátossága: érteni felháborodás nélkül. Ennek analógiájára mondhatnánk: a kontempláció sajátossága - csodálni anélkül, 

hogy mindent érteni akarnánk.  Mi általában azt gondoljuk el, hogyan kellene alakulniuk a dolgoknak. Mária pedig – Józseffel együtt - elfogadta azt, ahogy a dolgok alakultak. Nem mindig érdemes azon fáradoznom, hogy mindenképpen változtassak pillanatnyi helyzetemen. Sokszor jobb elfogadom, elnyugodnom benne, feltárni Krisztus előtt szenvedésem forrását és a bensőm mélyén találkozni az Úrral. Keresztes Szent János azt írja, hogy a léleknek több központja van, s akkor is alá tud szállni valamelyikbe, ha még nem érte el a legmélyebbet. (Élő szeretetláng 1,9)

Teremtményi mivoltunk legigazabb megnyilvánulása Mária válasza: „Történjék velem szavaid szerint!” De kissé archaikussá vált számunkra ez a megfogalmazás, s talán vesztett az erejéből. Hogy érintene, mi menne végbe bennem, ha ezt úgy mondanám: „Csinálj velem, amit akarsz!” Áment mondok Isten tervére, odaadom magam neki fenntartás nélkül. Az ámen hitet és engedelmességet jelez egyszerre. „Így van, és így legyen!” De az Isten akaratába való beleegyezést nem lehet improvizálni. Ez mindig egy hosszú hűség gyümölcse.

Az üdvtörténetben három nagy FIAT hangzik el. Istené a Teremtésben, Máriáé a Megtestesülésben és Jézusé a Húsvéti Misztériumban. De van egy negyedik is, amit minden nap kimondunk, amikor a Miatyánkot imádkozzuk: Fiat voluntas tua. És Isten olykor a szavunkon fog, s pontosan ezek a helyzetek lehetnek egyfajta tesztjei valódi belső szabadságunknak… „Isten – írja Simone Weil (Intuitions pré-chrétiennes) – titokban, meglepetésként etet a lélekkel egy gránátalmaszemet. A gránátalmaszem jelenti a beleegyezést, amit a lélek odaad Istennek, szinte anélkül, hogy tudna róla, vagy hogy bevallaná magának. Ez észrevétlenül megbújik a lélek összes többi testi hajlamai között, és mégis örökre eldönti a sorsát.” Isten titkosan belém adja a képességet az ámen-re, én pedig szabadságom függvényében, belső szabadságom mértékében használom ezt a képességet. Nem felejtem el Nemeshegyi Péter atya szavait és mozdulatait egy nálunk tartott lelkigyakorlaton. Arról beszélt, hogy Mária igen-je, legyen-je tele volt örömteli óhajtással, szinte türelmetlen vágyakozással. Nekünk is így kellene az igeneket kimondanunk. Például amikor hajnalban csörög a vekker és ki kell mászni az ágyból: Úgy legyen, úgy legyen! Vagy ha megbíznak egy feladattal, amit a hátam közepébe sem kívánnék: Úgy legyen, úgy legyen! - S közben lelkesen magasba lendítette a karjait…

 „Ezt mondja az Ámen” – olvassuk a Jelenések könyvében Jézusról, a megszemélyesített Ámenről (Jel 3,14). Kétségtelen, hogy az ember nem valósíthatja meg önmagát anélkül, hogy ámen-t, igen-t ne mondana valakinek vagy valaminek.

Azonban egy igen kimondása sok nem-et is feltételez. A választás mindig lemondás is. Erről nem szabad megfeledkeznünk. Jézus azt mondja a betániai Mártának, hogy „Mária a jobbik részt választotta.” (Lk10,42) Részek jutnak nekünk, nem a minden. De ami igazán fontos az életben, az minden úton megtörténik velünk. Nem kell félnünk attól, hogy lemaradunk valamiről.

Paul Roth szabadverse nagyon plasztikusan mutatja be ezt a helyzetet.

Igen vagy nem

Nem tarthatsz                

egy életen át

minden ajtót nyitva,

hogy egyetlen esélyt se szalassz el.

 

Aki egyetlen ajtón sem lép be

és egyetlen lépést sem tesz előre

az előtt is évről-évre

egyik ajtó csukódik be a másik után.

 

Aki élni akar,

annak döntenie kell:

Igen vagy nem –

nagyban és kicsiben.

 

Aki elhatározza magát, értékel, választ,

ez lemondást is jelent.

Minden ajtó ugyanis, melyen áthalad,

sok másikat zár be előtte.

 

Nem szabad csalni

és úgy tenni,

mintha bizonyítani lehetne,

mi fog történni azon ajtó mögött.

 

Minden Igen –

az átgondolt, a felülvizsgált is -,

ugyanakkor kockázat,

és célt kíván meg.

 

Ám minden kérdés közül ez az első:

mi a cél,

amihez az Igent és a Nemet mérem,

És: mi célból akarok élni?

 

A döntéseinknek következményei is vannak, s ezekkel együtt kell vállalnunk őket. A meghozott döntésnek ezt a dinamikáját Mária végigkísérte Jézus életében is. A korábban feltett aggodalommal teli kérdés: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Bánkódva kerestünk téged.” (Lk 2, 48), a Golgotán átadta helyét a néma döbbenetnek: hová vitte Fiát a „nekem Atyám dolgaiban kell lennem” (Lk 2, 49). Jó kérni Igentmondó Miasszonyunkat, hogy segítsen a Szentlélek fényében meghozott döntéseinkhez hűségesnek lenni, mert a hűség az, ami megérleli az embert.

Számomra az egyik legfontosabb nap a liturgikus évben Nagyszombat. „Nagy csend van ma a földön.” Így kezdődik az az ókori szentbeszéd, amit minden Nagyszombaton felolvasunk. Mária a hitével, a reményével „hordozta és megtartotta az Egyház lelki épületének egész súlyát – írja Henri de Lubac −; Nagypénteken, amikor a hit mindenkiben elhalványodott vagy eltűnt, ő töretlen hitével maga alkotta az egész Egyházat, ő egymaga. És benne nyert menedéket, rejtőzött el, forrt újra egybe a Misztikus Test egész élete, míg Nagyszombaton Jézus a sírban nyugodott.” (Henri de Lubac: Meditation sur l’Eglise).

A húsvéti Szent Három Nap ünneplésének a közepén ott van ez az üresség, mintha hirtelen megtorpannának az események, megállna az idő. Úgy látszik, a Szentlélek fontosnak ítéli a hiány, a veszteség, a gyász tapasztalatait. Az illúziók szétrobbanása, a veszteség beépítése az életünkbe lényeges szerepet játszanak emberségünk elmélyítésének folyamatában, a homo christianus kialakulásában. Nagypéntek eseményei minden résztvevőt belesodortak az abszurditás, a képtelenség, a lehetetlenség megtapasztalásába. Egy anya, aki tehetetlenül kell, hogy végignézze Fia halálát, a tanítványok, akik megfutamodtak, sőt volt, aki egészen az árulásig sodródott, a vallási vezetők pedig úgy tartották, hogy mindez igazságos és jogos büntetés volt. A sírt pedig egy nagy kő zárja le, mindenkit Isten csöndjében hagyva. Marad a fájdalom, az értetlenség, az értelmetlenség vagy a szégyen szorítása. Mennyi veszteség! Elveszítettem egy számomra fontos, szeretett lényt, egy csodált mestert, néhány addig biztosan működő vallási meggyőződést. De elveszítettem az önmagamról, mint hűséges tanítványról kialakított képet is. És itt kezdődik Nagyszombat munkája. Nem lehet már többé elbújnom az élet nagy evidenciái elől: igen, a kudarc létezik, igen, a szabadságot el lehet torzítani, le lehet zülleszteni, igen, a halál létezik, igen, Isten Isten, nem pedig az én sokszor gyerekes elvárásaimnak a beteljesítője. S nekem mindezek között a reményt kell kimunkálnom magamban. Ez Nagyszombat belső munkájának lényege. A reményt kell kimunkálnom, vagyis értelmet kell keresnem – túllátva a látszólagos abszurditáson, veszteségen, kudarcon, sikertelenségen, mert így leszek képes befogadni az Országot. Ez egy hosszú, lassú belső folyamat. De ez nem más, mint a szívünk megtérése. Ennek a transzformációnak folyamán rátámaszkodhatom az Istenszülőre, Ő megtart. (Csak zárójelben jegyzem meg: az a valóban nagy, akire rá lehet támaszkodni, nem az, aki fölénk nő.) Mária emlékeztet, bátorít és vigasztal. Mintha Fia szavait súgná a fülünkbe: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag…” (Mt 17,20), és „Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket.” (Lk 21,19) Azt hiszem, Mária jól tudott visszanézni, jól tudott emlékezni, jól tudta a reményt védelmezni. A remény –tagadó formában megfogalmazva – annak elutasítása, hogy a szorongás vagy a szenvedélyek megbénítsanak. A remény visszaadja a lélek oldottságát, nem csak szabaddá tesz „valamitől”, hanem szabaddá válunk „valamire”: arra, ami valóban képes betölteni. Ez pedig Isten. Mária, a remény Anyja (mater spei) nem csak a jelen keserves, fájdalmas, felkavaró élményeit nézi, hanem visszanyúl, és ezek mellé odateszi Isten ígéreteit. Ez lehetett „értelmezési horizontja”. Hisz Isten ígéreteiben, s fürkészi ezek beteljesülésének legapróbb jeleit is. „Minden remény ellenére is reménykedve hitt.” (Rom 4,18) Nem takarja el a valóságot, hanem túllát rajta. Próbálgatom én is így nézni életem eseményeit. Az adott valóságra hagyom, sőt akarom, hogy rávetüljön Isten örök, megmásíthatatlan ígéreteinek fénye. Így oldottabban, bátrabban, nagyobb nyugalommal tudok továbbmenni az úton.

A Szűzanya még azt is megsúghatja, ha a szívére hajtom a fejem, mi volt számára Nagyszombat csendjében és ürességében az az Ige, ami „átmelegítette a szívét”, s elsegítette ahhoz, hogy „mégis igent mondjon az életre.” (V.Frankl) Talán ez: „Ámen, ámen, mondom nektek, ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.” (Jn12,24) E szavak kapcsán Mária biztosan nem magára gondolt, hanem Fiára. Ugyanakkor ezek a szavak, Isten kegyelméből, benne is megvalósultak. A modern hermeneutika kidolgozott egy elvet, miszerint ahhoz, hogy megértsünk egy szöveget, nem lehet eltekinteni attól a hatástól, amit a szöveg létrehozott a történelemben. A szentírási szövegeket is teljes mélységükben és tartalmukban csak úgy lehet megérteni, ha megnézzük a „megvalósulás történetét”, vagyis amit létrehoztak előbb Izraelben, majd az Egyházban. Milyen élet és fény áramlott ki e szövegekből az idők során?  Az egyszerű, alázatos názáreti Szűz, aki üres térré lett, melyben Isten sátrat verhetett, világra szülvén az Egyetlent, az évezredek során megszámlálhatatlan sokaság Anyja lett, ő a Jelenések könyvének Napba öltözött Asszonya (vö. Jel 12,17). Az egyházatyák nyomán vonatkoztathatjuk rá a zsoltáros szavait: „Sionról pedig ezt mondják majd: Ez is meg az is benne született.” (Zsolt 87,5) A Jel-ikon ennek a zsoltárnak a képi változata. A mi életünknek is nagyobb a távlata, mint gondolnánk. Isten szavának és a velünk történt eseményeknek is az idő előrehaladtával egyre jobban kibontakozik, mélyül az értelmük. Visszatekintve gazdagabb s talán hitelesebb jelentéstartalmat tudunk adni mindannak, ami velünk megesett, s jobban rálátunk arra, miként járja át ezeket  Isten kegyelme. A halálunkkal nincs vége sem az életünknek, sem az életünk hatásának. A mi időnk belenő az örökkévalóságba. S valójában az örökkévalóság felől nézve rajzolódnak ki az igazi kontúrok.

Nagyon szeretem az imádkozó Istenszülő ábrázolását az ikonokon.  Az imádság elválaszthatatlanul hozzátartozik Mária életéhez. Imádkozik és imádkozni tanít. Az ikonok szemlélése igazi imaiskola lehet. A Jel ikon, Jézussal a szívében, a felemelt karú Orante, a Zasztupnyica, a közbenjáró, aki a helyünkre áll, a Déisis – Keresztelő Szent Jánossal Krisztus oldalán, a Paraklésis – egy tekerccsel a kezében, melyen egy ima van a Fiához, a Hodigitria, az utat mutató. Mennyi módja, formája az imának, az Isten előtti jelenlétnek, vagy pontosabban a Vele való együttlétnek! Amikor nagyon lehúz a gravitáció, belekapaszkodom a Boldogasszony skapuláréjába, s kérem, hogy – Kis Szent Teréz szavait kölcsönvéve –ragadjon magával engem Isten felé. Hiszen „…ha egy lélek engedte - márpedig a Szűzanya valóban engedte -, hogy rabul ejtse a te keneteid mámorító illata, nem futhat egyedül, magával ragadja az összes lelkeket, akiket szeret, ez minden kényszer, minden erőfeszítés nélkül történik, ez az ő feléd vonzódásának természetes következménye.” (Önéletrajz C kézirat)

Szembetűnő, hogy Mária soha nem „vádlója testvéreinek”, hanem mindig közbenjáró. Egyetlen nap alatt is sokszor kerülök választási helyzetbe: hogyan oldjak meg egy problémás szituációt, melyik belső megmozdulásnak engedjek - ítélkezzem vagy közbenjárjak. Szeretem ilyenkor egyszerűen csak megfogni az övemen lógó rózsafüzért, és magamban lassan kimondani: Kegyelemmel teljes, imádkozz érettünk! És Mária, szinte észrevétlenül, bogozgatja a csomókat.

A Királyok második könyvében olvashatjuk Elizeus próféta „testamentumát”, a Kármel lelkiségének talán legrövidebb foglalatát. De azt hiszem, ez minden szerzetes számára érvényes lehet.  „Azt mondta Elizeus Joásnak: Hozz íjat és nyilakat! Amikor odavitte hozzá az íjat és a nyilakat, azt mondta Izrael királyának: Tedd kezedet az íjra! Amikor aztán rátette kezét az íjra, Elizeus rátette kezét a király kezére és azt mondta: Nyisd ki a keleti ablakot!” Amikor aztán kinyitotta, azt mondta Elizeus: Lődd ki a nyilat! Ki is lőtte. Azt mondta erre Elizeus: Az Úr győzelmi nyila.” (2Kir 13,15-17)

A belső szobánk nyitott ablakából nyilakat, az imáink kiáltó, könyörgő szavait vagy csendjét lőjük az ég felé. Látszólag mindez merő pazarlás, hiszen úgy tűnik, nem veszünk célba semmit, amit aztán zsákmányul ejthetnénk. Viszont valahova mégis elhatolnak ezek a nyílvesszők. Az Éneke énekében a Vőlegény ezt mondja: „Megsebezted szívemet, húgom, mátkám!” (Én 4,9) Igen, ezek a nyílvesszők egészen Isten szívéig érnek, hiszen Mária keze van a kezünkön és segít tartani az irányt. Rejtve maradni a belső szobában, ablakot nyitni az égre, és Mária kezének oltalma alatt elérni Isten szívéig – ez mindennapjaink kihagyhatatlan része.

Mária, Jézus mennybemenetele után, „állhatatosan, egy szívvel-lélekkel” együtt imádkozott az apostolokkal. (ApCsel 1,14) Mária együtt van azokkal, akik magára hagyták az Urat a szenvedésben, elszöktek a történtek elől, sőt megtagadták a Keresztrefeszítettet. Csalódott-e bennük Mária? S ha igen, akkor hogyan tud most mégis egy szívvel-lélekkel együtt lenni velük? Hogyan tudta integrálni, beépíteni a csalódást, s közösségben maradni mindegyikükkel? Töprengéseimben Dietrich Bonhoeffer gondolatai segítettek előbbre jutnom. „Isten a valódi keresztény közösség ismeretére akar elvezetni – ezért kell keservesen csalódnunk a többiekben, s ha minden jól megy, saját magunkban is. Isten merő irgalomból nem engedi meg, hogy akár csak hetekig is ábrándok között éljünk, nem engedi, hogy a lelkesítő élmények öröme elbódítson. Mert nem a szentimentális érzelmek istene ő, hanem az igazság Istene. A keresztény közösségnek meg kell mérettetnie a csalódásban, a csalódás minden keserűségében, hogy azzá lehessen, aminek Isten előtt lennie kell, s hitben ragadhassa meg a neki adott ígéretet. Minél előbb érkezik el a csalódás órája, annál jobb – az egyénnek és a közösségnek egyaránt. Ám az a közösség, amely az ilyen csalódást nem viselné el, …máris elveszítette a maradandó keresztény közösség ígéretét, s előbb-utóbb föl kell bomlania… Aki álomképet alkot arról, hogy egy közösségnek milyennek kell lennie, az elvárja Istentől, a másik embertől és önmagától is, hogy álma valóra váljék… Szemrehányóan, örök vádlóként jár-kel a testvérek körében… Ami nem a szája íze szerint történik ,az neki kudarc. Így száll perbe először testvéreivel, azután Istennel, s végül kétségbeesésében önnönmagával. Mivel Isten előre lerakta közösségünk egyedüli alapját, s Jézus Krisztusban már egy testté forrasztott bennünket össze, nem követelőzve, hanem mint hálás elfogadók lépünk be a többi kereszténnyel való közösségi életbe.” (Dietrich Bonhhoeffer: Közösségben)

Mária, akinek a személyisége magjához tartozik a hálás elfogadás, tudja azt, - megőrizve szívében Fia tanítását -, hogy az egységnek, a közösség megőrzésének alapfeltétele a megbocsátás, a másik adósságának elengedése. Hetvenszer hétszer. Elég csak ránéznünk a gyöngéd Istenanya –az eleusza, umilényije típusú – ikonokra, hogy erről a másikat töredékességében is elfogadó, az élet határhelyzeteinek súlyát ismerő, a nem-értésen nem botránkozó szeretetről valami fogalmat alkossunk. Sokat adnak nekem Bernanos szavai Mária engem néző tekintete értéséhez. „El tudod képzelni, mi vagyunk mi neki? …A Szűz tekintete az egyetlen igazán gyermeki tekintet, az egyetlen, mely szégyenünkre és bajunkra vetődik. Ha jól akarunk hozzá imádkozni, az embernek magán kell éreznie ezt a tekintetet, mely nem teljesen a megbocsátásé – mert nincs megbocsátás némi keserű tapasztalat nélkül -, hanem a gyengéd együttérzés, a fájdalmas meglepetés, valami felfoghatatlan, kifejezhetetlen érzés tekintete, mely fiatalabbá teszi Őt a bűnnél.” (Georges Bernanos, Egy falusi plébános naplója) Mi a bűnt eltéphetetlenül a magunkénak érezzük, mert fogalmunk sincs a bűntelen életről. Olyan jó azt tudnom: van egy szent, a legszentebb, aki törődik velem, és imája, közbenjárása által fenntartja a közösséget, nem engedi elszakadni a köteléket köztem és Isten között, köztem és a testvéreim között.

Már említettem, hogy a kegyelem és az öröm szavak (karis, kairé) egy tőről fakadnak. Az Istenszülő tiszteletére írt gyönyörű bizánci akathisztosz himnuszban sokszor énekeljük: Örülj, Szent Szűz!

Az örömről Romano Guardini fogalmazott nagyon pontosan. „A vidámság egy külső, zajos dolog, ami hamar szertefoszlik. Az öröm ellenben belső, csöndes, mélyen gyökerező. A komolyság testvére, s amikor az egyikre rátalálunk, a másik is ott van.” (Lettres sur l’autoformation)

Az öröm legbelülről hozzátartozik Istenhez. „Isten végtelen öröm” – mondja Teresa los Andes, egy fiatal chilei kármelita szent. De Isten nemcsak Önmagában öröm, hanem az is a sajátja, hogy adni akarja ezt az örömet. Mi kell ahhoz, hogy be is tudjam fogadni?  Vannak-e ennek feltételei? Azt hiszem, igen. Az öröm, a boldogság nem öncél, hanem következmény. Nem érdemes túlzó módon hajszolni, mert az öröm inkább az elé jön, aki nem keresi.  Az öröm válasz az életemet motiváló érték érdekében tett erőfeszítéseimre, a „földbe rejtett kincs, a drágagyöngy” (Mt13, 44-45) keresésének következményeként talál rám. Másfelől pedig a „Lélek gyümölcse” (Gal 5,22). Fölülről jön, szinte meglepetésként. Az öröm megélésekor mindig átlépek Isten szférájába, kapcsolatba kerülök a transzcendenssel. Az öröm misztikus tapasztalat, Isten műve bennem. Danneels bíboros ezt úgy mondja: „Isten teszi boldoggá az embert. Az ember egyedül, önmagától nem képes erre eljutni.” (Le stress incontournable?) Tanulnunk kell örülni.  Az öröm mindig kapcsolatban van azokkal az értékekkel, amik fontosak számomra. Mire vagyok fogékony? Ha például Isten szeretete számomra a legközpontibb jelentőségű, akkor nagyon figyelmes leszek az életem realitásában mindarra, ami rámutat, visszautal erre. A legapróbb jelét is észreveszem, s nincs szükségem rendkívüli vagy erőteljesebb intenzitású jelzésekre. Az életem nem ilyen központi fontosságú valóságaival szemben viszont magasabb „ingerküszöböt” alakítok ki. Természetesen ezeket is észlelem, de nem tulajdonítok nekik akkora jelentőséget, és nem ruházom fel őket azzal a képességgel, mintha tartós örömet volnának képesek szerezni számomra.  A Filippiekhez írt levélben Pál pontosan erről beszél: „Kárnak ítélek mindent az én Uram, Krisztus Jézus ismeretének mindent felülmúló voltáért. Őérte mindent veszni hagytam és szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerjem.” (3,8) Itt tehát a vágyaim, az igényeim, az „ízlésvilágom” evangelizálásáról van szó, a szívem és a szellemem megtéréséről, hogy eljuthassak az énem legmélyéig, Istenig, hogy önmagam középpontjában, és ne pedig az önző kis énem csapdájában éljek.

A keresztény öröm igazi gyökere és forrása az Atya szava, amiben magara ismerek: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.” (Mt 3,17) Ez nem az én örömöm, hanem az Atya öröme, s hagyom, hogy ez betöltsön. És – mivel az igazi öröm mindig 

kapcsolatot feltételez - azzal az örömmel válaszolok erre, ami ennek nyomán föltör, megszületik bennem. Ez az az öröm, amit senki el nem vehet. (vö.Jn16, 22)

Antiochiai Szent Ignác így ír az efezusi Egyháznak: „E világ kezdetén rejtve maradt Mária szüzessége, szülése és az Úr halála, három misztérium, amely Isten csöndjében történt.” (XIX,1) Mária mindig jelen van a csendben. Az Ő csendje Isten csendjének visszhangja. „Egy szót mondott az Atya, s ez az Ő Fia volt. Ezt mondja mindig örök csendben, s a léleknek azt csendben kell meghallania.” – tanítja Keresztes Szent János. (Tanácsok) „Ha szemlélődve végiggondoljuk az Istenanya útját Gyertyaszentelőtől Nagypéntekig – mondja Edith Stein -, úgy meg fogjuk találni a belső csendhez vezető utat.” (Edit Stein, A végestől az örökkévalóig)

Boldog Folignoi Angéla önmagáról írt szavait tévedés nélkül alkalmazhatjuk a földi zarándokútja végéhez közeledő Szent Szűzre. „Noha időnként és mértékkel képes vagyok befogadni bizonyos külvilágból jövő örömöket és fájdalmakat, mégis, lelkem bensejében van egy szoba, ahova nem léphet be se öröm, se szomorúság, se bármilyen erény fölötti elégedettség, se semmilyen meghatározható dologból eredő kellemes érzés, hanem abban egyedül az az egyetlen Jó lakozik, akin kívül nincs más jó. …Egyedül látom magam Istennel: teljesen tisztának, teljesen szentnek, teljesen igaznak. … S mikor ilyen állapotban vagyok, nem emlékszem semmi másra. Néha ebben az állapotban Isten így szólt hozzám: Isteni Bölcsesség leánya, a Kedves temploma, a Kedves öröme és a béke leánya, benned pihen az egész Szentháromság, az egész igazság, úgyhogy te az enyém vagy, és én a tiéd vagyok.”

Mária nagysága nem nehezedik ránk, nem nyom agyon, hanem fölemel és minket is fénybe von.

 „Azt jól tudjuk - mondja kis Teréz -, hogy a Szent Szűz mennynek és földnek királynője, de ő inkább anya, mint királynő. És nem kellene elhitetni (amint gyakran hallottam), hogy kiváltságaival elhomályosítja minden szentek dicsőségét, ahogy a nap felkeléskor eltünteti a csillagokat. Istenem, milyen különös ez! Egy anya, aki eltünteti gyermekei dicsőségét! Én épp az ellenkezőjét gondolom, azt hiszem, hogy nagyon is növeli a választottak fényét.” (Utolsó beszélgetések 1897. aug.23.)

Isten a maga végtelen jóságában hatalmas ajándékot adott nekünk Szűzanyában. Talán nem is tudjuk ezt eléggé sem felmérni, sem megköszönni.

Takard be, Urunk, a te szolgáidat a békesség oltalmával, és azokat, akik a Boldogságos, mindenkor szűz Mária pártfogásában bíznak, védelmezd minden ellenségtől! Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Kármel ékessége és Királynője, könyörögj érettünk!

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Dobszay Benedek OFM

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41