Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Rendi
2021. június 3. 9:00
Debrecen

„Nagyon erősen fogom az Úristen kezét”

Géczy M. Erzsébet nővért sokan ismerik és szeretik. Szenvedélyes és remek latintanár, diákjai a mai napig versenyeket nyernek. Történelmi pillanatban, a rendszerváltást követő években lett a Svetits igazgatója. Az alábbi interjúban családról, hivatásról, nagy feladatokról, a latin nyelv szépségéről, az időskor helyes megélésről és a lelki békéről is beszélgetett Koncz Veronika.

Milyen volt a gyermekkora?

– Debrecenben születtem 1946-ban. Az apai nagyszüleim 1926-ban költöztek a város, akkor még kültelki részébe. Édesapám itt tanult a piaristáknál, majd az egyetem joghallgatója lett. Fiatal jogászként került Fótra, ahol megismerte az anyukámat, akinek a sógora a Károlyiak intézője volt. Apukámat sokfelé helyezték. A három nővérem három különböző helyen született. Sőt, amikor egy időre visszakerült a Felvidék az anyaországhoz, édesapám Rozsnyón lett jegyző. Innen 1944-ben politikai okokból menekülnie kellett. Anyukám pedig ott maradt három gyerekkel.

A történelem Erzsébet nővér családját sem kímélte…

– Nem, ráadásul, amikor a Felvidéken a Beneš-dekrétumok érvénybe léptek végképp ellehetetlenült az ott élő magyarok helyzete. Géppisztollyal keresték az apukámat. Marika nővérem mindig büszkén emlegette, hogy őt már ötéves korában háborús bűnösnek nyilvánították. Végül a két nagypapa Debrecenbe menekítette az anyukámat és a testvéreimet. A születésem után nem sokkal az édesapámat koholt vádak alapján börtönbe zárták. Néhány hónap múlva kiengedték ugyan, de börtönviselt emberként sehol sem alkalmazták. A szüleimnek nem volt könnyű élete, de a nagycsalád, az emberi élet tisztelete mindig fontos volt számukra. Így született még meg az öcsém, aki korban és lélekben is a legközelebb áll hozzám.

Hogyan bontakozott ki a hivatása?

– Édesapám két leánytestvére is apáca volt. Ella és Immaculata nővér a Svetitsben tanított. Az Úristen kegyelmén kívül az ő személyük is szerepet játszott abban, hogy korán felismertem az utamat. Négyéves voltam 1950-ben, amikor a szerzetesek szétszóratásba kényszerültek. Ekkor jelent meg nálunk a két nénikém. Addig azt sem tudtam róluk, hogy a világon vannak. Csodálkozva néztem őket. Nagy lelkesedéssel töltött el, amikor megtudtam, hogy ők apukám testvérei és szerzetesek.  Négyévesen kijelentettem, hogy én is apáca akarok lenni. Ettől kezdve egyenes volt az út. Természetesen, ezt rajtam kívül, senki sem vette komolyan.

Így nem is volt kérdés, hogy gimnazistaként a Svetitsben tanul tovább?

– Nem, sőt, már kislánykoromban is sokszor megfordultam itt, hiszen idejártam zongoraórára. Az apáca nénikémnek volt egy pianínója, amit az iskolának adtak. Ennek fejében a Géczy gyerekek ingyen tanulhattak zongorázni. Sok nővért megismertem, megszerettem. Kicsit ide is menekültem, mert az akkori iskolám felső tagozatán nem találtam befogadó közegre. Sokszor indultam el gyalog a kültelki iskolából, hogy a Szent Anna-templomban imádkozhassak, onnan mentem a Svetitsbe zongoraórára, vagy gyakorolni, majd haza. Lélekben már idetartoztam.

Milyenek voltak a gimnáziumi évek?

– Az első két évben Henrietta, majd Relindisz nővér volt az osztályfőnököm. Szerettem őket. Jóban voltam mindenkivel, a tanulásban is segítettem a többieket. A latin nyelv már kiskoromtól megigézett. Csodáltam a latinul felcsendülő gregorián dallamokot. Akkoriban a szertartásokat is latinul végezték.  Nyaranta elcsentem a nővéreim tankönyveit. Nagy öröm volt számomra, amikor a Svetitsben már én is tanulhattam a nyelvet. Relindisz nővér volt a tanárom. 

Nemcsak a Svetitsben, de egész Debrecenben elismerik mint kiváló latintanárt. Jól tudom, hogy egyre kevesebben oktatják ezt a nyelvet?

– Sajnos igen. Például a Debreceni Egyetem nagyhírű gyakorlógimnáziumából nyugdíjba ment az utolsó latintanár is. Az egyetemen megszűntették a tanszéket, vagyis nincs utánpótlás. Így én tanítom a Kossuthban is latint. Nagyon fontosnak tartom, hiszen a legtöbb európai nyelv alapja. Sokan nem sejtik, hogy a magyarban is milyen sok a latin jövevényszó. A diákok mindig rácsodálkoznak erre. Az európai műveltség mélyen gyökerezik az ókori görög-latin kultúrában. A legkedvesebb két szerzőm Horatius és Vergilius. De Horatius az elsőszámú kedvenc.

Iskolaigazgatóvá 1992-ben nevezték ki. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Kicsit messzebbről kezdem a választ. Svetits Mátyás és felesége a debreceni polgárcsaládok leányai számára létesítették az iskolánkat. A történelem úgy hozta, hogy hosszú évtizedeken át főként más városokból származó diákokat oktattunk. Az akkori politika Debrecenből szinte kiölte a hitet. A szülők nem merték ideadni a gyerekeiket, félve attól, hogy elveszítik a munkahelyüket, vagy a gyerekük továbbtanulása kerül veszélybe. A rendszerváltást követő években megváltozott ez a hozzáállás, de ehhez nekünk is nyitnunk kellett. Az általános iskolánkat 1992-ben indítottuk el, ugyanakkor már 1990-től tájékozódtunk arról, hogy számíthatunk-e olyan szülőkre, akik hozzánk íratják be a gyerekeiket. Jó kapcsolatot alakítottunk ki velük. Lelkesítő, szép időszak volt. Ugyanakkor nagy aggodalommal töltött el, amikor az általános iskolával kibővített Svetits igazgatójának kineveztek. Ma már bevallhatom, két hónapig sírtam, nem akartam vezető lenni. Nem éreztem alkalmasnak magam egy ekkora feladatra. Kórusvezető és latintanár szerettem volna maradni. Akkor nyugodtam meg, amikor rátaláltam a nagyszerű Dobi Lászlóné (Kati néni) énektanárnőre, akire nyugodt szívvel rábízhattam az énekkart.

Gyanítom, ettől még nem lett könnyebb egy ekkora intézmény vezetése…

– Nem, ráadásul már a kezdet sem volt zökkenőmentes. Azon a nyáron sok új tanárt vettem fel, megvolt a kibővített gyereklétszám. Ekkor a város leszavazta, hogy a hajdani épületünkből termeket kapjunk vissza. Mégis elindultunk. Gyümölcsöző, szép évek következtek. A siker sok kiváló munkatárs érdeme is volt, és természetesen a Jóistené. Ő az alkalmatlanokat is felhasználja tervei megvalósításához, s ez biztos, hogy rám is igaz. Nagyon jól együttműködtünk a szülőkkel. Ma is megvan egy olyan csoportom, amely a kilencvenes évek elején alakult akkori kis elsősök szüleiből. Vallom, hogy úgy lehet csak hatékony a gyermekek nevelése, ha a szüleikkel is foglalkozunk, és nemcsak az anyákkal, hanem az apákkal is. Mindig törekedtünk arra, hogy a vallásos nevelés ne merüljön ki a hitoktatásban, hogy a keresztényi szemlélet áthassa az iskola légkörét. Ebben a szellemben indult el később az óvodánk is.

Mára mondhatjuk, hogy a debreceniek visszakapták a Svetitset?

– Igen, és ez nagy öröm. Ugyanakkor minden éremnek két oldala van. Hiszen a kollégium egy kis magra zsugorodott. Mi pedig elveszítettük azt a lehetőséget, hogy együtt élhessünk a növendékeinkkel. A nem vallásos családból származó tanítványainkat nehezebben tudjuk megszólítani.

Milyen a viszony a Debreceni Református Kollégiummal, egyáltalán a reformátusokokkal?

– Már az ötvenes években is segítettük egymást. Például a Refi kölcsönzött fizikaórai kísérletekhez eszközöket nekünk. Olykor tanerővel is kisegítettük egymást. Közös imádságokat, klubdélutánokat szerveztünk. Megesett, hogy a város egymás ellen ki akart játszani bennünket, de ezt mi soha nem engedtük. Amikor 1991-ben itt járt II. János Pál pápa, az is közös ünnep volt. Ennek az eseménynek a harmincadik évfordulója idén lesz. Az evangélikusokkal is jó volt a viszony. Amikor 1992-ben helyhiánnyal küszködtünk, az evangélikus lelkész felajánlott három tantermet. Debrecenben nincs vallásháború.

A nehéz időszakokban mi adott Önnek erőt?

– Immaculata és Ella néni, a két bölcs apáca nénikém sok jó tanáccsal segített. Akadt számos nehézség, hoztam olykor rossz döntéseket. De azt mindig tudtam, hogy melyik irányba szeretnék haladni, s hogy a szerzetesi életemmel rendben vagyok. Ez mindig segített. Nagyon erősen fogtam és fogom az Úristen kezét.

Hogyan telnek ma a napjai?

– A latintanítás mellett írom a Svetits történetét, levéltári kutatásokat végzek. A járványhelyzet előtt a vakoknál pasztoráltam, több idős tanító néninek is támaszt nyújthattam életük utolsó szakaszában. Zenés áhítatokat vezetek, kántorkodom, mindennap gyakorlok az orgonán. Sokat tornázom. Igyekszem a hozzám fordulóknak segíteni, és az öregkort jól megélni.

Miképp lehet azt jól megélni?

– II. János Pál pápa az öregkort egy hegytetőre való feljutáshoz hasonlította. Itt már van távlat, lehet gyönyörködni, de érezzük a fáradtságot is. Sok minden átértékelődik. Ezt élem meg én is. Hatvanhat éves koromig voltam osztályfőnök és prefekta. Legyünk őszinték, hatvanhat éves kor felett már nem ez a feladat. A békés időskor egyik kulcsfogalma az elengedés. Ötvenhat éves koromban tettem le az igazgatóságot. Ragaszkodtam volna még hozzá, hiszen erőm teljében voltam. Ezt a váltást akkor végigküszködtem, és ma már hálát adok az Úristennek, hogy ezen nem tíz évvel később mentem át. Az elengedést gyakorolni kell már fiatalon is. A Jóisten mindenkit átvezet nehéz szakaszokon, csak sokan nem értik, hogy ezek olyan leckék, amelyek által a saját akaratunkat tanuljuk elengedni. Egyszer a földi életünket is magunk mögött kell hagynunk. Minden egyes elengedéssel erre is készülünk.

Ön hogyan éli, élte meg a járványhelyzetet? Mit tanácsol azoknak, akik szoronganak, félnek?

– Fontos, hogy mozogjunk, helyesen táplálkozzunk, maradjunk tevékenyek és figyeljünk arra is, hogy jól aludjunk. Lényeges az imádság, az istenkapcsolat. Tájékozódjunk, de ne engedjük, hogy a hírek sokkoljanak és megbénítsanak minket. Van egy középkori történet, amit a pestisjárvány ihletett. Egy város kapujához megérkezik a Sújtó Angyal. A város szélén ül egy ember, aki megszólítja őt: „Ki vagy? S miért jöttél?” Ő így válaszol: „Én vagyok a Sújtó Angyal, azért jöttem, hogy ebben a városban ötezer embert megöljek.” Az angyal belép a kapun, néhány hét múlva távozik onnan. Az ember még mindig ott ül a város szélén. Újra megszólítja az angyalt: „Teljesítetted a feladatod?” Amaz igennel válaszol. „Mennyi embert öltél meg?” „Ötezret, ahogyan mondtam is neked.” „De én úgy hallottam – vonja kérdőre az ember –, hogy húszezren haltak meg! „Igen” – feleli az angyal – de a többi tizenötezer a félelembe halt bele.”

A „Ne féljetek!" a feltámadt Krisztus egyik legszebb mondata, hitünk alapja.

– Igen, de azt se feledjük, hogy ezt a mondatot megelőzi egy másik is, amely így szól: „Békesség Nektek!” E két mondat szorosan összetartozik. Csak azért tudom legyőzni a félelmet, mert próbálom megőrizni a lelkemben élő Krisztus békéjét.

Forrás és fotó: www.iskolanoverek.hu
(Az interjú a Bizalom és Bátorság iskolanővéri újság 2021-es tavaszi számában jelent meg.)

Képek:

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Radnai Kinga - asszisztens
Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
Biró Szilveszter - EM koordinátor
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Schumicky Mária - NEK kapcsolattartó
Tóth Rezeda - NEK asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41