A debreceni domonkos közösségben szolgáló Tokodi László OP atya a szélesebb nyilvánosság előtt is ismert: a Szólj be a papnak egyik arca, alapító tagja, a Prédikátorok vlog szerkesztője kendőzetlen őszinteségével már ezen a fórumon is találkozhattunk.
Gyakran keveredik kocsmai beszélgetésekbe, előfordult, hogy a debreceni fiatalok halloveen jelmeznek nézték a habitusát szinte állandóan viselő szerzetes öltözetét, és a vicces párbeszéd több óráig tartó beszélgetésbe torkollott. Ezek a diákok Laci atyát még a kolostorig is elkísérték, hogy megbizonyosodjanak afelől, valóban létezik ilyen Debrecenben. A domonkos szerzetes habitusában könnyen megszólítható, bár van, hogy az ellenkezőjét tapasztalja, a szentendrei Héven pl. a kalauz is kikerülte.
– Érdekes módon a pap, a szerzetes iránti tisztelet megmaradt az emberekben, az utcán például másként tekintenek rá, mint egy civil emberre, figyelik, összesúgnak a háta mögött.
– A Campus Fesztivál rendszeres résztvevője a Szólj be a papnak evangelizáció. Egyik alkalommal fiatalok szórakoztak a habitusommal, szintén valamiféle jelmeznek nézve azt, nem hitték el, hogy szerzetes-pap vagyok, és amikor megmutattam a papi igazolványomat, nem győztek elnézést kérni, megváltozott a viselkedésük, az arcszínük, elszégyellték magukat. Nyílván ez is egy jó kiindulópont volt egy nagy beszélgetésre. Egy pap megszólíthatóságát nem a kora határozza meg. Kerényi Lajos atya 92 éves, és rajonganak érte a fiatalok, szót ért velük. Az emberek főleg közvetlenséget várnak el a papoktól.
Találkoztam olyan fiatalokkal, akiknek már elege volt a katolikusságból, nyilván azért, mert nem ismerik, mert még nem beszélgettek olyan pappal, akinek fel tudnák tenni kérdéseiket. A Szólj be a papnak egyes alkalmaira is nehezen találnak olyan lelkipásztort, aki vállalná ezt a fajta kommunikációt. Fontos lenne tudatosítanunk magunkban, hogy az emberek az élet hétköznapi dolgaira várnak segítséget.
– Sokan feltesszük a kérdést, hogyan érhetjük el jobban a keresőket, hol fut zsákutcába a kommunikációnk?
– Aquinói Szent Tamás a pogányoktól is vett át módszereket. Nem félt a könyveik olvasásától, és attól, hogy párbeszédbe elegyedjen velük. Mert ami jó és igaz, azt fel tudta használni. Sokszor eretnekektől idézett. Véleményem szerint nem helyes az, ha kizárjuk az egész világot, és csak katolikus gondolkodóktól idézünk, vagy kizárólag a saját berkeinken belül mozgunk. Gyakran előfordul, hogy mi egyből elítélünk valamit, mert ellenkezik az elveinkkel, pedig lehet benne jó és igaz is.
Nézzük példaként az együttélés kérdését. Az Egyház tanítása szerint ez elvetendő. Viszont tudomásul kell vennünk, hogy ritkán találkozunk ennek az ellenkezőjével. Éppen ezért keressük meg benne azt, ami jó. Jó az, hogy akik együtt élnek, nagyon szeretik egymást, állandóan együtt akarnak lenni, keresik a boldogságot. Rá kell őket vezetni arra, hogy a házasságon kívüli együttélés még nem az, amit meg kellett találniuk. Meg kell nekik mutatni, hogy ettől van még nagyobb és szebb, teljesebb szeretet, amiért érdemes küzdeni.
– Ha megvan a módszer, akkor már csak a bátorságra, nyitottságra van szükségünk, hogy megszólítsunk, és megszólíthatókká váljunk.
– „Emeljétek fel szemeteket, és nézzétek meg a szántóföldeket: már megértek az aratásra” (Jn 4,35). Ha körbenézünk, láthatjuk, hogy már csak aratni kell, de ehhez munkások szükségesek. Én elmegyek a templom falain kívül is a peremekig. Ez a fajta irányultságom még az építőmérnöki egyetemi éveim alatt vált előttem is ismertté. A legmeghatározóbbak voltak azok az evangelizálások, amelyeket egy karizmatikus evangelizációs közösségben tapasztaltam meg. Ez a közösség fontos állomás volt a hivatásválasztásomban. Aluljárókban, nehezebb terepeken, a Rákóczi téren evangelizáltunk. Képes voltam elutazni Bajára, Győrbe csak azért, hogy két napon keresztül evangelizáljak. Elég volt három kérdést feltenni, és az emberek őszintén, mindenféle kontroll nélkül kiöntötték a szívüket, és ehhez még csak habitus sem kellett.
– Ez élő példa arra, hogy evangelizálni nemcsak a papoknak kell, hanem minden megkeresztelt embernek.
– Az embereknek hiányzik, hogy valaki végre megkérdezze tőlük, hol tart az élete, hogy van, mi az, ami bántja, mit gondol Istenről, stb., és rögtön jönnek a gyermekkori emlékek, a hozott, szerzett lelki sérülések, Egyház okozta sebek. A kereső emberek – akik még nem találtak Istenre – szeretik megosztani fájó gondolataikat olyan emberrel, aki része az Egyháznak. Bár akkor még civil voltam, de katolikus, és az Egyház egyik tagja.
„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19). Jézus nem azt mondta, hogy álljatok ide, vagy menjetek be a templomba, és majd jönnek az emberek csak úgy maguktól. Menjetek ti az emberekhez! – így szólított fel bennünket.
– Jézus felszólítására válaszként fel kell tennünk a kérdést: Hogyan evangelizálok? Talán azt gondoljuk, elég, ha csak jók vagyunk, és az evangelizálás a papok dolga.
– VI. Pál azt mondja, nagyon fontos az élet tanúságtétele, de nem szabad elhagyni a szót. Manapság – domonkos lévén – ez a vesszőparipám. Az a baj, hogy az emberek félnek megszólítani a másik embert. Mitől félünk? Attól, hogy kritikát kapunk? Hogy bár keresztény vagyok, mégsem élek úgy, ahogyan a hitem azt megkívánná? Senki nem tökéletes, mindannyian törekszünk a jóra. Nem kell félni, hitelesen be kell vállalni a hibáimat is, és akkor látják a keresők, hogy mi sem vagyunk szentek, nem kell szégyellniük magukat előttünk. Szent Péter háromszor tagadta meg Jézust. Ezt már biztosan mindenki tudta, amikor kiállt 3 000 ember elé pünkösdkor. Meg merte tenni, pedig biztosan újjal mutogattak rá. Jézus nem azt mondja, várjátok meg, amíg megszentültök, és majd akkor beszéljetek Rólam. Ilyet soha nem mondott. De mindenkinek szól, hogy menjetek… A domonkosság pont erről szól. A szó emberei vagyunk, beszélni kell.
– Mindenki alkalmas erre?
– Akinek van szája, az alkalmas. Tegyük fel magunknak a kérdést, hány embert szólítottunk meg az életünkben ezzel a céllal?
Kovács Ágnes
Forrás és fotó: www.dnyem.hu