Az Emberi Méltóság Stratégia Nyilvánosság és gyermekvédelem című műhelynap-sorozata keretében november 26-án egyházi intézmények és szerzetesrendek vezetői, illetve munkatársai, szerzetes és laikus résztvevők találkoztak, hogy szervezetük gyermekvédelmi működésmódja hatékonyabbá válhasson.
Kinek a története? – Méltóság, sajtónyilvánosság, gyermekvédelem címmel kerekasztal-beszélgetéssel indult a képzési nap, melyet Márkus Roland SP moderált. A résztvevők – Szlankó Viola (gyermekvédelmi igazgató, UNICEF), Bódis András (újságíró, Válasz Online), Dobszay Benedek OFM (szakmai vezető, Emberi Méltóság Stratégia), Kothencz János (elnök, Ágota Alapítvány), Urfi Péter (újságíró, 444.hu) – különböző területekről közelítenek a témához.
Szlankó Viola eredetileg pszichológus, az SOS Gyermekfalvak munkatársa volt sokáig; ők úttörőnek számítanak Magyarországon a gyermekvédelem (child safeguarding) területén. Kothencz János az Ágota Alapítvány önkéntese és elnöke; az általa életre hívott alapítvány már 30 éves. Bódis András, a Válasz Online újságírója elmondta, egyházi neveltetésben részesült, és „mint a tűztől, félt” minden egyházi témától, ám ezek mégis megtalálták. Már bemutatkozásában felhívta rá a figyelmet, hogy noha sokan azt feltételezik, hogy a sajtó ellenséges az Egyházzal, ha megnézik ezeket az írásokat, láthatják, hogy a szerzők alázatosan álltak a témához, és alaposan körbejárták azt. Dobszay Benedek OFM fenntartói tapasztalattal is rendelkezik; pár éve lett az Emberi Méltóság Stratégia szakmai vezetője. Urfi Péter a 444.hu portál újságírója, aki 2018 táján kezdett a Katolikus Egyházon belüli visszaélési ügyek felgöngyölítésével foglalkozni, mert ha van feltárás, akkor lehetséges a tisztulás. Dobszay Benedekhez hasonlóan tagja a Gyerekasztal Munkacsoportnak.
Márkus Roland piarista szerzetes az együtt gondolkodás vezérfonalául azt a kérdést javasolta, hogy melyek lehetnek a közös minimum elvek, amelyekkel segíteni tudjuk közös ügyünket; illetve arra kérdezett rá, kinek van joga egy ilyen ügyet a nyilvánosság elé tárni.
Bódis András reagált elsőként a kérdésre, aki felidézte a Bábel Balázs érsekkel készült nagyinterjúját, amelyet pályája egyik különösen fontos pontjának tekint. Ha szóba állunk egymással, minden más megvilágításba kerül – hívta fel rá a figyelmet. Ha befut egy kérdés egy újságtól, el kell kezdeni beszélgetni egymással; sokan ilyenkor attól tartanak, hogy valami végletes-végzetes történik. Ők, az újságírók is sokat hibáznak, segítsék őket – kérte; ahogy mondani szokták: az újságíró „hivatásos laikus”, „nem ért semmihez, de nagyon érdeklődik minden iránt”.
Szlankó Viola szerint napjainkban az értelmezések, normák annyira szétfolynak, hogy még a hasonló szakmai múltú emberek sem érzékelik azonos módon, hogy mi az, ami rendjén való, és mi az, ami nem. Kiemelte: Ma, Magyarországon gyakran a média bevonása és a társadalom ezáltal kiváltott felháborodása az egyetlen út.
Kothencz János az átláthatóságot hangsúlyozta, amire az Ágota Alapítványnál mindig is ügyeltek. A munkájukhoz való hozzáállásuk a hitükből fakad, azonban nem szándékuk mindenkit áttéríteni. Az újságírás kapcsán beszélt arról, hogy annak képviselői hatnak a közhangulatra, tematizálnak; ő maga bármilyen hátterű médiumnak készségesen ad interjút; a nyilvánosságnak fontos szerepe van. Ami szerinte fontos lenne: élni a forráskritikával az újságírásban, következetesebben gyakorolni azt. Ő a „gyermekvédelmi szakellátás nehéziparában” dolgozik, sok súlyos üggyel találkozik nap mint nap, ezek között volt nem egy olyan, amelyet a média tett még súlyosabbá. Tud ártalmas, dezinformatív lenni az újságírás – mondta, amit példákkal is illusztrált; ezenkívül a sztereotipizálás nemcsak a papokat, de a gyermekvédelmet is sújtja napjainkban. Ha van egy rohadt gyümölcs, nem kell felgyújtani az egész gyümölcsöst – intett.
Urfi Péter kiemelte, fontos, hogy legyen kapcsolat a sajtó és a gyermekvédelem között; ennek része a közlemények kiadása, a telefon felvétele is. Úgy tapasztalta, katolikus viszonylatban ez csak akkor működik jól, ha van személyes kontaktus; csak akkor lehet eljutni emberekhez, ha vannak közös ismerősök, „be kell barátkozni magad”. Ebbe ő éveket tett már bele, de mások nem fognak ennyi energiát belefektetni, inkább leírják, hogy az Egyház elzárkózott a kommunikációtól. Akik proaktívan kapcsolatba léptek a médiával, amikor bántalmazásokra derült fény, azokról senki sem kezdte azt gondolni, hogy „rossz arcok”, nem vesztette el az intézmény a hitelességét az emberek szemében.
Dobszay Benedek először is azt hangsúlyozta, Márkus Roland kérdésére válaszolva, hogy az áldozatnak mindig joga van megszólalni, és az erről való döntésében ott lehet állni mellette lelkipásztori, segítői szándékkal. Többek között arra mutatott rá, hogy nem monolit tömb sem az Egyház, sem az újságírás, intett az általánosítástól. A sajtó etikátlanságait valós problémának tartja; a sajtó hatalma a nyilvánosság, és azzal is vissza lehet élni.
Kothencz János kiemelte, méltósága az egyházi személyeknek is van, a gyermekvédelmi szereplőknek is, a gyerekeket magukat is beleértve. A valamilyen szempontból árva gyerekekről való gondoskodás az Egyház alapértékeihez való visszatalálás; ő fiatal teológusként alapította az Ágotát, sose gondolta volna, hogy egy ekkora intézménnyé válik. A kegyelmi botrány óta nehéz a helyzetük, mert a gyermekvédelmet eszközként használják fel a politikai harcban. Az Egyház történelmi küldetését teljesíti, amikor – mint Don Bosco – árva gyerekeket karol fel. Ő maga három hónapos korában került állami gondozásba, és felelősséget érez minden sorstársa iránt. A mai feszült légkör illusztrálására elmondta, hogy tíz sajtómegjelenésükből nyolc esetben jogi útra kell terelniük az ügyet. 25 ezer állami gondozott él ma Magyarországon; koronként változó sztereotípiák övezik őket: korábban kriminalizálták az onnan kikerülő fiatalokat, ma áldozatnak tekintik őket – ezt használják fel a „politikai kufárkodásban”, aminek kárvallottjai a gyerekek maguk is.
Szlankó Viola arra mutatott rá, hogy az áldozat sem akar médiafigyelmet, csak nem lát maga előtt más utat. Ha hatékony jelzőrendszer lenne, akkor nem kellene a médiához fordulni. Napjainkban egy-egy felbukkanó eset köré szerveződik a diskurzus. Évek óta létezik irányelv a szakellátás számára, van protokoll; szerinte az újságírók érdekérvényesítő munkáját ki lehetne teljesíteni azzal, hogy a rendszer jobbá tétele érdekében szólalnak fel.
Urfi Péter a kölcsönös megértés állapotát látná ideálisnak; megérteni, hogy a másik miért hibázik, látni, hogy a másik sem gonosz. Ugyanakkor idézte Hans Zollner SJ szavait arról, hogy jóformán csak akkor történt bármi a katolikus gyermekvédelemben, amikor médiabotrány lett valamiből – akkor mozdul a rendszer.
Dobszay Benedek szerint fontos, hogy „békeidőben” készüljünk fel az esetleges problémákra. Amikor elindult a Gyerekasztal, nem volt osztatlan a lelkesedés egyházi berkekben, mégis ez a kezdeményezés adott lehetőséget arra, hogy „békeidőben” megszólalhassanak a gyermekvédelemről. Nem tartja normálisnak a mai hiszterizált légkört ezekben a témákban. Emellett kiemelte a riportok végére becsúsztatott célozgatások, sejtetések veszélyeit, amelyek alaptalanul gyanúba keverhetnek másokat. Megemlítette a „másodlagos érintetti kört”, és utalt a pasztorális megszólalások csekély voltára. Az, hogy hiányzik a lelkipásztori szó, azért is rossz, mert a történetek abszurditását találkoztatni kellene a hitünkkel.
Bódis András elmondta egy korábbi tapasztalatát egy nagy cégről, melynek a kommunikációs munkatársa bármilyen botrányszagú megkeresés esetében másnapra időpontot szervezett az újságírónak, ellátta háttéranyagokkal, „árasztásos” módszerrel élt. Ezzel szemben az egyházi közegben még napjainkban is szinte „sajtóelhárító osztagok” lépnek működésbe, mihelyt megkeresik őket.
Ezen a ponton Márkus Roland felhívta arra a résztvevők figyelmét, hogy lehet időt kérni az újságíróktól, akár pár napot is; illetve hogy fontos a helyszín megválasztása a hasonló beszélgetéseknél, mert ha például megjelenik egy gyermekvédelmi szakember az intézményben, máris beindul a pletyka gépezete.
Az UNICEF számos anyagot állított össze gyermekvédelmi kérdésekben, többek között a sajtó számára is létezik útmutatójuk, ezt Szlankó Viola ajánlotta a jelenlévők figyelmébe. Az a saját tapasztalata, hogy nem feltétlenül elvetemültségből viselkednek úgy egyes újságírók, ahogy („hanem tudatlanságból” – hangzott távolabbról, újságíró részéről).
A beszélgetés lezárásaként kiemelték, fontos, hogy ilyen különböző hátterű emberek le tudnak ülni egymással; a vitahelyzetek most is előrevisznek minket; hogy az újságírók történetek révén tudnak hatni, azonban fontos a média felelőssége; hogy a kutatások szerint sok gyerek nem tud kihez fordulni, ha bajban van – legyünk mi azok, akihez fordulhat.
A szünet után kiscsoportos feladat következett: egy fiktív intézményi gyermekvédelmi helyzetet kellett checklist (ellenőrzőlista) alapján értékelni, majd közösen is megbeszélték a képzelt intézmény hiányosságait. Eközben előjöttek a gyakori problémák, és kérdéseket is feltehettek a résztvevők Dobszay Benedeknek és Márkus Rolandnak.
A sorozat következő alkalmára előreláthatólag május 6-án kerül sor; idén azonban még lesz egy fontos rendezvény: december 9-én a Sapientia Főiskolán az Emberi Méltóság Stratégia szervezésében az elkövetőkről beszélnek majd mentálhigiénés szakemberek és egyházjogász.
Szerző: Verestói Nárcisz
Forrás és további fotók: magyarkurir.hu
