A XX. század elején alapítónk, P. Bíró Ferenc SJ személyesen tapasztalt sok olyan anyagi, szellemi, lelki hiányt hazánkban, melytől a népünk szenvedett, s ez indította el a Jézus Szíve Társasága létrehozása felé. Közösségünk történetének majd 100 éve több terülten igazolja elgondolását, mely szerint sokat tehetnek e hiányok enyhítése érdekében azok az Istennek szentelt életet élő nők, kiket így buzdított: „Minden cselekedetüket az Isten és emberek iránti szeretet hassa át!” Szent Ignác lelkiségét követve Istent keressük mindenben, az Ő szerető tekintetével nézünk a világra, s azt kutatjuk, mi az, amire éppen most, éppen itt hív bennünket.
Így lehetséges, hogy bár az idősgondozás nem szerepel kimondottan a karizmánk palettáján, mégis egy idősek otthonát tartunk fenn Pécelen. A szép, nagy kerttel körbevett épület eredetileg az ország első női lelkigyakorlatos házaként működött, majd a szétszóratás ideje alatt más funkciót kapott, a rendszerváltás után idősotthonként került vissza hozzánk, s azóta is ekként működik.
A 90 lakóból jelenleg hatan a Társaságunk idős testvérei. Rajtuk kívül a friss nyugdíjasként 4 órában intézményi referensként dolgozó testvérünk mellett az utóbbi hónapokban én is képviselhetem a lakók, hozzátartozók és munkatársak előtt a Társaságot.
Éppen egy éve élek a városban, s a jelenlétem - érdekes módon – a koronavírus miatt lett mindennapos az otthonban. A lakók vallásgyakorlatának biztosítása gyanánt vasárnapokon és első péntekenként szentmise hallgatása, hétköznapokon pedig igeliturgia keretében szentáldozás lehetséges. Ez utóbbi feladatot kezdetben másokkal felváltva végeztem, ám hogy minél kevesebben kerüljenek kapcsolatba a lakókkal, a mindennapi szolgálatom részévé vált.
Eredeti foglalkozásom csecsemő- és kisgyermekgondozó, az idős korosztály mindig távol állt tőlem, így eleinte Alapító atyánk fentebb említett buzdításának inkább az első része ösztönzött kitartásra ebben a tevékenységben. Ahogy telt az idő, kezdtem felfedezni azokat az ajándékokat, melyeket nap mint nap számomra rejt el az Úr e szolgálatban, s egyre inkább növekszik bennem a hála, hogy az Ő útjának egyengetésében vehetek részt a lakók szíve felé.
A mentálhigiénés csoportot többnyire katolikus munkatársak alkotják, akik nagy türelemmel segítik a lakókat hitük gyakorlásában. Tőlük tudom, hogy a demenciával élők mindent az érzelmek mentén közelítenek meg. Ez segít nekik felidézni olyan eseményeket, folyamatokat, melyekre a szellemük segítségével már nem képesek. Az a tapasztalatuk, hogy a kor előrehaladtával az Istennel való kapcsolata mindenkinek mélyül. Az egyik – pár hónapja beköltözött - lakó ezt így fogalmazta meg: „Mindig hittem Istenben, de nem voltam nagyon templomba járó. Amikor ide bejöttem, elhatároztam, hogy a hátralévő életemet egészen Istenre figyelve fogom tölteni, hogy felkészüljek a Vele való találkozásra.”
A tavaszi korlátozások idején az otthon kápolnáját – minden eshetőségre felkészülve - izolációs szobává alakította a vezetőség, s hála Istennek azóta is üresen áll. Ezért a szertartások végzése az ebédlő elkülönített részében történik. A kápolna és az ott őrzött Oltáriszentség hiánya minden lakót rosszul érint, szerettek bejárni egy kis elcsendesedésre.
A bent élő testvéreink leginkább azt hiányolták, hogy nem volt lehetőségük összegyűlni a közösségünk naponkénti imájára, amit megszokott rend szerint a kápolnában végeztek ebéd után. Mióta én tartom a hétköznapi liturgiákat, ezt a hagyományt is felélesztettük, s a szertartás után az Oltáriszentség jelenlétében imádkozunk. Erre az imára meghívjuk azokat a lakókat, akik ebbe szívesen bekapcsolódnak. Eleinte inkább csendes résztvevők voltak, majd a kitartásukat és közös imára való szomjúságukat látva kis füzetet nyomtattam nekik az imádságainkból, így még nagyobb buzgalommal vesznek részt benne. Ezt tapasztalva naponta rácsodálkozom az Úr szervezőkészségére, ahogyan valóban minden nehézséget a javunkra tud fordítani, s hálát adok Neki a lelkes kis imacsoportért. Ima után egy-egy személyes mondatra is van lehetőségünk, ismerem gondjaikat, s örömmel tapasztalom, hogy nemcsak Istenhez kerülünk közelebb mindannyian, hanem egymáshoz is. Minden nap azzal a meggyőződéssel köszönök el tőlük, hogy együttlétünk alatt a „szeretet lángoló tűzhelyét” vettük körül, ahol mindnyájan felmelegedtünk lélekben.
A konyha közvetlen közelében, ahol a test táplálására szolgáló tűzhely lángja lobog, örömmel tölt el, hogy az Otthonban részese lehetek Alapító atyánk azon vágya megvalósításának, melyet így fogalmaz meg: „…megadván a testből és lélekből álló emberi természetnek gyöngéd és kegyes tapintattal az égit és földit is.”
Több lakó már segítséggel sem tud eljutni a szertartás helyszínére, őket a szobájukban áldoztathatom meg az előírt higiéniás szabályok betartásával. A velük való találkozások által advent idején még fokozottabban átélhetem a Jézusra való örökös várakozás állapotát. Vannak, akik születésüktől fogva, mások a demencia miatt különböző hümmögő hanglejtésekkel, élénk kis szótagokkal fejezik ki örömüket, mikor meglátnak a kehellyel a kezemben, s felragyog a szemük, ha netalán álmukból ébresztem őket.
A közvetlen közelükben nem számít semmi, elvész az idő, nincs más, csak a jelen és a csend. Ebben a csendben s a Jézussal való egyesülés pillanatában megtapasztaljuk az Isten mindent átölelő jelenlétét. Ilyenkor szívesen maradok pár hosszú pillanatig mellettük, s ezalatt számtalan csodának lehetek tanúja. Egy néni, aki ragyogó szemekkel vár, s már csak szótagokat ismételget, egyik ilyen hosszú pillanatban megszólalt: „Isten.”
Mély tapasztalatom, hogy nemcsak az én jelenlétem és szolgálatom, hanem a hívő lakóké is alakítja a velük foglalkozó nővérek lelkületét. Előfordult, hogy a szobába lépve éppen azt a nénit öltöztették, akihez mentem, s ő zavarában elhárította volna a nap fénypontját, de a tudvalevően nem hívő nővér félreállva biztatta: „Tessék csak nyugodtan fogadni az Urat, mi addig várunk egy kicsit!” Minden bizonnyal bearanyozták ezzel a napját.
Mindennapi jelenlétem a vallásukat nem gyakorló lakókra is hatással van, s ha meglátnak, hangos „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” köszöntéssel fogadnak, a kerten áthaladva pedig ők is szívesen kérdeznek ezt-azt, vagy megosztanak valamit a családjukkal kapcsolatban. Mindannyian nagyon várják, séta közben figyelik a készülőben lévő látogatóház alakulását, ahol a lakók és hozzátartozók külön bejárat használatával találkozhatnak majd egy biztonságos üvegfal mögött. Bár a megvalósítás anyagiakban és feladatokban is jelentős többletet jelent az intézmény számára, befektetésnek tekinthető a lakók lelki egészsége, hozzátartozóik nyugalma érdekében.
Én pedig lassacskán megbarátkozhatok a gondolattal, hogy felfér a karizmánk palettájára az idősgondozás is, hiszen apostoli küldetésünk azokat a testvéreket szolgálni, akik valamiben hiányt szenvednek.
Kurczina Terézia SJC
Jézus Szíve Társasága Idősek Otthona: www.jezussziveotthon.hu
