A Ferences Teológiai Főiskola befejezése után elöljáróim unszolására beiratkoztam a Teológiai Akadémiára, ahol néhány vizsga után, nincs mit szépíteni, kudarcot vallottam. Jó tizenöt évvel később, 1989 őszétől 1991 őszéig viszont a Keleti Akadémia kárpátaljai professzorainak magas szintű mesterképzésén vehettem részt.
Ennek a Keleti Akadémiának nagy tekintélyű vértanú, boldoggá avatott „nagykancellárjai” voltak.
Az egyik, Romzsa Tódor (1911–1947), a görögkatolikusok püspöke, akit huszonnyolc vértanú társával együtt avatott boldoggá Szent II. János Pál pápa. Nem volt könnyű végezni vele. Bérmaútján a lovas szekerébe gázolt egy hatalmas katonai teherautó, majd a még életjeleket mutató püspököt nekiláttak vasrudakkal agyonverni, az akciót azonban megzavarták, végül a munkácsi kórházban a méreginjekciós gyógykezelés hatott. Scheffler Jánost (1887–1952), a Kárpátalját is felügyelő római katolikus szatmári püspököt – aki Romzsa Tódort társszentelőként 1944-ben püspökké szentelte – börtönből börtönbe hurcolták, s végül, tisztálkodását engedélyezve, a zuhany alatt halálra forrázták.
Harmincöt évvel ezelőtt Majnek Antallal – aki később a Szent II. János Pál pápa által alapított Munkácsi Egyházmegye első püspöke lett – és Radics Dáviddal érkeztünk meg Kárpátaljára, Nagyszőlősre. Ahogy átléptük a határt, minden, de minden azt sugallta, amit Dante Pokla így fejez ki: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Sivárság, sár, arctalan tömeg, kéregetők, morc katonák, vámosok, turkálás, kutakodás, kérdés: pornó!? Biblia!? Az út? Kátyú kátyú hátán, az árokpart ólomdús gaztenger, benne csontsovány tehénkék, omló, piszkosszürke házfalak. Az otthonunk az áruház, az unyivermág szeméttelepnek tűnő hátsó udvarából nyílik. Innen tíz percre a templom, romokban. Misézőhely a temetőben, egy parányi kápolna. Azok járnak jól, akik kinnrekednek, ők megússzák a giccsmérgezést.
Van a városban ferences kolostor is, mellette a Kapisztrán Szent János-templommal, de az éppen Ateista Múzeum.
Telnek a napok, és történik a csoda: egyre-másra jönnek emberek, akik örülnek nekünk, vártak ránk. Nem érkeznek üres kézzel. Hozzák jó szívvel, ami szegénységükből telik. Fölajánlják segítségüket, ki mihez ért. Hamarosan össze is áll egy igen aktív, alkotó, tehetséges segítő gárda. Néhányan közülük irányításra, vezetésre termettek. Köztük van Szajkó Miska bácsi, aki a „magyar időkben” Ugocsa vármegye főjegyzője volt. Ismeri a hivatalok minden csínját-bínját, kérvények, pecsétek dzsungelét, a szervezés, a gyűlések vezetésének rendjét-módját. Rövidesen ő lesz a húszastanács (a szovjet időkben így hívták ott az egyházközséget) titkára.
Pár nap múlva megjelenik egy idősebb úr varázslatosan fölszerelt biciklijével, ő a Vilinovszki Pista bácsi. Látszik, hogy vérbeli műszaki ember. Kiderül, hogy Budapesten végzett az Ybl Miklós Építészeti Főiskolán. Mondom neki, hogy magának szép feladat lenne a kívülről-belülről szétrombolt román-gót középkori templom újjáépítése. Egyetért. Azt mondja, ez lenne élete hattyúdala. Munkáját ma is bárki megcsodálhatja. Nem sokáig érezhettük magunkat védtelennek Kárpátalja nekünk kuszának tűnő társadalmában.
Az egyik vasárnapi szentmise után fölajánlja szolgálatait Milován Sándor, aki a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek – különböző tisztségeket betöltve – a motorja, vezetője, és helyi, megyei képviselő is. Hogy függetlenségét megőrizze és csak a lelkiismeretének legyen adósa, politikusi munkájáért nem fogad el fizetést, a méheiből él. Támogatásával nemcsak tiszta, de bátor kezek is óvtak minket a szovjetrendszer útvesztőiben. Ungvári egyetemistaként egykor az ötvenhatos forradalmat éltette. Négy évre ítélték.
Pár hónap múlva Csáti József, aki akkor a „nagykancellárok” méltó utódjaként vezette a kárpátaljai szentegyházat, megkért, hogy Munkácson két hétre helyettesítsem. Még sosem volt szabadságon. Pár nappal előbb érkeztem, hogy lássam, mit is kell csinálnom. Anyaian gondoskodott rólam. Maga készítette a diétámat, a grecskát. Miközben ő akkurátusan kavargatta a kását, én kérdezgettem. Azt például, hogy mi a titka annak, hogy a szolgálati helyeinken annyi jó-, intelligens szívű, szolgálatkész, mély hitű emberrel találkozhatunk. A válasz nem volt túl bonyolult, somolyogva csak ennyit mondott: „Távol voltunk a híveinktől, nem tudtuk őket elrontani.” A mondat megfejtését már rám bízta.
Távol voltak, a Gulagra száműzve. Kárpátalja és a Gulag-táborok között pedig több ezer kilométer van, s ők több évre voltak elszakítva a híveiktől, akiket ugyanakkor fölkészítettek erre a távollétre, az önállóságra. Nem egy helyütt találtunk rongyosra olvasott kockás füzeteket, melyekben az állt, hogy miként üljék meg az Úr napját, a vasárnapot, az ünnepeket, ha őket elhurcolják.
Mintha visszajöttek volna a török idők, amikor „a nép a papjaitól megfosztottan, világi licenciátusok vezetése alatt folytatta tovább egyházi életét”. Szent II. János Pál pápát idéztem, aki ittlétekor a magyar püspököket ezzel a történelmi visszatekintéssel buzdította a missziós szemléletre 1991. augusztus 20-án.
„Nem tudtuk őket elrontani.” Elrontani? Ellenkezőleg: áldozatuk áldozatra sarkalló példa volt, és a Keleti Akadémiáról visszatért pásztoroknak – említettem, a tűzben kipróbált aranyról szólva – volt valami sajátos kisugárzásuk. Mikor erről említést tettem, a vikárius úr először hitetlenkedett, majd megadta magát, és személyesre váltott. „Velem valami olyasmi történt az ungvári börtönben – kezdte elbeszélését –, mint húsvét este a rettegve bezárkózó tanítványokkal. A zárt ajtók ellenére Jézus megjelent a vaksötétben vacogó apostoloknak. Ott termett közöttük, s fény gyúlt a szívükben: »Öröm töltötte el a tanítványokat.« Ez történt velem is az ungvári börtönben.
Halálra ítéltek, kitűzték a kivégzés napját. Az előző éjszakát a siralomházban kellett eltöltenem, s itt ért az »áramütés«, az »enyém vagy«, az üdvösség öröme. A gyászéjszaka nászéjszakává, a siralomház a vigalom házává változott. Másnap hajnalban a bitófa alatt hirdették ki, hogy »kegyelmet« kaptam: huszonöt év Gulag. Nagy volt a csalódás. Nem az elkövetkezendő huszonöt év rettentett, hanem az elmaradt, prolongált beteljesedés. De ennek a »nászéjszakának« az öröme, az emléke belém ivódott, és a későbbi nyomorúságokban sem engedett csüggedni, vigasztalt és erőt adott.”
Ennek a Keleti Akadémiának voltak olyan professzorai is, akiket én már nem láthattam, nem hallhattam, de tanításuk mégis elevenen él bennem. Ilyen volt Bártfay Kálmáné (1886–1964), aki 1943 és 1949 között volt Nagyszőlős plébánosa. Rá úgy emlékeztek a hívek, mint aki Jézus keresztútját járta. Számukra ő volt az eleven Evangélium, aki élte, eléjük élte Jézus szavait: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye vállára naponként a keresztjét, és kövessen engem!” (Lk 9,25) Szó szerint ez történt.
Amikor a nagyszőlősi zsidókat gettósították, a hívek naponta gyűjtötték számukra az ennivalót, de csak a plébánosnak, aki egyben ugocsai főesperes is volt, engedélyezték, hogy bemenjen hozzájuk a gettóba, ahol iszonyatos állapotok uralkodtak. Tizenkét–tizennégyezren voltak összezsúfolva, élelem és a legelemibb tisztálkodási lehetőségek nélkül. A hívek azt látták, és erről meséltek, hogy a papjuk hajnalok hajnalán roskadozva a nehéz kereszt, az élelemmel megtömött hátizsák alatt, naponta rója az utat a templom és a zsinagóga között.
A zsidókat azután Auschwitzba, az őket segítő papot pedig a Gulagra deportálták. Bártfay Kálmánt 1949-ben tartóztatták le. Egészsége az alvásmegvonás és egyéb kínzások következtében már az ungvári börtönben megroppant. Fölajánlották neki a szabadulást, ha „együttműködik”, de ő nem volt képes Pilátussal egyezkedni.
Keresztútjának következő állomása a kijevi pincebörtön volt, a hírhedt 33-as cella. „Ruháimat ellepte a penész. A halálraítéltek kamrájában hetedmagammal szorongtam. A rögzített alacsony vaságy alatt a betonon aludtam…” – olvashatjuk visszaemlékezéseiben. Kijevből a rabvonat az irkutszki terület Csuksa nevű javító-nevelő munkatáborába szállította, ahonnan majd csak 1956-ban szabadult. Hiába kért István öccse Hruscsov elvtárstól, Ukrajna véreskezű helytartójától levélben kegyelmet beteg bátyja számára, nem volt kegyelem. A nagyszőlősi hívek 1959-ben láthatták újra a temetőkápolnában, ahol illegálisan aranymiséjét ünnepelte. Büntetésül kiutasították a városból.
Ahányszor csak ránézek a nagyszőlősi templom 1990-ben készült kerámia keresztútjára, Jézus alakjában mindig őt látom, a plébánost, Bártfay Kálmánt. Mintha az ő kereszthordozására lenne titokzatos válasz az a nem mindennapi tény, hogy ezt a keresztutat mindenestül zsidók készítették. Ahogyan ő vitte nehéz keresztjét, élelemmel teli zsákját a zsidóknak a gettóba, úgy vették szívükre a zsidók e keresztút elkészültét.
A keresztút mindenekelőtt és mindenekfelett Jézusnak, „Izrael dicsőségének” (Lk 2,32) köszönhető. De nem feledkezhetünk meg az alkotó művészről, Horváth Annáról (1924–2005) sem. Amikor felkértem a kerámiaművészt, hogy készítse el a templom keresztútját, először azzal hárította el a felkérést, hogy nem tudja, mi az a keresztút, hiszen ő ateista, párttag és zsidó.
Akkor kezébe adtam a szintén Jézus nemzetségéből származó ferences Szedő Dénes kétsorosokból álló keresztútját, mely így kezdődik: „Futsz az Úrtól hasztalan: / áll előtted szótalan”. Mikorra az utolsó állomáshoz ért: „Földbe tér a búzaszem: / kicsírázik csöndesen.” – Anna könnyei jelezték, hogy most már tudja és elkészíti. De ki vállalja a nagy méretű kerámiák kiégetését? A nagyszőlősi kerámiagyár zsidó igazgatója, Rósenthal Hermann készségesen felkínálta gyára nagy kemencéjét.
Bártfay István bátyja halálára írt versében aggódva kérdi: „Marad-é parázs a hamu alatt? / parányi szikra, mely Tőle fakadt, / élő rezdülése örök Végtelennek?” A hamu aggódhat, de a parázs nem. Izzó tanulság.
Szerző: Zatykó László
Forrás és fotó: orszagut.com