Orvosból lett szerzetes a székelyföldi Margit nővér

Esztergom
A csíki származású Margit nővérrel a hivatásról és az elhívásról beszélgetett Bereczki Szilvia: kikristályosodott előttem, hogy a karrier nem minden, ha a hit az önmegvalósítás fölött áll. Margit nővér ugyanis nyolcéves orvosi pályáját váltotta szerzetesi misszióra, neurológusból lett apáca, és döntését egy percig sem bánta, mert harminchét évesen végre rátalált arra, amit egész életében keresett: önmagára és Istenre.

 

– Különös az élete: Csíkszeredából Marosvásárhelyre, majd Budapestre és onnan Esztergomba költözött, székely lányból nőtt vallásos szemléletű orvossá, most pedig a ferences szegénygondozó nővérek rendtagja, időseket, betegeket ápol mély alázattal. Nagy lépések ezek, mintha döntések és kitartások sorozata lett volna az élete. Hogyan alakult az útja?

– Csíkszeredában születtem 1977-ben, édesapám csíkbánfalvi, édesanyám csíkkozmási születésű, ebben a két csíki faluban töltöttem a gyerekkoromat, végeztem az általános iskolát. A Márton Áron Gimnáziumban érettségiztem 1995-ben, utána rögtön felvételiztem a marosvásárhelyi általános orvosi egyetemre, ahol 2001-ben végeztem általános orvosként. Ezt követően Magyarországra vezetett az utam, három évig Budapesten éltem, majd az esztergomi kórház neurológia osztályán dolgoztam 8 éven át. Már rég orvosként tevékenykedtem, amikor megszületett bennem a döntés a szerzetesi hivatás mellett.

Sokan értelmezik ezt lemondásként, pedig én nem lemondtam a hivatásomról, hanem megtaláltam egy más szintű, ha úgy tetszik, egy szinttel mélyebb hivatást. Már nyolc éve tevékenykedtem orvosi pályán, amikor az életemben felmerült a hivatástisztázás kérdése. Korábban mindig az a gondolat munkált bennem, hogy családot kell alapítanom, de 2012 elején élesen hasított belém a kérdés, hogy a családos vagy inkább a szerzetesi hivatás az én utam?

Mivel már nem voltam fiatal, és az életem nagyrészt minden területen kialakult, elég nehéz volt meghozni a döntést. Tudtam, hogy lépnem kell, ha úgy döntök, Istennek szentelem az életem: tisztában voltam azzal, hogy fel kell mondanom a munkahelyemen, szembesítenem kell a szüleimet, az emberi kapcsolataimban ki kell mondanom, hogy megszakadnak, megváltoznak, mert, ha bevonulok a szerzetesrendbe, a szeretteimmel másként fogunk a továbbiakban kapcsolódni.

Az visszhangzott bennem, hogy ez nehéz lesz. Illetve tartottam attól, hogy a szüleim hogyan fogják elfogadni a döntésemet, ami még inkább nehezítette a tisztázási folyamatot. Körülbelül kétéves időszak volt az életemben, mire igent tudtam mondani az Úristennek, és ki tudtam mondani, hogy „az Övé szeretnék lenni”. Ez számomra nagyon fontos lépés volt, nem azt éltem meg, hogy eldobom az orvosi karriert, ellenkezőleg: erős vágyakozást éreztem arra, hogy az igazi hivatásomnak élhessek, és egyre világosabb volt, hogy az Isten mellett van.

– Tehát elköteleződni Isten mellett azt is jelenti, hogy minden más, ami addig fontos volt, háttérbe szorul, legyen az család, barát, karrier vagy tárgy? Miként formálódtak át a kapcsolatai, miben változott az élete?

– A kapcsolatoknak nem feltétlenül kell átalakulniuk, de a kapcsolattartás másmilyen lesz. Már nem lehetséges olyan szinten kommunikálni, mint korábban. Minden szerzetesi közösségben mások a szokások és a hagyományok, a mienk egy apostoli rend, azaz mi a világban élünk, rendházakban, kis közösségekben, így nem vagyunk elzárkózva a világtól. Éppen ezért kommunikálhatunk az emberekkel, a régi kapcsolatainkat is ápolhatjuk, de nem úgy, mint korábban. A barátnőmmel például, akivel heti rendszerességgel találkoztunk és beszélgettünk, most már évente egyszer-kétszer tudunk találkozni, három-négy havonta egyszer tudunk beszélgetni telefonon.

Amikor beléptem a közösségembe, körülbelül 4-5 baráti kapcsolatomat hoztam magammal. Ezeket próbálom fenntartani telefonon és személyesen is. Mielőtt beléptem a rendbe, fel kellett mondanom a munkahelyemen, illetve le kellett mondanom minden tárgyi dolgomról. Én imában kértem a döntés kegyelmét az Úrtól, és amint megkaptam, nem volt nehéz megtennem a megfelelő lépéseket. Csak arra vágytam, hogy az Úristennel élhessek és Neki szolgálhassak.

– A döntés kegyelmét felnőttként kapta meg. Akkor, amikor már egy „kész élet” volt ön mögött és ön előtt. Fiatalkorban is érezte az elhívást? Vagy orvosként találkozott először az érzéssel, hogy Istennek kellene szentelnie az életét, a tudását?

– Gyermekkoromban vagy fiatalkoromban nem volt bennem a vágy, hogy szerzetesközösségben éljek. A húszas éveim előtt nem is ismertem szerzeteseket, a marosvásárhelyi egyetemi évek alatt találkoztam a segítő nővérekkel, akik Marosvásárhelyen és Csíkszentdomokoson is működtetnek házakat. Kialakult köztünk egy személyes kapcsolat, 25 éves lehettem, amikor ennek a kapcsolatnak hála, először megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy meglehet, szerzetesi útra hív az Isten, ebbe az irányba kellene indulnom. De akkor ezt kósza ötletként éltem meg, el is vetettem.

Fiatal voltam még, abban az életszakaszomban azt éreztem, ha a szerzetesi hivatást választanám, akkor az csak menekvés lenne a világ elől. És igazam is volt, mert huszonévesen nem tartottam még ott, ahol tíz évvel később: nem volt erős a személyes Istenkapcsolatom, egyszerűen nem voltam azon az érettségi szinten, hogy ezt a lépést megtehessem.

Miután a gondolatot elvetettem, tíz év telt el, mire ismét motoszkálni kezdett bennem. A szerzetesi hivatástól függetlenül, az istenkeresés mindig is az életem része volt. Már kiskoromtól kezdve, fiatalkoromban, gimnáziumban és az egyetemi évek alatt is mindig kerestem valamit vagy valakit. Az IstentAz Istennel való kapcsolatotÖnmagamat. Iskolásként mindig részt vettem az opcionális hittanórákon, majd, amint egyetemre kerültem, első nap keresni kezdtem Marosvásárhelyen, hogy milyen lehetőségek vannak a hitápolás terén, így csatlakoztam egy barátnőmmel közösen az egyetemi lelkészséghez. Fiatalkorom legszebb élményei, tapasztalatai mind az egyetemi lelkészséghez kötődnek, hiszen a közösségi élmények, a lelkigyakorlatok mind fejlesztették a személyes istenkapcsolatomat. Ami később a döntésemhez vezetett.

– Hagyományos székely családban nevelkedett? Hogy fogadták idehaza az éles váltást? Nálunk, Székelyföldön könnyebben megbarátkoznak az emberek azzal, ha egy fiú választja a papi hivatást, mint azzal, ha egy lány vonul szerzetesrendbe. Önnek mik a tapasztalatai?

– Azt mondanám, hogy hagyományos, székely, vallásos faluban nevelkedtem. A nagyszüleim nagyon vallásos emberek voltak, édesapám viszont ateistának vallotta magát. Édesanyám ugyanakkor elküldött minket hittanra, de kevésbé volt vallásos. Így aztán a nagyszüleimtől tanultam imádkozni, velük jártam templomba rendszeresen, minden vasárnap. Viszont csak tizennyolcéves korom után, az egyetemi lelkészségen hallottam először arról, hogy az Istennel kialakulhat egy személyes kapcsolat is, ott tapasztaltam meg először, hogy Ő szeret engem, Neki fontos vagyok.

A lelkészségen a különböző programok és a közösség hatására nyitottabb és befogadóbb lettem. Negyedéves lehettem, amikor személyesen találkoztam az Úristennel, megtapasztaltam az Ő személyes jelenlétét, szeretetét. Meghatározó pillanata ez az életemnek, úgy emlékszem vissza rá, mint az első igazi megtérésemre.

Most már több mint 8 éve vagyok a szerzetes közösségem tagja. A szüleim eleinte nagyon nehezen fogadták el a döntésemet, megérteni máig nem tudják. És ezt nem is várhatom el tőlük. Harminchét éves voltam, amikor meghoztam a döntésemet, életem azon szakaszánál tartottam, amikor az emberek többsége éppen eljut karrierjének a csúcsára, én pedig ekkor hagytam magam mögött az addigi pályám. Talán emiatt lehetett nehezebb a családomnak és a székelyföldi közösségemnek elfogadni. Én akkor már nem tartózkodtam odahaza, de néhány gondolat vagy vélemény eljutott hozzám. Ezek elég bántóak voltak, sokan úgy hiszik, csak az vonul női szerzetesrendbe, aki sérült. Vagy fizikailag vagy lelkileg.

Illetve sokan ma is hangoztatják még azt a sztereotípiát, hogy szerelmi csalódás vezet egy nőt erre az útra. Nehezen értik meg, hogy nem azért lesz valakiből apáca, mert csalódott egy férfiban vagy meggyőződése, hogy nem tud férjhez menni. Ez egy választás Isten és a család között, de nem azért döntünk Isten mellett, mert a család számunkra nem adathatna meg. Azért döntünk mellette, mert ő elhívott bennünket, mert megtapasztaltuk azt a közelséget, a Vele való személyes, mély kapcsolatot, amit életünk hátralévő részében is érezni szeretnénk. Ehhez szükséges az elvonulás, az elcsendesedés, az ima, a közösség, a segítségnyújtás, amit család mellett nem feltétlenül élhetnénk meg ennyire intenzíven.

Megvan a saját küzdelmünk önmagunkkal, az Istennel, a közösséggel, de amennyire tőlünk telik, szabadon próbáljuk élni az életünket. Éppen ezért nem foglalkozunk azzal, hogy kinek mi a véleménye a döntésünkről – ha mi Istennel és Istenben szabadon tudunk élni, ezáltal közvetítjük kifelé az Isten szeretetét, az elfogadását, és remélem, hogy lassan mindenki megérti, nem a csalódottság vezetett erre az útra, nem besavanyodott vénlányok vagyunk, hanem Isten elkötelezett jegyesei, akik az Isten szeretett gyermekeit igyekszünk gondozni fizikailag és lelkileg egyaránt.

Ugyanakkor nagyon sok pozitív tapasztalatom is van a női szerzetesrendhez való viszonyulások kapcsán: a vallásos, hívő ismerőseim támogattak, örültek a döntésemnek. Ahogy teltek az évek, az ítélkezés elcsitult, ma már inkább pozitív megnyilvánulásokkal találkozom. Szeptemberben volt az örökfogadalmam, nem sok otthoni rokonom és keresztszülőm tudott eljönni, mert már idősek, hosszú az út, de a jelenlévők szeretettel és mély lelkülettel voltak jelen. Megerősítő, támogató jelzéseket kaptam. Végül minden megszépült. A belépéstől az örökfogadalomig a legtöbb rendben általában 6-10 év telik el, tehát kapunk időt mindannyian az érzéseink, a hivatásunk tisztázására.

– A székely emberre azt mondják, hogy makacs, fafejű, kitartó. Önnek vannak olyan székely tulajdonságai, amelyek a döntésében megerősítették, máig segítik a hivatásában?

– Természetesen vannak székely jellemzőim, a közösségem magyar alapítású rend, a nővértársaim egy része erdélyi származású. Néha viccesen megkapjuk a többiektől, hogy mi, erdélyiek és székelyek különbözünk. Mert például azt is kibírjuk, ha a hátunkon fát vágnak. Ugyanakkor kitartóak, „fafejűek” vagyunk – ez utóbbi a közösségi életben tud némi nehézséget is okozni.

Mindannyian próbálkozunk kinőni a régi kereteinkből, felismerni azokat a részeinket, amelyek akadályozzák az együttélést, mert fontos, hogy szerzetesként már ne úgy viselkedjünk, ahogyan beléptünk a közösségbe, hanem gyarapodjunk: többek és erősebbek legyünk lélekben.

– Tehát Isten szolgálólányának lenni annyit tesz, hogy megtalálták Őt, közel érzik magukhoz, de folyamatosan kell dolgozniuk a kapcsolatukon, hogy ne veszítsék el. Akár nekünk, egyszerű híveknek, de ez mégis sokkal több, élőbb, személyesebb… Ehhez szükséges megküzdeniük önmagukkal?

– Ez folyamatos munka és küzdelem. Mert egy kapcsolat. Olyan, mint az emberek közti, a férj és feleség viszonya: ha két ember nem dolgozik a kapcsolatán, annak nem lesz jó vége. Amennyiben dolgoznak rajta, akkor szép és küzdelmes megtapasztalások sorozata határozza meg az együtt töltött időt, mert két különböző egyén próbál közösséget formálni, amit csakis szeretettel és energiával lehet fenntartani. Az Istennel való kapcsolatban ketten vagyunk, én vagyok az ember, aki sosem volt tökéletes, sok mindent hozok magammal a régmúltból, tulajdonságokat, tapasztalatokat, sérüléseket, amelyek hátráltatnak abban, hogy az élő, a meghitt kapcsolat kialakuljon, illetve mélyüljön köztünk. Ezért küzdenünk kell.

Emellett az önmagammal való küzdelmem abból áll, hogy próbálom önmagamat egyre jobban megismerni, és ha ez sikerül, az önismeret által az Istent is jobban megismerem. Ez egy út, és jócskán tele van akadályokkal. A belépésem előtt sokat tettem már az önismeretért, de a közösségben sokkal jobban kijönnek az elakadások és hiányosságok, mint akkor, ha az ember egyedül él. A civil életemben is voltak lehetőségek az önismeretre, mert adott volt a munkahely, és különféle kapcsolatok, de a szerzetesrendben sokkal intenzívebben ismerek fel dolgokat. A nap huszonnégy órájában együtt vagyunk a nővértestvérekkel, ezért sokkal inkább elő tudnak jönni a feszültségek, a súrlódások, és fel kell ismernem, hogy mi az én részem ezekben, miken kell változtatnom.

– Azt írják magukról a honlapjukon, hogy „a ferences szegénygondozó nővérek csak Krisztusnak kívánnak szolgálni, felkarolva a társadalom legszegényebbjeit: koldusokat, hajléktalanokat, öregeket, és mindazokat, akiknek senkijük nem volt, akik a legkiszolgáltatottabbak”. Önt mi erősítette meg a választásában? Bármilyen más rendhez is csatlakozhatott volna.

– Akkor találkoztam a ferences szegénygondozó nővérekkel, amikor Esztergomban dolgoztam és éltem. Egy Szentlélek szemináriumot szerveztem, és úgy alakult, hogy a helyszínt a szegénygondozó nővérek ajánlották fel nekünk. Így ismerkedtem meg velük. 30-an, heti rendszerességgel jártunk a rendházba, a szeminárium kilenc hétig tartott. Az együttléteink folyamán kialakult egy közösség, ami 9 hét elteltével is szeretett volna kapcsolódni egymáshoz, így Lelkes közösségnek neveztük el magunkat, és a szeminárium lejártát követően is rendszeresen találkoztunk a nővérek közösségi termében, ahol továbbra is tarthattuk a közösségi alkalmainkat, amelyek heti rendszerességgel lehetőséget adtak az egymással való találkozásra, megosztásra, imára és Szentségimádásra.

Köztünk volt két jelenlegi nővértársam, akik által betekintést nyertem a szerzetesrendbe, valamint Gizella nővért is akkor ismertem meg, aki több mint 90 éves volt – hozzá rendszeresen jártam beszélgetésre, sétára a következő két évben. A Szentlélek szemináriumon adtam át az életemet Jézusnak, akkor éltem meg, hogy teljes lényemet átadom neki, amikor el tudtam engedni a saját akaratomat. Ezek a szálak összetalálkoztak, akkor, 2012 elején – amint véget ért a Szentlélek szeminárium, és elkezdődött a Lelkes közösség élete – merült fel bennem a hivatástisztázás kérdése. Végig az volt bennem a tisztázás időszaka alatt, hogy szerzetesség vagy sem? De ha szerzetesség, akkor nem volt kérdés, hogy milyen közösség, mert abban biztos voltam, hogy a ferences szegénygondozó nővérek közösségében van a helyem. Úgy vezetett az életemben, hogy minden szál a ferences nővérekhez vitt, oda hívott a Teremtő.

– Egyébként az, amit leírnak magukról, ideális esetben az orvos jellemzője is lehet. A legkisebbeken, a legkiszolgáltatottabbakon segít anélkül, hogy Istent játszana. Mégis sokaknak nehézség összeegyeztetni a hitet és a tudományt, az orvoslást egymással. Ön akkor is tudott Istenbe kapaszkodni, amikor orvosként kellett átélnie a szenvedéssel, az elmúlással, a tehetetlenséggel járó poklokat?

– Megvoltak a saját személyes küzdelmeim orvosként is, de soha nem okozott nehézséget az orvoslás és hit összeegyeztetése az életemben. Amikor a neurológia osztályon dolgoztam és nagyon súlyos betegekkel, haldoklókkal is találkoztam, akkor engem is foglalkoztatott, hogy miért létezik a szenvedés. Valószínűleg életem végéig kérdés marad bennem a haldoklás, a halál ezernyi miértje, illetve az, hogy az Istennel való kapcsolatba miként fér bele a kín. Ezekre választ nem kapok, vagy legalábbis nem mindig kapok. És dacára annak, hogy szerzetesrendben élek, biztos, hogy ezután is lesznek miértjeim. Viszont ahogyan alakult a hitem az életem során, úgy jobban el tudtam fogadni – még ha nem is tudtam megérteni – a fájdalmat, a súlyos betegségeket, a haldoklást.

Ma már tudom, a legtöbb, amit tehetek az, ha ott vagyok az ember mellett. Nem elegendő csak a betegséget látnunk, és azt kezelnünk, mert a beteg embert, a betegben az embert is meg kell látnunk, meg kell hallgatnunk, ott kell lennünk mellette. Ebben segített nekem orvosként a hitem, a személyes Istenkapcsolatom, illetve máig ez a kapaszkodóm, nővérként is ennek alapján élek. Ugyanis a napomat idős és beteg emberek között töltöm.

– Szegénygondozó nővéreknek nevezik magukat, de sok idős és beteg emberen is segítenek. Jól sejtem, hogy a szerzetesrendben nem ugyanazt jelenti a szegénység, mint a társadalmunkban?

– Nem tudom a betegséget a szegénységtől elvonatkoztatni. Egyre inkább azt látom, azt tapasztalom, hogy a beteg ember a szegény ember is számomra. Ő szintén rászoruló. Érdekes észrevenni a saját életemben, hogy mikor válnak a betegek az én szegényeimmé, miként tudok mellettük lenni, hogyan tudom megérteni őket, jelen lenni az életükben.

A szécsényi rendházunkban lakok és szolgálok, a Ferences Betánia idősotthonban teljesítem a missziómat. Azok az emberek, akik itt élnek, valamilyen szempontból mind szegények: nem feltétlenül az anyagi lehetőségeik miatt, hanem azért, mert nem lehetnek a családjukkal, lelki ínséget szenvednek, súlyos betegség gyötri őket vagy szükségük van a teljes ellátásra.

 

Forrás és fotó: maszol.ro

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Knáb Judit CJ

titkár: Horváth Sarolta

telefon: +36 20 423 8235

ügyeleti idő:
  hétfő: 9-13
  kedd: 12-16
  szerda: 12-16
  csütörtök: 9-13
  péntek: 9-13

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41