A Szociális Missziótársulat életében elérkezett a káptalani év, amely mindig a számvetés, a hálaadás és a jövő útjának keresése. Az idei év különösen is erre hív bennünket, hiszen az ősszel sorra kerülő káptalan során közösen keressük, hogyan folytathatjuk hűségesen Farkas Edith örökségét a mai világ kihívásai között. Augusztus 20-án, Szent István király ünnepén erre az útkeresésre tekintünk: mit taníthat nekünk államalapító szent királyunk keresztény felelőssége, és hogyan vezethet bennünket a Szociális Missziótársulat jövőjének építésében?
Keresztény felelősségünk a magyar társadalomban az alakulásunk óta megvolt, és a mai napig fontos szerepet tölt be. Augusztus 20-án minden esztendőben Szent István királyra, Magyarország államalapító királyára emlékezünk. Ezen a napon nem csupán történelmünk egyik legjelentősebb személyisége áll előttünk, hanem egy olyan keresztény uralkodó is, aki felismerte: egy országot nem elegendő politikailag és gazdaságilag megszervezni. Ahhoz, hogy egy nemzet valóban fennmaradjon, lelki, erkölcsi és közösségi alapokra is szüksége van.
Szent István életművére ezért nem tekinthetünk pusztán úgy, mint egy ezer évvel ezelőtt végrehajtott államszervezésre. Az általa megteremtett keresztény magyar állam eszményében az ember, az Egyház és a társadalmi felelősség összetartozott. Szent István tudta, hogy az ország jövőjét nem csupán várak, törvények és közigazgatási rendelkezések biztosítják, hanem püspökségeket és egyházi intézményeket szervezett, támogatta a keresztény hit megszilárdulását, és olyan erkölcsi rend kialakítására törekedett, amelyben az ember felelősséggel tartozik a másik emberért.
Az Intelmekben, amelyet Szent István saját fiának, Imre hercegnek szánt, újra és újra megjelenik ez a gondolkodás. A leendő uralkodónak nem egyszerűen azt tanácsolja, hogyan őrizze meg hatalmát, hanem éppen arra inti, hogy tartsa meg a katolikus hitet, erősítse az Egyházat, szolgáltasson igazságot, gyakorolja a türelmet, fogadja be a jövevényeket, és életében legyen jelen a jámborság és a könyörületesség. Az államalapítás mögött tehát az ember áll. Talán éppen ez Szent István örökségének egyik legfontosabb üzenete a mai kor számára. Államot lehet intézményekből építeni, de nemzetet emberekből kell építeni. Az embernek pedig nemcsak kenyérre van szüksége. Szüksége van otthonra, közösségre, hitre, nevelésre, biztonságra, emberi kapcsolatokra, arra, hogy valaki meghallgassa, amikor bajban van, és arra, hogy elesettségében, küzdelmeiben se veszítse el emberi méltóságát. Ezért beszélhetünk bizonyos értelemben Szent István örökségének szociális vonatkozásáról is. Természetesen nem a mai értelemben vett szociálpolitikáról beszélünk, hiszen a XI. század társadalmi viszonyai egészen mások voltak. Mégis jelen van egy alapvető keresztény meggyőződés: az erősebb felelősséggel tartozik a gyengébbért, a vezető a rábízottakért, a keresztény ember pedig nem fordíthatja el tekintetét a szükséget szenvedőktől.
Szent István Intelmei különösen érdekesek ebből a szempontból is. A király a fiát nemcsak hatalomgyakorlásra készíti fel, hanem irgalmasságra és türelemre. A jövevényekkel kapcsolatban pedig kifejezetten befogadó magatartást kíván tőle. A keresztény ország eszménye tehát már a kezdeteknél magában hordozta azt a gondolatot, hogy az emberi közösség erejét nemcsak a hatalom, hanem az egymás iránti felelősség is adja.
Talán éppen ezen a ponton érhetünk el Szent István korától közel kilenc évszázaddal később Farkas Edith korához. A XIX. század végére és a XX. század elejére Európa és Magyarország egészen más társadalmi problémákkal találta szembe magát. Az iparosodás, a városiasodás, a munkásság helyzete, a szegénység, a lakhatási nehézségek, a nők és gyermekek kiszolgáltatottsága, a családok széthullása és a társadalmi különbségek újfajta kihívást jelentettek az Egyház számára is.
Erre a megváltozott világra adott korszakos választ XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikája 1891-ben. A pápa világossá tette, hogy az Egyház nem maradhat közömbös a társadalmi igazságtalanságokkal szemben. A keresztény hit nem korlátozódhat a templom falai közé. Az ember testi, társadalmi és lelki szükséglete egymástól nem választható szét. Magyarországon is egyre többen értették meg ezt. Közöttük volt Prohászka Ottokár püspök, és különleges módon Farkas Edith is. Farkas Edith felismerte, hogy a szociális problémákra nem elegendő csupán időnkénti jótékonykodással válaszolni. Képzett, elkötelezett, hivatásszerű szociális munkásokra van szükség. Ez a felismerés vezetett végül a Szociális Missziótársulat megszületéséhez.
A Társulat ismertetésében egy rendkívül szemléletes hasonlattal találkozunk: a Szociális Missziótársulat olyan szeretne lenni a társadalom szellemi és szociális betegségeinek gyógyításában, mint a mentők a testi bajba jutott emberek mellett. Tulajdonképpen ebben benne van a Szociális Missziótársulat egész eredeti küldetése. Oda menni, ahol baj van, ahol egy gyermek elhanyagolt, ahol egy nő kiszolgáltatott, ahol egy család szétesőben van, ahol egy beteg egyedül maradt, ahol az idős ember már senkinek sem fontos, vagy ahol valaki börtönbe került, ahol a szegénység nemcsak a pénztárcát, hanem az emberi méltóságot is veszélyezteti. Oda, ahol az embernek nemcsak kenyérre, hanem reményre is szüksége van. Farkas Edith felismerése, hogy a szociális munka hivatás! A Szociális Missziótársulat korai dokumentumai különösen világosan mutatják, mennyire korszerű volt a gondolkodása. A Társulat nem egyszerűen adományokat kívánt osztani. Hivatásos és képzett nőket akart a szociális munkába állítani. A nővérek és munkatársak intézetekben, otthonokban, egyesületekben, hivatalokban, gyárakban, kórházakban, börtönökben, gyermekotthonokban és szeretetházakban vállaltak szolgálatot. Vagyis a missziós nővéreknek mindenütt ott kellett lenniük, ahol az emberi élet sebezhetővé vált. Ez volt Farkas Edith zsenialitása. Nem egyetlen feladatra alapított közösséget. Nem azt mondta, hogy a missziós nővér kizárólag gyermekeket neveljen, kizárólag időseket gondozzon vagy kizárólag szegényeket segítsen. Nem!
A Társulat küldetésének középpontjában nem egy intézménytípus állt, hanem maga az ember! A szükséget szenvedő ember. Ezért tudott a Társulat mindig alkalmazkodni az adott kor szociális szükségleteihez. Farkas Edith egyik írásában az „igazi szociális munkáról” beszélve külön említi az elhanyagolt gyermekek összegyűjtését, a börtönökben végzett patronázsmunkát, a fogvatartottak és veszélyeztetettek családjainak látogatását, a szegényügy szolgálatát, az elnyomott vagy megkárosított nők védelmét és a segítség nélkül boldogulni nem tudó tehetségek támogatását. De még ennél is fontosabb, amit mindennek a lelkéről mond. A szociális munka nem válhat puszta rendszerré, nem veszhet el belőle a személyes találkozás. Nem tűnhet el belőle a „szemtől szembe” fordulás az emberhez. Ez a missziós lelkület egyik legmélyebb öröksége! Amikor a történelem próbára tette a küldetést, a Társulat története megmutatta, hogy ez nem pusztán szép elmélet volt. Háborúk, társadalmi válságok, Budapest ostroma, üldöztetés és később a szerzetesrendek feloszlatása közepette is meg kellett találni azt az embert, akinek éppen segítségre volt szüksége. A Társulat Ostromnaplója megrendítő tanúság erről. Budapest ostromának idején az Anyaház és annak óvóhelyei nem csupán a nővérek számára jelentettek menedéket. A nővérek együtt élték át a szenvedést a környék lakóival, segítették az embereket, és még a halottak méltó eltemetéséről is gondoskodtak. A misszió tehát akkor sem szűnt meg, amikor szinte minden más összeomlott. Talán éppen ilyenkor mutatkozik meg igazán, mi a szociális misszió. Ott maradni az ember mellett! És hol van ma a szociális misszió helye? Ez a kérdés azonban nemcsak történelmi, hanem talán ez számunkra most a legfontosabb kérdés. Ha Farkas Edith ma járná Budapest, Magyarország városainak és falvainak utcáit, vajon mit látna? Hol fedezné fel korunk „rejtett társadalmi bajait”?
Mert a XXI. század szociális nyomorúsága sok esetben egészen más arcot visel, mint 1908-ban. Ma is létezik anyagi szegénység. De mellette egyre súlyosabb a kapcsolati szegénység. Vannak idősek, akiknek van lakásuk, nyugdíjuk és gyógyszerük, mégis napokon keresztül senki nem nyitja rájuk az ajtót. Vannak fiatalok, akiknek minden technikai eszköz rendelkezésükre áll, mégis magányosak, bizonytalanok, és nem találják életük értelmét. Vannak gyermekek, akik nem éheznek, mégis alig kapnak személyes figyelmet. Vannak családok, amelyek anyagilag nem tekinthetők szegénynek, mégis szétesnek. Vannak emberek, akiknek nem elsősorban pénzre volna szükségük, hanem arra, hogy valaki meghallgassa őket. Vannak fogyatékkal élők és sérült emberek, akik számára nemcsak ellátásra, hanem közösségre, lelki kísérésre és emberi kapcsolatra van szükség. Vannak kórházban fekvők, akik mellett nincs hozzátartozó. Vannak gyászolók, akik egyedül maradnak fájdalmukkal. Vannak börtönből szabadulók, akiknek senki nem segít új életet kezdeni, és vannak fiatalok, akik talán soha nem találkoztak még olyan emberrel, aki hitelesen beszélt volna nekik Isten szeretetéről. Ez mind szociális misszió.
A Szociális Missziótársulatnak ma is fontos intézményei vannak. Az idősgondozás, a gyermekek nevelése, a fiatalokkal való foglalkozás és a lelkipásztorok melletti jelenlét mind folytatja azt az örökséget, amelyet az alapító elindított. Azonban Farkas Edith szellemisége arra is figyelmeztet bennünket, hogy egy missziós közösség soha nem elégedhet meg pusztán azzal, hogy fenntartja azt, amit elődei létrehoztak. A Társulat jelmondatának evangéliumi szavai éppen ezért ma is ugyanolyan erővel szólnak: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”
Ebben találkozik egymással a szociális munka és a szerzetesi élet. A missziósnővér nem azért szolgál, mert pusztán társadalmi problémát akar megoldani, hanem azért, mert Krisztust ismeri fel a másik emberben. Ezért szükséges a Szociális Missziótársulat életében egyszerre jelen lennie Mártának és Máriának. Mártának, aki dolgozik, és Máriának, aki Krisztus lábánál ül. Imádság nélkül a szociális munka könnyen puszta aktivizmussá válik, a szolgálat nélkül pedig az imádság könnyen bezárkózássá lehet. A kettő együtt alkotja a missziós nővér életét: szemlélni Krisztust az imádságban, majd felismerni ugyanazt a Krisztust a rászoruló emberben.
Szent István a maga korában felismerte, hogy a magyar nemzet jövőjéhez keresztény lelki és erkölcsi alapokra van szükség. XIII. Leó pápa a XIX. század végén felismerte, hogy az iparosodó világ társadalmi kérdéseire az Egyháznak is választ kell adnia. Farkas Edith felismerte, hogy Magyarország szociális problémáihoz nem elegendő beszélni a szeretetről: oda kell menni az emberhez. És most rajtunk a sor, hogy felismerjük: mire van szüksége a mai embernek? Lehet, hogy a missziós nővérnek ma egyszer egy idős ember ágya mellett, máskor fiatalok között, egy fogyatékkal élő ember mellett, egy családban, egy iskolában, egy lelkigyakorlaton vagy éppen az internet világában kell jelen lennie. A forma változhat, a küldetés azonban nem. Megkeresni azt, aki egyedül maradt, s felemelni azt, aki elesett. Megvédeni annak méltóságát, aki önmagát már nem képes megvédeni, és minden emberben felismerni Krisztust.
Talán ez lehet a Szociális Missziótársulat megújulásának egyik legfontosabb iránya is: visszatérni az alapító bátorságához, miközben nem a múlt formáit másoljuk, hanem a mai kor sebeit keressük meg. Farkas Edith azért volt úttörő, mert észrevette azt, amit az ő korában kellett megtenni. Nekünk ugyanezt kell tennünk a XXI. században. Szent István ünnepe ezért nemcsak múltunk ünnepe, hanem feltehetjük magunknak a kérdést: Milyen országot építünk tovább? Olyat, amelyben az idős ember teher, vagy olyat, amely hálával tekint rá? Olyat, amelyben a fiatal magára marad kérdéseivel, vagy olyat, amelyben talál közösséget és hiteles példaképet? Olyat, amelyben a sérült ember csupán ellátott személy, vagy olyat, amelyben teljes méltóságú testvér? Szent István egy ország alapjait rakta le. Farkas Edith évszázadokkal később a maga korának társadalmi sebeire keresett keresztény választ. A Szociális Missziótársulatnak pedig ma az a feladata, hogy ezt az örökséget ne csupán őrizze, hanem folytassa és újra életre váltsa. „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”
Szerző: Sztahura Ágnes Angelika SM.
Fotó: Szociális Missziótársulat
