Az istenszerelem Avilai Szent Teréznél 1. rész
Avilai Szent Teréz (1515-1582) Gondolatok az Énekek Énekéről című, a kármelita nővéreknek szánt, kevésbé ismert írását az isteni Gondviselés őrizte meg számukra.
Miután ugyanis Teréz bevégezte az írását, átadta azt két tudós papnak, hogy átolvasva a szöveget ellenőrizzék, nincs-e benne olyan tartalom, ami ellenkezne a katolikus egyház tanításával. Egyikük, Diégo de Yanguas atya nem találta illendőnek, hogy egy nő írjon kommentárt az Énekek Énekéhez, és utasította Terézt, hogy semmisítse meg az egészet. Teréz felkapta a paksamétát és szó nélkül a mellettük lobogó tűzbe hajította. A másik teológus, Domingo Báñez atya pozitív véleménnyel volt a műről, de sajnos már elkésett. Vagy mégsem? Nem, mert Teréz kézírását korábban több nővér már titokban lemásolta! Így történt, hogy míg de Yanguas atya megnyugodva hajtotta fejét álomra aznap este, gondolván, hogy ezt az alapvetően jóakaratú apácát megmentette az esetleges kellemetlenségektől, addig a másolatok ott lappangtak a sarutlan kármelita nővérek egyes kolostoraiban, csendben várva felfedezésük idejét. A mű hivatalosan első alkalommal 1611-ben került kiadásra Brüsszelben.
Szent Teréz nem látta el címmel az írását. Az 1611-es kiadásban Grácián kármelita atya ezt a címet adta neki: Gondolatok Isten szeretetéről. Mivel azonban a szerző a mondanivalóját mindvégig az Énekek Éneke különböző verseire alapozta, ezért nevezte át az utókor a címet a ma is használtra. A mű viszonylag rövid, magyar fordításban hatvanhárom oldalt tesz ki. Keletkezésének ideje bizonytalan, de abban egyetértenek a kutatók, hogy egészen biztosan A belső várkastély (1577) előtt íródott. Teréznek az volt a célja a megírásával, hogy leányainak „megmagyarázzon egyet-mást abból a titokzatos érintkezésből, amely a mi Urunk és az emberi lélek között folyik”.[1] A Menyasszony nála tehát nem az egyházra utal. A mű valójában Teréz misztikus kegyelmeit írja le, de anonim módon: a nyugalmi imát, az egyesülés imáját illetve az Istennel teljes akarategységre jutott lélek imamódját; nyelvezete rendkívül ihletett, valósággal izzó, szóhasználata szerelmi, és a nővéreknek szóló elbeszélés nagyon gyakran csap át az Úrhoz intézett bensőséges imába. A szöveget Szent Teréz nem tagolta, Grácián atya osztotta azt hét fejezetre.
Művében tehát Teréz bátorítani akarja rendi leányait, hogy szeretettel és bizalommal közeledjenek Jegyesükhöz (a „Jegyes” szót feltűnően sokszor használja a Szent minden művében). Nem véletlen, hiszen a 16. században a nőket igyekeztek távol tartani a teológiától és az elmélyült imaélettől, mondván, hogy elég nekik a Miatyánk és az Üdvözlégy recitálása, a szerzetesnőknek pedig ehhez még a Szent Zsolozsma, amiből persze a legtöbben semmit nem értettek, mert latinul imádkozták. Az Énekek Énekét különösen is igyekeztek távol tartani a nőktől. De a Szentlélek a Teréznek juttatott misztikus kegyelmeivel nemcsak a nőknek, hanem az egész kornak valami újat hozott. Az akkoriban közkézen forgó lelkiségi könyvek túlnyomó többséggel az elmélkedésről szóltak, vagyis egy-egy hitigazságnak az értelemmel történő átgondolásáról, és az ezekből leszűrt, az életmódra vonatkozó elhatározásokról. Nagyon kevés könyv szólt a szemlélődésről. Ami a belső imát, az Úrral való „bensőséges barátságot” illeti, „amennyiben gyakran vagyunk négyszemközt Ővele, akiről tudjuk, hogy szeret minket”[2] nos, ez olyan dolog volt, amit maga Teréz nagyon sok tudós teológus pap barátjának mint teljes újdonságot magyarázott el és vette rá őket ennek gyakorlására. A Gondolatok az Énekek Énekéről című írásában a szerző meg is említ egy megtörtént esetet, amikor egy szerzetes a szentbeszédében, a nagycsütörtöki lábmosás alkalmával, arról az édes ölelkezésről beszélt, ami a Mennyasszony és Isten között történik. S mi volt az eredmény? Általános nevetést keltett, és nagyon elítélték mindazt, amit mondott.[3]
Terézre, éppen ellenkezőleg, vigasztalóan hatott a Szentírásnak ez a könyve. Életében különösen az 1561-1571 közötti évek bővelkedtek extázisokban, a legkülönfélébb misztikus tapasztalatokban. Kezdetben nagy félelmeket élt meg, attól tartott, hogy a Sátán akarja őt ezekkel a szokatlan élményekkel félrevezetni, gőgöt kelteni benne, rossz útra téríteni büntetésül a korábbi langyos szerzetesi életéért. Alig merte hinni, hogy az Úr ilyen szeretettel és bensőségesen akarna vele érintkezni. Magára gondol, bár nem nevezi meg magát, amikor lejegyzi a következőket: „Ismerek (valakit), aki évek hosszú során folytonos aggodalmakat állt ki és semmiképpen sem tudott megnyugodni, míg az Úr úgy nem intézte a dolgot, hogy néhány részletet hallott az Énekek Énekéből; ebből azután rögtön megértette, hogy a lelke helyes úton halad. Belátta, mondom, mennyire lehetséges az, hogy az isteni Jegyese iránti szeretettől lángoló lélek végigmenjen mindezeken a lelki örömökön, kínokon, haldoklásokon, szenvedéseken, élvezeteken és elragadtatásokon az Ő karjai között, miután az Ő szerelméért lemondott a világ összes örömeiről és teljesen az Ő kezeire bízta és hagyta magát…”[4] Ugyanezt a gondolatot fejezi ki, de most már általános értelemben: „Az Úr ezen könyv révén nagy kegyelmet ad nekünk, amennyiben fel akar világosítani arról, hogy miben részesül az a lélek, amely Őt szereti; s arra bíztat, hogy beszélgessünk Ő Szent Felségével és élvezzük társaságát, mi pedig csak lelkiismereti aggodalmakat és helytelen értelmet tudunk belőle meríteni. És vajon miért? - azért, mert oly kevéssé értjük, hogy mi is az Isten iránti szeretet”.[5]
Az Énekek Éneke a Szentírás egyetlen könyve, amelyről Teréz külön művet írt. Idézeteit a latin nyelvű Vulgátából veszi, amely helyenként eltér a Jeruzsálemi Biblia szóhasználatától. A nagyobb terjedelmű, ismertebb írásaiban is található egy-két utalás a salamoni könyvre. Önéletrajzában például a Mennyasszony és a Vőlegény kölcsönös tekintetéről ír[6]; A tökéletesség útjában ugyanezt a képet hozza.[7] A lélek fohászai Istenhez című gyűjteményében a 17. számú fohászában, illetve imájában azt említi, hogy „erős a szeretet [ti. az istenszeretet], mint a halál és kemény, mint az alvilág”.[8] Mindazonáltal A belső várkastély az a műve, amely a leginkább rokonítható Szt. Teréznek ezzel a kevésbé ismert írásával. Ebben hozza a legtöbb idézetet az Énekek Énekéből, és ebben bontja ki teljesen (az ötödik lakástól kezdve a hetedikig, vagyis a természetfeletti imáról szóló lakásokban) az Énekek Énekéből örökölt házassági szimbolikát. A belső várkastély ötödik lakásától a hetedik lakásig szóló részek gyakorlatilag megfelelnek a Gondolatok az Énekek Énekéről című írás harmadiktól a hetedik fejezetében írottaknak. Ugyanazt a témát járják körül: az imádkozó ember útját a szemlélődő ima kezdetétől az Istennel való teljes egyesülésig.
A Gondolatok az Énekek Énekéről első fejezete arról szól, hogy egyszerűséggel kell olvasnunk a Szentírást és nem kell feltétlenül mindent megértenünk benne, noha abba egyetlen szó sem véletlenül került bele. A második fejezetben a lanyha lelkek hamis békéjéről ír, akik nem szeretik teljes szívvel Istent, hanem itt-ott lepaktálnak a bűnnel. A második és harmadik fejezetekben az Istennel való békét és barátságot írja le, és mindezt a „Csókoljon meg engem az Ő szájának csókjával” verssel hozza összefüggésbe. A negyedik és ötödik fejezetekben két misztikus imamódot, a nyugalmi imát és az egyesülés imáját magyarázza, a hatodik fejezetben az extázist. Végül a hetedik fejezetben az Istennel való misztikus egyesülés, a „szellemi házasság” hatásait írja le, és azt, hogy az hogyan szolgál az egyház javára.
[1] Jézusról nevezett Szent Terézia összes művei, III. kötet, Az alapítások könyve és a kisebb művek, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1928, 325. (A műnek sajnos ez az egyetlen magyar nyelvű fordítása létezik.)
[2] Avilai Szent Teréz: Önéletrajz, Sarutlan Kármelita Nővérek és Jel Kiadó, Magyarszék - Budapest, 2021, 135.
[3] Jézusról nevezett Szent Terézia összes művei, III. kötet, 329-330.
[4] Uo. 330-331.
[5] Uo. 329.
[6] Avilai Szent Teréz: Önéletrajz, 333.
[7] Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja, Sarutlan Kármelita Nővérek és Jel Kiadó, Magyarszék - Budapest, 2014, 179-180.
[8] Jézusról nevezett Szent Terézia összes művei, III. kötet, 464.
Az istenszerelem Avilai Szent Teréznél 2. rész
Nézzünk meg néhányat a Teréz által kiválasztott salamoni versekből, és vizsgáljuk meg, hogy mire vonatkoztatta, hogyan értette azokat.
„Csókoljon meg engem az Úr az Ő szájának csókjával” (ÉÉ 1,2). Ennek a versnek Teréz két értelmet is ad. Az egyik az, hogy – mivel a csók a béke és a barátság jele -, arra kéri a Vőlegényt, hogy adja meg neki azt a mély lelki békét, amely a Vele való teljes egyesülés velejárója.[1] A másik értelmezés teológiai: „Az a kérdés is felmerült a lelkemben, vajon nem azért a felséges egyesülésért esedezik-e itt, amely akkor valósult meg, amikor Isten emberré lett; azért a belső barátságért, amelyet az emberi nemmel kötött.[2]
„A te kebled ízesebb a bornál” (ÉÉ 1,2). Ezzel a verssel a nyugalmi ima gyönyörűségeit írja le. Isten szeretete „…rendkívül gyöngéden hatol a lélekbe; a legédesebb érzést kelti benne; kielégíti és boldoggá teszi, pedig a lélek azt sem tudja, hogyan és honnét származott belé ez a jóleső állapot[…] A lélek nagy igazságok közlésében részesül[…]…úgy megerősödik az erényekben, hogy nem ismer többé magára”.[3]
„Annak árnyékában ültem, akire vágyakoztam, s az Ő gyümölcse édes az ínyemnek” (ÉÉ 2,3). Ezzel a verssel Teréz két szentírási képre is utal, az egyik ószövetségi, a másik újszövetségi: „Ó, ti imádságos lelkek: élvezzétek külön-külön ezen szavak mindegyikét! Mennyi mindenféleképpen szemlélhetjük a mi Urunkat! Mennyi mindenféle lelki táplálékot találunk Őbenne! Valóságos manna Ő, amelynek annyiféle az íze, ahány ízt csak óhajtunk benne találni. Milyen felséges ez a mennyei árnyék! Ki tudná azt mind elmondani, amit az Úr erre az árnyékra vonatkozólag velünk megérttet! Eszembe jutnak azok a szavak, amelyeket az angyal intézett a Boldogságos Szűzhöz: »A Magasságbelinek ereje megárnyékoz téged«.”[4]
„Borospincéjébe helyezett engem a Király és rendezte bennem a szeretetet” (ÉÉ 2,4). Itt már az extázisról van szó. Ebben az elragadtatásban Isten felfüggeszti az értelem és az emlékezet működését, sőt még maga az akarat sem tud magáról.[5] „…a lélek annyira mámoros, hogy tulajdonképpen még szeretni sem tud”.[6] Isten felfoghatatlan módon működik, elrendezi benne a szeretetet, „…és pedig tette ezt ebben a lélekben oly tökéletesen, hogy a világ iránti szeretet kihalt belőle[…] Az a szeretet pedig, amellyel felebarátai és ellenségei iránt viseltetik, annyira megnövekedett, hogy ha az ember nem látná, el sem hinné. Istenszeretete olyan határtalan, hogy olykor az ő alacsony, érzéki természete már-már összeroskad ezen hatalmas érzelem hatása alatt, s ő szinte haldokolva mondja: »Támogassatok engem virágokkal és erősítsetek engem almákkal, mert ellankadok a szerelem miatt« (ÉÉ 2,5)”.[7]
Ezek az említett virágok nagy jelentőséget hordoznak. Teréz úgy magyarázza ezt az utóbbi verset, hogy aki támogatásért esedezik, az élni akar, nem pedig meghalni. Ilyen gyönyörűség élvezete közben ugyanis az ember szívesen elhagyná ezt a földi száműzetést, és szívesen megtérne örökké Jegyeséhez, hogy ezentúl mindig Vele legyen. De a lélek szeretete már annyira megtisztult, hogy elfeledkezve saját élvezeteiről, támogatásért esedezik, hogy tovább éljen és szolgáljon az Úrnak, akinek annyira le van kötelezve.[8] Ezek a csodaszép és pompás illatú virágok a belső, szemlélődő életből fakadó szeretet-cselekedetek.[9]
„Az almafa alatt keltettelek föl téged” (ÉÉ 8,5). Az „almafa” alatt Teréz a Szent Keresztfát érti. „Mennyire lehajtja ágait ez az isteni almafa, hogy a lélek végre valahára szakítson róla! Hogy megértse fenséges nagyságát és azt, hogy milyen sokszor és milyen végtelenül irgalmas volt vele szemben! Hogy lássa és élvezze a gyümölcsöt, amelyet a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése árán fakasztott, mert hiszen kimondhatatlan szeretetében saját drágalátos vérével öntözte a fát”.[10]
Ha az ember nem ismeri közelebbről Szent Teréz életét és tanítását, és végigolvassa a Gondolatok az Énekek Énekéről című írását, a túlfűtött érzelmek, a szerelmi nyelvezet és a lélegzetelállító misztikus kegyelmek kapcsán arra a következtetésre juthat, hogy az ilyen lángoló érzelmek az életszentség fokmérői. Ez a felfogás nem igaz, és maga Teréz cáfolja meg. A misztikus kegyelmek ingyenes ajándékai az Úrnak, és „arra valók, hogy megerősítsék gyengeségünket […], hogy képesek legyünk utánozni Őt abban is, hogy sokat szenvedünk”[11] A belső várkastély, amely rendszerbe foglalva mutatja be az imaéletet a kezdetektől az Úrral való legbensőbb egyesülésig, egyértelműen kifejti, hogy a lelki élet célja az Úrnak való szeretetteljes önátadás, és az Istenért való teljes elfeledkezés önmagunkról. Ezt az állandósult lelkiállapotot nevezi Teréz „szellemi házasság”-nak.
Ő maga így írja le saját szellemi (lelki) házasságát Jézussal, ami 1572 novemberében történt: egyik szentáldozása után megjelent neki az Úr, a jobbját nyújtotta felé és így szólt: „Nézd ezt a szöget: ez annak a jele, hogy mától fogva a Jegyesem vagy. Eddig még nem érdemelted ki, hogy az légy; ezentúl már nemcsak azért fogsz őrködni tiszteletem felett, mert Teremtőd és Királyod vagyok, hanem azért, mert igazi jegyesem vagy. Az én becsületem a tiéd, a te becsületed az enyém”.[12] A kulcsmondat az utolsó. Ugyanezt fejezi ki A belső várkastély 7. lakásának jellemzésekor: „Mert ha a lélek sokat van Vele, […] keveset kell gondoljon önmagára. Minden gondolata akörül kell forogjon, hogyan tegye még elégedettebbé (Istent), és miben vagy hogyan mutathatná meg Neki, mennyire szereti Őt. Erre való az imádság, leányaim; erre való ez a szellemi házasság, hogy belőle mindig művek és művek szülessenek”.[13] Ez az idézet azt is kifejezi, hogy az imádság és a tevékenység, Mária és Márta kezet fognak a lélekben és teljes összhangba kerülnek egymással. A Gondolatok az Énekek Énekéről harmadik fejezetében szintén ezt az állapotot jellemzi: „Ó, mily boldogság az, ha valaki részesült ebben a kegyelemben! Hiszen általa az ember akarata oly szorosan egyesül Istenével, hogy többé nincs köztük különbség, hanem a kettő teljesen egy akarat […] (Az ilyen lélek) engedi, hogy hite szabadon működjék, nem tekinti saját érdekét és kényelmét, mert meg van arról győződve, hogy ez az önmagáról való teljes megfeledkezés a legjobb reá nézve”.[14]
Teréz szerint ez az istenszerelem, nem a lángoló érzelmek. (Miután megkapta a szellemi házasság kegyelmét az Úrtól, tehát élete utolsó tíz évében, megszűntek nála az elragadtatások). Nem véletlenül használja a legutolsó idézetben a „hit” szót, és nem véletlenül említi Szűz Máriát háromszor is ebben a rövidebb lélegzetű művében, két alkalommal éppen az Angyali Üdvözlettel kapcsolatban.[15] Megemlíthetjük még egyik legkiválóbb rendi leányát, Lisieux-i Szent Terézt is, aki rendkívüli misztikus kegyelmek nélkül jutott el belső várkastélyának hetedik lakásába, a teljes önátadásig (bár egy-két misztikus kegyelemben neki is volt része, de mindennapi lelki életére inkább a szárazság volt jellemző).
Az Isten iránti szeretetben való növekedéshez három dolog szükséges Szent Teréz szerint. Az első: időt engedni Istennek, Vele lenni mérték és szabály nélkül, szeretetben. A belső várkastélyba való bejutásnak egyetlen módja van, az imádság. Az előbbre jutáshoz pedig nélkülözhetetlen az elszakadás (legalább lélekben) ennek a világnak a dolgaitól. A Gondolatok az Énekek Énekéről ezt folyamatosan hangsúlyozza. Szabaddá válni a kényelemszeretettől, a pénz szeretetétől, a megbecsültség iránti vágyunktól, az önakaratunktól, a bántásokat türelmesen elviselni, stb. A harmadik feltétel a felebaráti szeretet: az embereket Isten tekintetével nézni és szeretni.
„Nem kérek én Tőled mást ebben a földi életben, én jó Uram, mint azt, hogy »csókolj meg engem a Te szádnak csókjával«, de úgy ám, hogy még ha én meg is akarnám szakítani ezt a barátságot és egyesülést, ez lehetetlen legyen; hogy az én akaratom, én Uram, én Életem, ne legyen képes ellenkezésbe jutni a Tiéddel; s hogy, én Istenem, én örök Dicsőségem, amúgy igazából mondhassam Neked, hogy »jobb és édesebb a Te kebled a bornál«”[16]
Szerző: Jézusról nevezett Mária Eszter nővér OCD
[1] Jézusról nevezett Szent Terézia összes művei, III. kötet, 335.
[2] Uo. 334.
[3] Uo. 365-366.
[4] Uo. 371.
[5] Uo. 377.
[6] Uo. 376.
[7] Uo. 381.
[8] Uo. 382.
[9] Uo. 383.
[10] Uo. 373.
[11] Avilai Szent Teréz: A belső várkastély, Sarutlan Kármelita Nővérek és Jel Kiadó, Magyarszék - Budapest, 2011, VII. lakás 333.
[12] Jézusról nevezett Szent Terézia összes művei, III. kötet, Isteni kegyelmek XXXV, 488.
[13] Avilai Szent Teréz: A belső várkastély, VII. lakás, 334.
[14] Jézusról nevezett Szent Terézia összes művei, III. kötet, 355-356.
[15] Uo. 371. és 378.
[16] Uo. 363-364.