Az ember sokféleképpen képzeli, hogyan lesz valakiből apáca. Vallásos családban nőtt fel?
Inkább úgy mondanám, hogy vallásos környezetben nőttem fel. Erdélyi vagyok, Csíkbánkfalván és Csíkkozmáson nevelkedtem. Az édesanyám felőli nagyszüleim voltak vallásosak, tőlük tanultam imádkozni, de a szüleim nem voltak gyakorló hívők. Édesapám ateistának tartotta magát, édesanyám pedig hagyományos vallásosságban nőtt fel, de a házasságán belüli problémák következtében csalódott Istenben. Mondjuk úgy, hogy hitehagyott lett. Az istenképének megfelelően úgy élte meg, hogy az Úristen őt bünteti, ezért elutasította, de a húgomat és engem is járatott hittanra. Mindent megtett, amit egy ilyen kis faluban szokás.
Hogyan viszonyult az édesanyja ahhoz, hogy végül ezt a hivatást választotta?
Nagyon nehezen élte meg. Amikor elmondtam neki a döntésemet, teljesen összetört. Olyan volt, mint amikor kalapáccsal ráütnek egy üvegpalackra: apró darabokra hullott. Az első évek neki és nekem is nagyon nehezek voltak. Így, hogy tizedik éve vagyok a közösségben, lassan elfogadja a döntésemet, de megérteni nem tudja.
A székely családokban mennyire jellemző, hogy a lányok apácának álljanak? Klasszikus történet?
Szerintem nem, még nem találkoztam hasonlóval. Az előfordul, hogy valaki papnak megy. De akkoriban erre nem annyira figyeltem, nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz a jövőm. Zajlott az életem, az út kanyargott jobbra-balra, Magyarországra kerülve is eltelt pár év, és már Esztergomban laktam, amikor részt vettem egy Szentlélek szemináriumon. Akkor találkoztam M. Klarissza nővérrel, és elkezdtem járni az esztergomi rendházba egy civilekből álló közösségbe minden kedden, megismerkedtem apácákkal, szép nevén szerzetesnővérekkel.
Másfél éve jártam már a „Lelkes” közösségbe, amikor felmerült bennem, hogy szerzetességre hívhat az Isten. De nem voltam biztos, hogy saját gondolat vagy Istentől érkező hívás. Hosszú ideig tartott tisztázni a kérdést, nehezen jutottam el a végleges döntésig. Már nem voltam túl fiatal, az életem nagyjából kialakult, Esztergomban dolgoztam a kórházban, voltak jó baráti, illetve közösségi kapcsolataim, lakásom, autóm. Minden adott volt. És akkor jött egy kétéves, hivatástisztázó időszak, bár eredetileg egy évnek szántam. Csendes napok, elvonulás, lelkigyakorlatok, és igyekeztem eldönteni, hogy akkor merre menjek. Hallottam egy atyától, hogy a döntés kegyelmét kell kérni az Úristentől, így leültem és imádkoztam. Végül pedig az Úristen kegyelméből megszületett a döntés.
Szerzetesnővér. Tehát az apáca pongyola kifejezés?
Nekem sosem volt bajom vele, úgy éltem le az egész életemet, hogy vannak apácák és kész. De a közösségemen belül a nővértársaim részéről azt tapasztalom, mintha az apácának pejoratív értelme lenne, nem lenne egy szép kifejezés.
2001-ben diplomázott Marosvásárhelyen orvosként. Mindig az mozgatta, hogy másokon segítsen?
A közvetlen családomban senki nem volt orvos, és nem is tudom, honnan jött az indíttatás, hiszen ez egy magasabb végzettség. Sok év távlatából látom, hogy igen, segíteni szerettem volna az embereknek. De nem ennyire tudatosan, csak valahol belül motoszkált bennem, hogy orvosként segíthetek, ezért érdemes megpróbálnom.
Miért a neurológiát választotta?
Azt sem tudatosan. Amikor Marosvásárhelyen elvégeztem az egyetemet, gyerekgyógyászatot akartam választani, mert szeretem a gyerekeket. A diploma után egy évvel szerettem volna megcsinálni a rezidensvizsgát, de csak Bukarestben lehetett, évente egyszer és csak románul – utóbbi nagy nehezítés volt, hiszen az egyetemen magyarul tanultunk. Nem sikerült. Úgy döntöttem, hogy néhány hónapra Magyarországra jövök, aztán visszamegyek a következő vizsgaalkalomkor. Itt ragadtam. Pár évig dolgoztam, gyerekekre vigyáztam Budapesten, amikor Esztergomba költöztem, honosítottam a diplomámat, majd az esztergomi kórházban kezdtem dolgozni. A gyerekgyógyászat megszűnt, a pszichiátriára szerettek volna felvenni, de később kiderült, hogy csak a neurológián van üres hely hivatalosan, úgyhogy ott kaptam állást osztályos orvosként. Két-három évet dolgoztam így, aztán elkezdtem a szakosodást. Ezzel párhuzamosan jártam templomba, kerestem Istent, a közösséget és a helyemet.
Ott volt a kezében egy, a világ bármelyik országában felhasználható diploma, a végzettségének megfelelő helyen dolgozott, kialakult az egzisztenciája. Milyen az az érzés, ami azt mondja, hogy többre van szüksége?
Mindig munkált bennem a bizonytalanság, kerestem a helyem, és orvosként is próbáltam segíteni az embereken. Nehezen éltem meg, hogy csak a betegek betegségét nézzük, az embert pedig kevésbé. Hogy ő most lelkileg is szenved, le van törve. Próbáltam emberként kezelni a betegeket, de kevés idő jutott rájuk. Nagyon sok volt az adminisztráció. Igyekeztem minél több időt velük tölteni, ennek az lett a következménye, hogy nagyon sokat voltam a kórházban. Azt is nehezen éltem meg, hogy nincs az a személyesség, amelyre vágyom, és bárhogy is próbálkozom, nem tudom kialakítani.
Sokszor tettem olyat, ami nem tetszett a kollégáknak: megitattam egy beteget, vagy tisztába tettem. Nehezen találtam meg az utamat az első években. Aztán megszokták, hogy ilyen vagyok, hogy igyekszem törődni mindenkivel. Elfogadták, de végig éreztem a feszültséget.
A Ferences Szegénygondozó Nővérek Szerzetesrendjében szolgál Szécsényben. Miben különbözik az itt végzett munka attól, amit a kórházban szeretett volna csinálni?
Itt nem orvosként, hanem szerzetesnővérként, sokszor ápolónőként vagy gondozónőként veszek részt a szolgálatokban. Sokkal inkább a lelki oldalról próbáljuk megközelíteni a gondozottakat, vagy nagyobb hangsúlyt fektetni rá. Lehet fekvőbeteg, tolókocsiban lévő ember vagy teljesen egészségesnek kinéző is, az a lényeges, hogy lelkileg mire van szüksége. Nagyon fontos számomra, hogy meg tudjam hallgatni az embert, hogy azt tudjam adni, amire igazán szüksége van, és persze fizikailag is megpróbáljak segíteni. Most sem jut annyi idő, amennyit szeretnék velük tölteni.
A rend hitvallása szerint az elveszettnek hitt emberi méltóság visszaadása az egyik fő céljuk. Ez mit jelent?
A lakóink idős, rászoruló emberek, és szinte mindegyikük úgy éli meg, hogy elveszett. Főleg az első hónapokban nagyon nehéz nekik lelkileg, elhagyatottnak élik meg magukat, azt érzik, hogy nincs rájuk szükség a családjukban, rosszabb esetben egyáltalán nincs is hozzátartozójuk. Bekerültek az idősotthonba, elveszítették az egész életüket. Próbálunk segíteni, több-kevesebb sikerrel: már csak azzal is, hogy megfogom a kezüket, végigsimítom az arcukat. Sokan érkeznek hozzánk adományokért, ételosztásra például. Próbálok segíteni rajtuk, egy picit abban, hogy visszakapják az elveszett méltóságukat. Ha valaki haldoklik, ott vagyunk mellette, nem hagyjuk magára. A régi nővéreink sokat meséltek arról, hogy egykor milyen sok volt az elhagyatott ember, akinek nem volt senkije, ők gyakorlatilag is felemelték őket, kiemelték az odúkból, elhagyatott, lepusztult helyekről, és a szeretetotthonainkban ápolták, a nővérek kísérték utolsó útjukra, ők temettették el. A mai napig kijárunk sok gondozottunk sírjához, ha nincs hozzátartozójuk, de még ha rendben tartja is valaki a sírjukat, akkor is meglátogatjuk, gyertyát gyújtunk, virágot viszünk, imádkozunk, beszélünk róluk, életben tartjuk az emléküket.
Amikor úgy döntött, hogy szerzetesnővér lesz, le kellett mondania minden tárgyi dologról. Volt olyan, amit különösen nehéz volt elengedni?
Különösebben nem. Kezdetben szilárd volt az elhatározásom, ami hihetetlen, még számomra is, pedig én éltem meg. Ahogy megkaptam a döntés kegyelmét az Úristentől, 2014 júliusában kimondtam az igent, hatalmas lendülettel éltem meg. Igent mondtam az Úristennek, és ez örökre szól. Ez az érzés vitt magával akkor, amikor hazatértem a csendes hétvégéről, ahol az elhatározás megszületett. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz elmondanom a szüleimnek, a munkahelyemen, de a lendület vitt előre. Határozottan el tudtam mondani mindenkinek, senki nem kérdőjelezte meg a döntésemet. M. Klarissza nővér, aki jelenleg a szécsényi házfőnök, általános elöljáró volt akkoriban, elmondta, ha be szeretnék lépni a közösségbe, vagy bármilyen szerzetesrendbe, akkor magam mögött kell hagynom mindent és mindenkit. Szóval tudtam előre, hogy így lesz, és amikor meg kellett tenni, inkább az volt a gond, hogy hova rakjak annyi mindent. A legtöbb tárgyamat elajándékoztam – vagy elherdáltam, ahogy a testvérem és édesanyám mondták akkoriban.
Könnyebb elképzelni, hogy az ember hátrahagy mindent, mint azt, hogy mindenkit.
Pontosan nem tudtam, hogyan lesz a kapcsolattartás. Jóformán sehogy, ezt korábban elmondták, de vannak lehetőségek, viszont akkor úgy éltem meg, hogy a szüleimet, a rokonokat és nagyon közeli barátokat leszámítva nem fogom tudni tartani a kapcsolatot az emberekkel. Korábban akkor telefonáltam, amikor akartam, de főleg az elején, novíciaként nem volt lehetőség a kapcsolattartásra. Eleinte úgy voltam vele, hogy ez van, meglátjuk. Örökfogadalmasként már felhívhatnék bárkit telefonon, és tarthatnánk a kapcsolatot, de idő és kapacitás nem jut rá. A családomon kívül a belépésem előtti barátaim, illetve ismerőseim közül összesen négy emberrel – ketten Erdélyből, ketten pedig Esztergomból – tartom a kapcsolatot úgy, hogy kéthavonta-félévente egyszer beszélünk.
Nincs honvágya?
Nincs.
A jelöltség és az örökfogadalom között eltelik némi idő, novícia lesz az ember, majd ideiglenes fogadalmas, amit évenként meg kell újítani. Az örökfogadalom pedig komoly dolog, hatalmas dolgokról kell határozni, örök életre szól. Soha nem volt kétely önben?
Amikor közel tíz évvel ezelőtt kimondtam az igent, azt gondoltam, hogy ennél határozottabb dolog nincs a világon, és a mai napig ugyanígy gondolom. Az elmúlt időszakban sok mindent megéltem, sok volt bennem a bizonytalanság, és néha úgy éreztem, nem vagyok alkalmas a szerzetességre. 2022 szeptemberében tettem le az örökfogadalmat, és korábban egy-két évig, évente többször is felmerült, hogy egyáltalán képes vagyok-e jól csinálni, jól megélni az ittlétet, jól élni a közösségben, a helyemen lenni. Ezen nagyon sokat gyógyított azóta az Úristen. A legnagyobb kérdés az önátadásé volt. Önmagamat teljesen átadom az Úristennek, de ez a hétköznapokban azt jelenti, hogy teljesen rábízom magam a közösségemre. Amíg csak az egyszeri fogadalmat kellett megújítani évente, addig sokkal egyszerűbb volt. Miután fél évvel az örökfogadalom előtt benyújtottam a kérvényt, elmúlt a bizonytalanság.
Milyen érzés letenni az örökfogadalmat?
Mint amikor megszületik egy újszülött, úgy kerültünk be a szerzetesi létbe, a közösségbe jelöltként. Eleinte azt hittük, van fogalmunk az itteni életről. Megkezdődött a képzésünk, és nemcsak az elméletet kellett megtanulni, hanem azt is, hogy mi hogyan működik, kivel mit lehet a közösségen belül, vagy éppen nem lehet. Számomra nagyon sok nehézsége volt annak, hogy megtaláljam a helyem és a helyes arányokat a szolgálat és az imaélet között az elmúlt években. Olyan volt, mint újszülöttként: küzdelmes, de szép, jó élni, jó itt lenni, egyszerűen csak úgy jó. A jelöltidőt követte a noviciátus, amely a beöltözéssel vette kezdetét, akkor kaptuk meg a habitust és a fátyolt, amely a Krisztusban való beöltözést jelképezi számunkra.
Szép a noviciátus, de nagyon-nagyon nehéz. Így utólag pedig az volt a legszebb év. A rendünkben az a legzártabb időszak, nincsenek külső szolgálatok, külső kapcsolatok, csak a házon belül, és ezzel párhuzamosan intenzív képzés és lelkiélet: nagyon szép, nagyon mély és nehéz. De sokat segített abban, hogy jobban megismerjem önmagam, hogy szembetalálkozzam a saját belső és külső valóságommal. A noviciátus után hat év ideiglenes fogadalmas év következett, majd 2022. szeptember 17-én az örökfogadalmam. Most visszatekintve az örökfogadalomra azt hiszem, jó érzés volt ott állni az ünneplő testvérek előtt és örökre igent mondani az Úristennek. Akkor sem éltem meg euforikus érzéseket, de azt igen, hogy béke és nyugalom van bennem. Hogy jó itt lennem, itt a helyem, igen, ezt akarom, Uram. Nagy hála volt a szívemben, hogy az Úristen hűséges, hogy Ő végig kitartott mellettem és továbbra is itt van velem, itt van bennem. Igen, azt hiszem, hálát, békét és nyugalmat éreztem azon a napon. És azóta is.
A lelki hivatások egyik velejárója, hogy az ember a fizikai szükségletek egy részét megtagadja saját magától. Mekkora küzdelmet jelent ez a mindennapokban?
Küzdelmes, de bizonyos szempontból könnyebb, mint az azt megelőző hét-nyolc év, amikor meg kell szokni az életformát. Beleszokni a napirendbe. Mindenki hoz valamit otthonról, valaki éjfélkor szokott lefeküdni, vagy éjjel kettőkor, itt viszont szigorú a napirend, amit vagy magadévá teszel, vagy nem, de akkor nincs itt keresnivalód. Reggel hatkor kezdődik a zsolozsma, addigra ott kell lenned a kápolnában imára készen, és este tízkor villanyoltás. A kettő között pedig szintén be van osztva, hogy mikor mi történik. Meg kell szokni, hogy pontban egykor ebédelünk. De a napirendnek megvan a haszna is, hiszen nélküle nagyon könnyű elúszni.
A rend családként működik, az Efezusiaknak írt levélben pedig a következő passzus olvasható: „viseljétek egymást szeretettel”. Banális példával élve: hogyan oldható meg mindez, ha valaki nem csavarja vissza a tejesdobozra a kupakot, amikor elteszi a hűtőbe?
Folyamatosan tanuljuk. Mielőtt beléptem a rendbe, idealista voltam. Úgy gondoltam, ha valaki szerzetes, akkor olyannak is kell lennie: szentnek, angyalinak, testileg-lelkileg egészségesnek, hogy itt nagyon szeretik egymást a testvérek, és minden nagyon szép és jó. A hétköznapokban megtapasztaltam, hogy nem vagyunk szentek, nem ennyire egyszerű ez az egész. Mindenki hozza magával a saját múltját, az életét, mindenkinek megvannak a maga jó és rossz szokásai, tulajdonságai, nehézségei. Nagyon sokat küzdöttem és küzdök azzal, hogy szeretetben és szeretettel tudjam elviselni, sőt, elfogadni a nővértársaimat. Ugyanúgy megvannak a küzdelmeink, mint egy családon vagy házasságon belül, sőt, mert a közösségben nem mi választjuk egymást, hanem ajándékba kapjuk a többieket, amolyan bónuszként. Az utóbbi időben meg is szoktam lepődni magamon, hogy sok mindent könnyen vagy sokkal könnyebben tudok elviselni, megélni. Azt hittem, hogy ezt magunkkal hozzuk, de nem. Mindenkinek el kell jutnia a saját életében odáig, hogy vannak helyzetek, illetve dolgok, amelyek zavarnak, például a kupak hiánya a tejesdoboz esetében, de ezek nem az élet leglényegesebb dolgai. Ha nagy feszültséget okoz ez a kupakosdi, akkor magamba kell néznem, hogy mi az oka, miért váltja ki belőlem ezt a feszültséget a nővérem viselkedése.
Ha el tudok odáig jutni, hogy békésen ki tudom mondani a bennem levő érzéseket a nővértársamnak, és őt is meg tudom hallgatni, hallani, akkor együtt tudunk dolgozni a szeretetben való elviselésen. Sokszor önmagamat a legnehezebb elviselnem, és ezt vetítem ki a másik emberre, benne keresem a hibát. Hogyha önmagamat megtanulom szeretni és elfogadni, akkor sokkal könnyebb a testvéremet is szeretni. Azt hiszem, ez egy életen át tartó lehetőség és program számomra az Úristen segítségével.
Az idősek otthonában elég sok halált és szenvedést láthatott. Az édesanyja éppen azért fordult el Istentől, mert a saját szenvedéséből azt vezette le, hogy őt nem szereti. Ön hogyan küzdött meg ezzel?
Nincs konkrét válaszom arra, hogy miért van szenvedés. Nagyon sok súlyos beteget, haldoklót és halottat láttam már a neurológiai osztályon, gyakran találkoztam a halállal. Nagyon nagy küzdelem volt a válaszkeresés, utána meg az, hogy miért nem kaptam válaszokat a kérdéseimre. Az idősotthonban sokkal kevesebb halállal találkozom, és rendszerint nagyon idős emberek esetében. A neurológián láttam fiatalokat is meghalni. Nem értettem, hogy miért van ez így. Miért nem gyógyulnak meg a betegek? Éveken keresztül nem kaptam rá választ, hogy miért létezik betegség vagy szenvedés. Az utóbbi napokban érdekes módon az foglalkoztat, hogy egy néni miért nem tud meghalni. Kilencvenöt éves, látom, hogy mennyire szenved. Szoktam érte imádkozni, nagyon nehéz látni a a küzdelmét, és kérem az Úristent, hogy segítsen megérteni, de most már valahogy fontosabb lett a megértésnél az, hogy ott tudjak lenni mellette, hogy elhordozzam a helyzetet.
Régen, a kórházban töltött első években legszívesebben elmenekültem volna a haldoklók mellől, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Most pedig ott tudok lenni mellettük, és végigkísérni őket azon az úton, amelyen haladnak. Imádkozom is értük. Lehet, hogy életem végére kicsit közelebb kerülök majd a válaszhoz.
Kacskaringós az életútja. Ugyanígy csinálná, ha újrakezdhetné?
Szerintem jó volt így, ahogy volt. Tényleg kacskaringós, de pont a gyerekkoromból kiindulva szükségem volt ennyi időre és ezekre a kanyarokra, hogy az legyek, aki vagyok. Persze sokkal könnyebb lett volna az életem, ha néhány dolog nem lenne ott a múltamban. De ha így adatott meg, akkor így volt jól. Most hála van a szívemben a múltam miatt is, valahogy beépült az életembe minden.
Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra magazin
Forrás: kultura.hu
