Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2021. augusztus 12. 14:45
Budapest

Sajgóapostolkodás szabadon

Beszélgetés a hetvenedik születésnapját ünneplő Sajgó Szabolcs SJ kultúrmisszionáriussal. Végh Dániel írása.

Ha csak egyet mondhatsz, ki az a magyar jezsuita, akit példaképednek tekintesz, és miért?

Szabó István atya, családunk néhai barátja jön először eszembe. Gyerekfejjel azt sem tudtam, hogy jezsuita volt. Ha támadt valami háborúság, anyám őt hívta, hogy elrendezze. Amikor szeminarista lettem, havi száz forinttal támogatta a tanulmányaimat, mert tudta, hogy szegények vagyunk. Pedig nála is jó helye lett volna a pénznek, mert igen-igen szerény körülmények között élt. Nem volt rendkívüli személyiség, de sokat jelent ma is számomra a hiteles embersége az üldöztetései közt.

Éppen két éve miséztél rendkívüli keretek között a Szabadság hídon, Szabolcs-napon. Lesz ismétlés?

Akkor tudok rajta érdemben elgondolkodni, ha újra felkérnek. Az ötlet ugyanis nem az enyém volt, sőt, amikor elvállaltam, nem is sejtettem, hogy az alkalom Szabolcs-napra fog esni. Sok szabadtéri misét tartottam életemben cserkészeknek, regnumiaknak, a Szentjánosbogaraknak… Szívesen vállaltam, mert az ember alakította városi környezetben is igaz, hogy a legszebb katedrális a természet, és hiszem, hogy a fölszabadult, jókedvű és meghitt, szent együttlét hozzájárul a város lelki egészségéhez. Igyekeztem is latba vetni minden kapcsolatomat az egyházi elöljárók és a paptestvérek körében, hogy ne okozzanak megütközést a szokatlan kulisszák.

Három idősebb, három fiatalabb testvéred van. Mennyi figyelem jutott rátok, milyen volt a kapcsolatotok egymással?

Negyedik fiúként születtem, utánam – végre – két lány érkezett. Nagyobbik húgommal sokat rivalizáltunk, de vele is igen jó, szoros lett a kapcsolatom. Nálunk úgy alakult, hogy nem egy-egy gyerek, hanem a gyerekek együtt voltak a szüleink szeme fénye. Arra jutott kitüntetett figyelem, aki bajba került, betegeskedett vagy segítségre szorult. Édesapám egykeként nőtt fel, nem volt könnyű természete, de kinek van az? Egyszerre legalább két fontos beosztásban dolgozott, mert nem volt párttag, bár állandóan be akarták léptetni. Valószínűleg nem hét égetnivaló kölyök ricsajára vágyott, amikor holtfáradtan hazaért. Nyugdíjba vonulása után sokat változott. A fogadalomtételemre kijöttek Kanadába, és nagyon szép napokat töltöttünk együtt.

Negyedik évtizede publikálsz verseket, nemrég jelent meg a hatodik önálló köteted, meztelen Isten címmel.

A költészet nem főtevékenységem, az irodalom szeretete családi örökség. Édesanyám a Sophianumban, a Sacré Coeur-nővérek kiváló középiskolájában rengeteg verset tanult magyarul, németül, franciául, angolul. Hogy a memoritereket ne felejtse, ismételgette őket takarítás, főzés, házimunka közben. Meg kellett tanulnom időt szánni a születő szövegekre, hogy kritikusan, magamtól eltávolítva szemléljem őket. Sokat jelentett Tűz Tamás barátsága Torontóban a nyolcvanas években. Lényegében kikényszerített tőlem egy rakás verset, és kiadta őket az Amerikai Magyar Írók sorozatban. A sok pozitív (udvarias?) visszajelzés alapján úgy tűnt, hogy másoknak is jelentenek valamit a szövegeim. Azóta furdal a lelkiismeret: komolyabban kellene vennem ezt a szolgálatot.

Ötszáz éves jubileumát ültük a minap Szent Ignác megtérésének – számodra mi a rendalapító legfontosabb öröksége?

Amikor 1981–82-ben kerestem, melyik szerzetesrendbe hívnak odafentről, az fogott meg leginkább Ignácban, hogy újra és újra vibráló nyugtalansággal érzett rá, hogyan érhet el valami nagyobb jót, szépet, nagyszerűt. Isten túlcsorduló és feltétel nélküli szeretetére akart illő választ adni. Nem érte be a jóval, a mindig nagyobb jó sürgette. A jubileumi év kapcsán igyekszem Ignácnak nem a gyakorta túlidealizált megtérését hangsúlyozni, hanem azt, hogy ő a „többre hivatott ember” mintaképe.

Hatodmagaddal laktok a Horánszky utcai Fáber Szent Péter rendházban. Mennyire fontos a közösségi lét egy jezsuita szerzetes számára?

A jezsuita rendházak működésének Ignác óta kialakult hagyománya van, még sincs két egyforma jezsuita közösség, két egyforma elöljáró. Szokták mondani, hogy a barátait megválogatja az ember, de a testvéreit nem. A jezsuiták testvérek. Igaz, hogy Jézust választottuk barátunknak, de aki Jézust választja, vele választja az ő barátait is. Más kérdés, hogy a szájad íze szerint való-e, éppen kivel kerülsz egy közösségbe. Fontos felismerni és elfogadni, hogy egy a mesterünk, egy csónakban evezünk, egy a küldetésünk. Szükséges egymás munkáját ismernünk, becsülnünk és segítenünk. Ha konkrétan a mi közösségünkbe szeretne valaki egy kulcslyukon benézni, akkor ezt a hol jobb, hol rosszabb együttműködést látná a Fáber rendházban is.

A hetedik ikszet ünnepled augusztusban. Az eddigiek közül melyik volt a legemlékezetesebb kerek születésnapod, és miért?

Általában rosszul élem meg születésnapjaimat, évfordulóimat. Az öregedés nem zavar, az inkább megnyugtat, hogy én sem maradok itt. A köszöntéseket fogadom nehezen, nem tudom, miért. Ha lehetne, inkább átaludnám életem fordulóit (gyakran a karácsonyokat is, de ez egy másik történet). Az ötvenedik születésnapomra mégis szívesen emlékszem vissza, mert nagyobbik húgom meglepett egy szöveges fényképalbummal. Belegondoltam, mennyi időt tölthetett a képek és az írások begyűjtésével, az album elkészítésével – és ez nagyon megérintett. Vagy a hatvanadik születésnapom a Szentjánosbogarak közösségében Piliscsabán – akkori hazalátogatásaim fénypontja lett.

Idén nyolcadik éve, hogy a Párbeszéd Házát igazgatod. Mi az, amiben egyedi a programkínálata a budapesti kulturális életben?

A Párbeszéd Háza sajátos karakterének egyik meghatározója maga a jezsuita misszió, hogy menjünk a határokra: foglalkozzunk olyan kérdésekkel, emberekkel, helyzetekkel, amelyek, akik akár vallási, akár kulturális határokra vagy társadalmi perifériákra szorultak. A küldetését nyilván minden jezsuita másként éli meg, ennyiben a ház karaktere nem független az én identitásomtól, ízlésemtől, érdeklődésemtől, karizmáimtól – és gyöngeségeimtől. Jellemző rám, és ezért valószínűleg a Párbeszéd Házára is, hogy nem szívesen fókuszálok egyvalamire, mert szinte minden kezdeményezésben meglátom az értéket, azt a kontextust, amelybe állítva érdekessé válik. De persze nem lehet válogatás nélkül mindent bemutatni, hiszen az idő és az energia halálunk előtt véges. A sokféleségnek ilyen értelemben pozitív és negatív oldala is van.

Kilenc éven át voltál felelős a rend államosított ingatlanjainak visszaigényléséért és a kárpótlásért. Fáj-e, hogy a zugligeti Manrézát nem sikerült visszakapni?

Ezzel kapcsolatban nem nagyon volt választási lehetőség. Személyes ismeretség révén kaptam a fülest, hogy fogadjuk el csereingatlanként a dobogókői volt pártingatlanokat. Ha ezeket nem fogadjuk el, valószínűleg nem kaptunk volna a régi zugligeti Manrézáért cserébe semmit. Az ingatlan-visszaigénylési folyamat kezdetétől mondogattam, hogy a nincsnél nagyobb probléma már csak a van lesz. Dobogókővel így is jártunk: ha bérbe adjuk, csak rosszul járhatunk. P. Nemesszeghy Ervin tartományfőnök végül engem küldött föl, hogy kezdjek valamit Dobogókővel. Életem legnehezebb éve volt: a Szent Ignác kollégiummal, A Szív szerkesztőségével, valamint a Szentjánosbogarak közösségével – hogy csak a főbb egyéb munkáimat említsem – párhuzamosan indítottam be az új Manrézát.

Addigra tizedik éve szerkesztetted A Szívet, és vezetted a kiadóhivatalt. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

Kanadában, 1984 karácsonyával kezdődött szorosabb kapcsolatom A Szív havilappal. Akkoriban nem tartottam túl sokra: ha kértek tőlem írást, küldtem, de az a néplap nem volt a műfajom. A torontói egyetemen kezdtem PhD-programot abban az évben. A hamiltoni jezsuita plébános, Chilla Raymond, aki akkoriban A Szív kiadásáért felelt, hirtelen kórházba került az ünnep előtt, január elején meg is halt. A januári számból még egy oldal sem volt kész. Jeleztem, hogy segítek, ha kell. Akkoriban nemhogy internet nem volt, hanem egy nyolcezer leütéses memóriájú – és képernyő nélküli – IBM Selectric Composer géppel dolgozott a szerkesztőség. Pár nap alatt beletanultam a rajta való szedés- tördelés rejtelmeibe. A provinciális beleegyezett, hogy abbahagyjam a doktorit, és belevessem magam a lap újjászervezésébe. Nagy Ferenc jezsuitával hamar megdupláztuk a példányszámot. A harmincezres csúcsot a szerkesztőség 1990-es hazaköltöztetése után értük el.

 

Forrás és fotó: jezsuitakiado.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Radnai Kinga - asszisztens
Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
Biró Szilveszter - EM koordinátor
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Schumicky Mária - NEK kapcsolattartó
Tóth Rezeda - NEK asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41