Szentmisével emlékeztek Szent Benedek apátra Tihanyban égi születésének ünnepén, március 20-án. A főcelebráns Zsódi Viktor, piarista tartományfőnök, FSZK elnök volt.
Mihályi Jeromos perjel, az apátság elöljárója a szentmise elején így fogalmazott: „Nagyböjti készületünket minden évben megszakítja ez az ünnep: kiemel bennünket a hétköznapokból és a készület csendjéből. Mégis, Szent Benedek atyánk példája arra hív, hogy a lélek örömével tekintsünk a közelgő szent húsvét felé.”
Zsódi Viktor Sch.P. piarista tartományfőnök prédikációjában a mai világ bizonytalanságából indult ki, ahol „az emberek szoronganak a jövő bizonytalanságai miatt… keresik a kiutat”. Rámutatott, hogy Szent Benedek példája ma is hív bennünket: kilépni a megszokott biztonságból, és rábízni magunkat Isten vezetésére. Hangsúlyozta, hogy a belső küzdelmek és a csend a hit útjához tartoznak, és „az önmegtagadás így a belső szabadság megszerzésének eszköze lesz”. A valódi szabadság nem a korlátok hiányában, hanem azok elfogadásában születik meg: „a korlátok lesznek azok, amelyek valóban szabaddá tesznek bennünket”. Reményünk alapja ma is biztos: „Isten irgalmassága felől soha kétségbe ne essünk.”
Az Apátsági Templom Kórusa és a Tihanyi Bencés Gyermekkórus felemelő zenei szolgálattal gazdagította az ünnepet.
A teljes homília itt olvasható:
Főtisztelendő Atyák! Kedves Testvérek!
Nézzünk körül a világban. A képernyőink folyamatosan villognak a legújabb krízisekről szóló értesítésekkel. A híradások a gazdasági válságok súlyáról tudósítanak. Az emberek szoronganak a jövő bizonytalansága miatt. Keresik a kiutat a mindent elnyelő zajból.
Mi Tihany ősi falai között ülünk a tavaszi napéjegyenlőség idején. Várjuk a fényt. Várjuk az éjszaka sötétségének visszavonulását. Ezen a ponton felmerül a kérdés: Mit üzen nekünk egy hatodik századi itáliai szerzetes?
A Teremtés könyvében Ábrám történetét hallottuk a mai olvasmányban. Az Úr egyértelmű parancsot adott neki. Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Ez a kivonulás egy egzisztenciális ugrás a bizonytalanba. A megszokott biztonság feladását jelenti. Benedek pontosan ezt a radikális lépést tette meg fiatalkorában.
A Római Birodalom a szétesés állapotában volt. Az ókori világ rothadása fojtogató atmoszférát teremtett. A gót seregek pusztításai és a népvándorlás viharai mindent a feje tetejére állítottak. Benedek Rómában tanult diák volt. A saját szemével látta a szétesést. Megtapasztalta a teljes reménytelenséget. Egy napon egyszerűen kilépett ebből a közegből. Sokan ezt a cselekedetet megfutamodásként értelmezhették. A valóság azonban teljesen eltér ettől. Benedek felismerte a saját korlátait, tudta a belső iránytű fontosságát. Amíg a belső iránytű folyamatosan pörög a külső mágneses viharokban, az ember képtelen bármilyen értéket teremteni. Rájött az elvonulás szükségességére.
A menekülése Subiaco egyik sötét barlangjába vezetett. A magányban az ember kénytelen szembenézni a saját démonaival. A csend viszont felerősíti a belső zajt. Benedeket ott a barlangban kísértések gyötörték. A múlt emlékei szinte benépesítették a szűk teret. A régi vágyak mind rátámadtak az ifjú remetére. Keresztény életünk egyik legnagyobb tévedése a hit steril állapotként való értelmezése. Az egyházi történetírás olykor hajlamos elfedni ezeket a küzdelmeket. A valóság mentes a romantikától. A kétely és a kísértés az őszinte spiritualitás kísérőjelensége. Benedek a belső küzdelmek elcsendesítésére egy megrázó fizikai lépést választott. A barlang előtti szúrós tövisbokorba vetette magát. A fizikai fájdalommal csendesítette el a lelki gyötrelmeket. A kereszténység a sebezhetőség felvállalásának útja. Isten ott van a vérző sebekben. Ez az önfeláldozó mozdulat megkérdőjelezi a mi kényelmes vallásosságunkat. Vajon mi meddig vagyunk hajlandóak elmenni a saját hitünk megőrzése érdekében? Benedek a végsőkig elment. Megtanulta uralni a testét.
Az évekig tartó elszigeteltség után Benedek kilépett a barlangból. Felment Monte Cassino hegyére. Ott egy ősi Apolló-szentély romjait találta meg. Ezeken a pogány romokon kezdett el építkezni. Életünk kudarcai pontosan ilyen törmelékek. Isten országa a mi saját romjainkon kezd el felépülni. A kiábrándultságunk adja az alapanyagot az újrakezdéshez. Benedek ezen a hegyen fogalmazta meg a Regulát. Ez a szöveg a józanság csodája. Kőbe vésett szabályok gyűjteménye az emberi esendőség mély ismeretével. A negyvennapos böjtről azt írja, a szerzetes életének állandóan ilyen fegyelem alatt kellene állnia. A böjt szó hallatán ma sokan megijednek vagy valamilyen egészségügyi diétára gondolnak. A böjt a benedeki értelemben a tudatosság állapota. Egy folyamatos éberség. Tartózkodás a felesleges szavaktól és a túlzásoktól, az önmegtagadás így a belső szabadság megszerzésének eszköze lesz. Ez a fegyelem adja meg a keretet a mindennapok túléléséhez. A modern ember retteg a korlátoktól. Azt hisszük, a szabadság a határtalanságban rejlik. Benedek megmutatja a korlátok felszabadító erejét.
A bencés szerzetesek egyik legfontosabb fogadalma a helyhez kötöttség. A stabilitas loci elve a mai napig meghatározó. Egy folyamatosan mozgó generáció tagjai vagyunk. Mindig a következő izgalmas élményt keressük. A stabilitás fogadalma egy lázadás a felszínes nyughatatlanság ellen. Azt jelenti, ott maradunk a helyünkön és megtanuljuk elviselni a mellettünk élő embert. A közösségben jelen lévő másik személy a mi legkeményebb csiszolókövünk. A Regula kimondja, a testvérek türelemmel viseljék el egymás testi és lelki gyengeségeit. Itt kapcsolódhatunk János evangéliumához. Jézus a főpapi imában az egységért könyörög az Atyához. „Legyenek mindnyájan egyek.” Ez a fajta egység napi küzdelem a saját egónk ellen. A közösség csak a saját igazunk folytonos bizonygatásának feladásával jöhet létre.
A közösség építésének egyik legbensőségesebb eszköze a csend. A csend megteremti azt a belső teret, amelyben Isten szava visszhangot kelthet. A modern társadalom fél a csendtől. A zajjal próbáljuk elnyomni a belső bizonytalanságunkat. Benedek arra hív minket, hallgassunk el. A Regula első szava is a hallgatásra szólít fel. Ez az aktív, befogadó figyelem a lelki növekedés alapja.
Szent Benedek azt írja a Regulában, fontos kérdésekben az apátnak az egész közösséget össze kell hívnia, de az Úr gyakran a legfiatalabbnak nyilatkoztatja ki a helyes utat. Micsoda modern mondat egy szigorú hierarchiára épülő korban! Benedek felismerte a bölcsesség korfüggetlenségét. A jövő társadalma a fiatalok kérdéseire való figyelemmel maradhat életképes. Meg kell értenünk az ő belső szorongásaikat. A kérdéseik akár lehetnek kényelmetlenek. Feszegetik az elvárásaink határait. Ezek a kérdések tartanak minket ébren, mert megakadályozzák a lelki megcsontosodást.
Szent Benedeknél az istentisztelet nem áll meg a templomajtóban. Azt írja a szabályzatban, a monostor minden eszközére úgy kell tekinteni, mint az oltár szent edényeire. Nincs éles határvonal a hétköznapi és a szakrális dimenziók között. A fakanál, a kapa ugyanolyan tiszteletet érdemel, mint a kehely. Ha mi is ezzel a szemlélettel nyúlnánk a körülöttünk lévő tárgyakhoz, a környezetünk az isteni jelenlét hordozójává válhatna és minden elvégzett munka imádsággá válhat. A világ nem egy eldobható díszlet, hiszen Isten keze nyomát viseli.
Szent Pál a Filippieknek írt levelében a folyamatos örömre szólít fel minket. „Örüljetek az Úrban szüntelenül!” Ez a felszólítás abszurdnak tűnhet egy történelmi krízisekkel terhelt pillanatban. Az öröm viszont egy mély meggyőződés Isten gondviselésében. Ez a reménység áthatja az egész Regulát. „Isten irgalmassága felől soha kétségbe ne essél” olvashatjuk Benedek útmutatásai között. Ez a mondat egy erős mentőöv a modern ember számára. A legsötétebb pillanatokban is létezik egy biztos pont. A kegyelem mindig megelőzi a mi emberi erőfeszítéseinket, hiszen az Isten országa már most épül közöttünk. Egyáltalán nem egy távoli utópiára várunk. A hétköznapok apró tetteiben valósítjuk meg a jézusi szeretetet. Az evangélium örömhíre a cselekvő szeretet által válik kézzelfoghatóvá.
János evangéliuma egy drámai pillanatot rögzít. Jézus arra kéri az Atyát, hogy a tanítványok láthassák az ő dicsőségét. Mi ez a dicsőség? A szeretet teljes és tökéletes kiáradása. A Szentháromság belső élete, amely megnyílik az emberiség számára. A szerzetesi élet ennek a dicsőségnek a visszatükrözése akar lenni. A közösség minden tagja egy apró mozaikdarab ebben a hatalmas isteni képben. A mi feladatunk a világban is pontosan ugyanez. Látni a dicsőséget a másik emberben. Felismerni Isten képmását a mellettünk ülőben, az idegenben, a hozzánk érkezőben. Ez az egyetlen út az élethez a széttöredezett társadalmunkban.
Benedek földi élete egy nagyon konkrét és megrázó pillanatban ért véget. Betegségtől elgyengülve vitette magát az imaterembe a testvérekkel. Ott állva várta a találkozást a Teremtővel. Fiai karjára támaszkodva fogadta a drága úti eledelt. A teste visszahanyatlott a testvérek karjába, a lelke felszállt a mennybe. Ez az egyenes tartás a keresztény ember végső méltósága. Nincs benne rettegés a megsemmisüléstől. Egy csendes átlépés a valóságba. Vajon mi képesek leszünk ilyen egyenes derékkal állni az utolsó óránkban? Meglesz a hitünk a félelem nélküli találkozáshoz?
Ma, amikor a világunk repedezik, Szent Benedek józansága az egyik orvosságunk. Ne bonyolítsuk túl az életünket és világunkat. Hallgassunk, dolgozzunk, imádkozzunk és szeressünk. Teremtsünk rendet magunk körül, és vigyázzunk a ránk bízott dolgokra. Ha így teszünk, akkor már nem csak emlékezünk egy rég élt szentre, hanem mi magunk válunk a jelenlétének hordozóivá.
Szent Benedek nem adott kész recepteket, csak egy keretet, egy regulát, ami segít embernek maradni. A többi a kegyelem dolga. Merjünk bízni ebben a kegyelemben. Járjunk nyitott szívvel ezen az úton, és soha ne essünk kétségbe Isten irgalmassága felől.
Szent Benedek apát könyörögj érettünk! Ámen.
Forrás: Tihanyi Bencés Apátság
Fotó: Halász Gábor
