Ne maradjunk ki a saját életünkből

Budapest
Az Új Ember kiadványok sorában a közelmúltban megjelent Szénásy Anna SSS nővér Lelkigyakorlat túl az ötvenen című könyve. A szerző 1980 óta tagja a Szociális Testvérek Társaságának. Elvégezte a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát, majd teológiát, zeneterápiát, gyermekpszichoterápiát tanult, és Dobogókőn, az Ignáci Lelkiségi Központ képzésén lelkivezetést. Vele beszélgetett Bodnár Dániel.

 

– Hogyan született meg Önben a gondolat, hogy lelkigyakorlatot tart ötven éven felülieknek, illetve könyvet ír erről a témáról?

­– Személyes indíttatásból született ez a lelkigyakorlat. Ahogy idősödöm, tapasztalom az idő múlásának jeleit, s ezek egyre szaporodnak. Látássérült gyerekekkel és fiatalokkal végzett több évtizedes munkám után meglepett és váratlanul megviselt a nyugdíjba menetelem. Pedig készültem rá, negyven év munkaviszony után magam kértem a nyugdíjazásomat, mert egyre nagyobb szerepet kapott az életemben a lelkivezetés, lelki kísérés. Vágytam arra, hogy az időmet még jobban odaadhassam erre a szolgálatra. Mégis nehezen éltem meg, amikor megkaptam az első sms-t, hogy már nem munkabért, hanem nyugdíjat kapok, vagy amikor hivatalos dokumentumokon azt kellett foglalkozásomhoz írnom, hogy nyugdíjas.

Fokozatosan tudatosult bennem: itt van ez az egész létemet átható, összetett életérzés az öregedéssel, a mulandósággal kapcsolatban, és egyfajta nyugtalanságot, ösztönzést érzek arra, hogy kezdjek valamit vele. Mindeközben rengeteg szeretettapasztalatom van Istennel és az emberekkel való kapcsolatomban egyaránt. Kerestem, hogyan szólal meg ebben a „fogy az időm” életérzésben Isten igéje: „Örök szeretettel szeretlek téged” (Jer 31,3). Nyugtalanított, s egyszersmind ösztönzött is a kérdés: hogyan van mindez együtt? Az Exultet (Húsvéti örömének) következő mondatában sűrűsödött ez össze: „frigyre lép isteni és emberi”.  Olvastam erről az életszakaszról pszichológiai és lelkiségi irodalmat, ami segítséget jelentett, de kevésnek bizonyult. Benső igény vezetett, hogy elinduljak, és keressem, vajon a veszteségeken túl milyen mélységei és távlatai nyílnak meg ennek az életszakasznak. Ebből az útkereséséből született meg ez a lelkigyakorlat, ami – mielőtt leírtam volna – szóban hangzott el szűkebb körben. A résztvevők bátorítására, biztatására formálódott később könyvvé. Segített annak a hite, reménye, tapasztalata is, amit Henri Nouwen mondott: ami a legszemélyesebb, az egyúttal a legegyetemesebb. Személyes élményem is, hogy mások mély, belső tapasztalata mennyire meg tud szólítani.

– A könyvben leírt lelkigyakorlat speciális, hiszen a résztvevők nem vonulnak el a világtól, hanem a mindennapi elfoglaltságuk mellett mélyednek el magukban az Ön által megadott témák alapján. Ez nyilván nagy erőfeszítést és akaratot igényel tőlük, hiszen le kell győzniük a napi terheiket ahhoz, hogy végiggondolják, mi volt jó, illetve rossz egy-egy nap során.

­– A mindennapok lelkigyakorlata már eléggé ismert műfaj Egyházunkban. Szükséges, hogy aki elindul ezen az úton, az az öt hétre tervezett lelkigyakorlat ideje alatt naponta egy vagy legalább fél órát el tudjon különíteni az imádságra. Ezenkívül fontos a napunkra való visszatekintés (examen) is, ami körülbelül tíz-tizenöt percet vesz igénybe. Nem valami szigorú vizsgálódásról van szó, hanem az Istennel való bensőséges együttlétről. Számomra ez többnyire azt jelenti, hogy egyszerűen megkérdem tőle: Mit akarsz ma megmutatni a napomból? És figyelek, hogy mi bukkan elő bennem.

A mindennapokban végzett lelkigyakorlat nem kőbe vésett forma, hanem ajánlás. Sokak számára ez oldható meg könnyebben, ezért ezt a keretet ajánlja a könyv. Ha valaki el tud vonulni néhány napra egy lelkigyakorlat végzésére alkalmas, csendes helyre, akkor másféle struktúrát is követhet, egy napra több imaidőt tervezve. De bárhogy lelkigyakorlatozzon is, az imádsághoz mindenképpen segítséget kap a függelékben található leírásban.

– Milyen a könyv felépítése?

­– Öt témája van: visszatekintés az élettörténetünkre, emberi alapok, útra kelés, a szűk kapu, új küldetés születése. Valamennyi elmélkedést egy olyan fejezet követ – kulcsmondatok, reflexiós szempontok –, amely abban segít, hogy közelítsen az ember az életéhez. Érintettségnek nevezem azt a területet, ahol bármilyen érzések mozdulnak bennünk. Ezután a témához kapcsolódóan szempontokat, szentírási részeket ajánlok az imához. Egyre mélyebbre megyünk: az elmélkedések fontolgató, gondolkodó olvasása után a lelkigyakorlatozó arra figyel, hogy mi az, ami megérinti, melyek azok a kulcsmondatok, amelyekkel személyesen viszonyba kerül, és ezzel belép az imába, az Istennel való kapcsolatba. Az is elképzelhető, hogy valaki kezdetben egy ideig csak olvasgatja ezeket az elmélkedéseket. Lehetséges, hogy azok számára, akik hagyományos katolikus nevelést kaptak, meglepő, új perspektívák nyílnak meg az elmélkedéseken keresztül, és időre van szükségük ezek közel engedéséhez, befogadásához. És az is lehetséges, hogy aztán eljön az idő, amikor imádkozva, lelkigyakorlatként vágynak bejárni ezt az utat.

Hiszem, hogy a Szentlélek munkáján múlik, kit hogyan hív meg akár az olvasásra, akár a lelkigyakorlat végzésére. Hálás vagyok Fecske Orsolya festőművész rendtársamnak, aki az egyes témákat imádságából született képekkel illusztrálta.   

– Az imént idézett a Húsvéti öröménekből: „Valóban áldott éj, mert ekkor lép frigyre isteni és emberi.” A megváltás folyamatos jelenlétét is érthetjük ezalatt, állandó kapcsolatot Isten és ember között? Isten mindig figyel ránk, de mi is bármikor kapcsolatba léphetünk a Teremtővel, ez csak rajtunk áll.

­– Igen, folyamatos ez a kapcsolat. Az más kérdés, hogy mikor szólítjuk meg tudatosan Istent. De az imádság, a lelkünkben lakó Lélek sóhajtozása szüntelenül jelen van, történik bennünk (vö. Róm 8,26). Ahogyan egyre inkább ráébredünk erre, ez az, ami megváltoztatja az életünket. A könyv legvégén ugyancsak a Húsvéti öröménekből idézem: Jézus Krisztus ennek a törékeny valóságunknak a mélyén lakik, és „szelíden árasztja ránk a megváltás fényét”. Az élet második felének hatalmas ajándéka lehet, hogy egyre inkább megértjük, mennyire szeretve vagyunk, és ez a szelíd fény belülről világít meg minket.

– Mi történik, ha ez a kapcsolat feszültségekkel terhelt, ha kevés bennünk a hit Isten jóságát, szeretetét illetően? Mit tegyünk, ha haragszunk rá, mert fájdalmas, nem várt események történnek velünk, veszteségek érnek bennünket? Hiszen az élet második felében ez elég gyakori.

­– Már az óriási eredmény, ha valaki ki tudja fejezni Istennek a vele kapcsolatos haragját, elégedetlenségét, a gyötrelmes érzéseit. 

– Mint Jób, amikor a szenvedései miatt már nagyon dühös a Mindenhatóra, és azt kérdezi tőle: talán örömödet leled abban, hogy kínozol?

– Már az is a bizalom jele, ha ki merem mondani Istennek: haragszom rád, nem értelek. Ha neki fejezem ki a haragomat, akkor valami megnyílik bennem a kapcsolat felé. Ha a fájdalmas érzések bezárnak bennünket, és nem tudunk kapcsolatba lépni Istennel, akkor fontos lehet megkeresnünk, mi az a bizalmatlanságot tápláló emberi tapasztalat, amit Istenre vetítettünk rá. Idővel megtörténhet a felismerés: ahogyan Istent elképzeltük, az olyan, mint azok a számunkra fontos személyek, akik nem tudtak úgy szeretni bennünket, ahogyan annak idején szükségünk lett volna rá.

Ezek szinte kivétel nélkül gyerekkori sebek. Fontos lehet ezekkel kapcsolatban megfelelő emberi segítséget kérni, és lassanként különválasztani: ezek a fájdalmas tapasztalatok léteznek, de nem Istenről szólnak. Az az Isten, akit Jézus Krisztus Atyaként kinyilatkoztatott nekünk, nem ilyen.  Erről is írok a könyvben: Isten a szívünk tapasztalatában felismerhető, ezt valódi istentapasztalatnak neveztem.

– Kifejtené ezt bővebben?

­– Lelki kísérői szolgálatom legnagyobb ajándéka, hogy megsejthetem Istent, aki a szívünk mélyén munkálkodik. Írok arról, hogy milyen is ő a szívünk tapasztalatában. Végtelenül szelíd, gyöngéd, tapintatos, és mindez erőt hordoz. Mozgásba hozza a szabadságunkat úgy, hogy abban a kényszernek, az erőszaknak leghalványabb rezdülése sincs benne. Isten tisztelettel közeledik, tisztelve a szabadságunkat, s ez vonz minket a szabadon adott válaszra.

Érintése nyomán megjelenik bennünk a béke, az öröm, kinyílik a szabadság, az élet, elmozdulunk a beszűküléstől a tágasság felé, valami mély önazonosságot tapasztalunk, megérezzük, hogy kik is vagyunk valójában Isten szeretetében.

Ő belülről ismer minket, és meglepő személyességgel tudja megtalálni az utat hozzánk. A szívünk tapasztalatában ugyanarra hív, mint az evangéliumban: hogy higgyünk és bízzunk benne. Az életünk második felében egyre inkább átjárhat és vezethet bennünket ez a hívás.

– A könyvében azt írja: „A bizonytalanságot átélő csecsemők a bizalmatlanság és reménytelenség érzéseivel folytatják útjukat.” Nyilván ugyanez vonatkozik a gyermekkori traumáinkra is. Egy fiatal hölgyismerősöm szörnyű dolgokat élt át a szülei miatt már magzatként is. Mindmáig képtelen feldolgozni ezeket a sebeket, senkiben nem bízik igazán, konfliktushelyzetben azonnal úgy érzi, hogy mindenki ellene van, és ez a bizalmatlanság természetesen Istenre is kiterjed.

­– Kísérői kapcsolataimban én is találkoztam ilyen, a kezdetektől eredő mélységes fájdalommal és bizalmatlansággal. Ilyenkor fontos lehet megfelelő szakember segítségét kérni. A lelkigyakorlat keretein belül azt keressük, hogyan tud megnyílni az illető Isten tágasabb, mélyebb szeretetére, például az igén keresztül. Csodálatos ószövetségi szakaszok szólnak Isten minden emberi elképzelést felülmúló anyai szeretetéről. Isten szeretete mélyebben él bennünk, mint a szüleink a szeretete. Én is ismerek olyan embereket – sokan vannak ­–, akiknek a sebzettsége a magzati korig nyúlik vissza. Az elhagyatottság sebei mélységes fájdalommal járnak, és ez sokszor nem múlik el maradéktalanul.

De átjárhatja az a fény és az a nagyobb szeretet, amellyel Isten mondott legyen!-t az életünkre. Ez a fájdalom egyfajta karaktert és szenvedéstörténetet adhat az életnek, de ha megtanulunk bánni ezzel, és az Isten ránk kimondott igenjére figyelni, abból élni, az nagyon mélyen kapcsol hozzá bennünket, s életünk legnagyobb kincse lehet, amiből egyedülálló gyümölcsök teremhetnek.  

– Úgy fogalmaz a könyvben: ahhoz, hogy befogadjuk a békét mint Isten ajándékát, „szükséges, hogy alászálljunk saját szenvedésünkbe, sebzettségeinkbe, és ott találkozzunk a velünk együttérző Jézussal, aki feltárja az Atya velünk együttérző szeretetét”. Ez természetesen igaz, viszont még a hívőkre is sokszor jellemző, hogy panaszkodnak, keseregnek, lelkileg nem azonosulnak ezzel a valósággal. Csak a kegyelem révén lehet kilépni ebből, vagy az akaratunk is szerepet játszik benne?

­– Mindenképpen kegyelemre van szükség hozzá, de az együttműködésünk nélkülözhetetlen. Richard Rohr – akire a könyvben is gyakran hivatkozom – a következőket írja: Az élet második felébe nem automatikusan lépünk be az idő múlásával; szükséges hozzá a mi szabad döntésünk, a hozzájárulásunk. Csak így válhat az életünk második fele a veszteségek ellenére is virágzóvá, a jelenlétből fakadóvá. Leélhetjük az életünket úgy is, hogy folyton másokat hibáztatunk meg a körülményeinket. Ezzel azonban kimaradunk a saját életünkből.

Ha nem indulunk el befelé, akkor nem tud feltárulni az a világ, ami arra hivatott, hogy az Istennel megélt, mély szeretetkapcsolatot hordozza. Richard Rohr azt mondja: az élet első felének fő feladata az, hogy felépüljön az ember önazonossága, miközben bejárja az egyes életszakaszoknak megfelelő életfeladatok útját. Ez nélkülözhetetlen. Az élet második felében viszont arra vagyunk meghívva, hogy ez az önazonosság – amit ő tárolóedénynek is nevez – az új bort hordozza. Az új bor pedig nem más, mint a folyamatosan megújuló, élő kapcsolatunk Istennel, amit a mindennapok élethelyzeteiben, realitásában élünk meg.

– Ha élő a kapcsolatunk Istennel, akkor nyilván az emberekkel is az.

­– Természetesen, a kettő elválaszthatatlan egymástól. Bizonyára sokan ismerünk olyan idős embereket, akikből sugárzik a jelenlét, akiknek egyszerűen jó a közelében lenni. Nekem is volt már részem ilyen találkozásokban, s ez reményt ad arra, hogy lehetséges így öregedni: a beszűkülő lehetőségek közepette is egyre jobban kinyílni a szeretetre, mindinkább élő kapcsolatba kerülni Istennel és a másik emberrel. Eközben persze ott vannak a veszteségek, ám ezek egy idő után talán már nem keserűséget okoznak, hanem kapuk lesznek, amelyeken keresztül beléphetünk a kapcsolatba, a dolgok kézben tartásából a bizalom világába. Mindez persze nem zárja ki az életünkből a fájdalmat.

– „Krisztus tartja az életünket, nem mi magunk” – írja a könyvében. Egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy a saját gyengeségeink elfogadásával másokat is könnyebben befogadunk. Ha megbocsátottuk magunknak, hogy tökéletlenek és esendők vagyunk, „akkor megbocsáthatjuk ezt mindenki másnak is”.

­– Így van, és ez nagyon fontos. A könyv alcíme: Az élet második fele: idő az együttérző szív kibontakozására. Mi, keresztények arra törekszünk, hogy megéljük az együttérzést másokkal, és e téren többnyire nagyobb a gyakorlatunk, mint önmagunk elfogadásával kapcsolatban.  Gyakran látom – és időnként magam is átélem –, hogy milyen kemények, ítélkezők, vádlóak tudunk lenni önmagunkkal. Pedig a mélyebb együttérzés mások iránt csak akkor tud kialakulni bennünk, ha ezt önmagunk felé is megéljük, ha nincs kettős mérce. És éppen az élet második fele lehet az az idő, amikor kifejlődhet ez a hozzáállásunk. Együttérzéssel tekinthetünk az életünk és személyünk azon területeire, amiket korábban elfogadhatatlannak ítéltünk, elutasítottunk, és legszívesebben megsemmisítettünk, meg nem történtté tettük volna. Ha Isten megtapasztalt tágasabb szeretetéből tudunk önmagunkra tekinteni, akkor eljön az idő, amikor együttérzéssel tudunk fordulni életünk ezen területei felé is.

Talán azért is olyan nehéz eljutnunk erre a látásmódra, mert azt gondoljuk, hogy az önmagunk iránt megélt együttérzés nem más, mint önzés és önsajnálat. Pedig az együttérzés merőben más. Az önsajnálat bezár a saját szűk világunkba. Abban sértettség van. Ezzel szemben az együttérzés segít, hogy ráhangolódjunk a velünk együttérző Istennel való kapcsolatra. Nem bezár, hanem éppen ellenkezőleg: kinyit a kapcsolatra. Erre is igazak Szent Pál szavai: „Ugyanaz az érzés legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban volt” (Fil 2,5). Meghívásunk arra szól, hogy Isten együttérző szeretete jelen lehessen bennünk, és megmutatkozhasson rajtunk keresztül a világ, a környezetünk számára.

Szénásy Anna SSS Lelkigyakorlat túl az ötvenen – Az élet második fele: idő az együttérző szív kibontakozására című kötete megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek 9–17 óráig; szerda 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.

 

Forrás és fotó: magyarkurir.hu

Fotók

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Knáb Judit CJ

titkár: Horváth Sarolta

telefon: +36 20 423 8235

ügyeleti idő:
  hétfő: 9-13
  kedd: 12-16
  szerda: 12-16
  csütörtök: 9-13
  péntek: 9-13

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41