– Hol születtél?
– Csodálatos számomra egy picit visszatekinteni az életre, és látni, hogy milyen utat tettem meg. Különösen, hogy messziről érkeztem ide, Magyarországra. Kongó déli részén születtem egy hívő, hétgyermekes családban. A falunkban volt templom, de iskola nem, ezért naponta gyalog mentem általános iskolába.
– Nehéz volt ott katolikusnak lenni?
– Nem mondanám, hiszen Kongó keresztény ország: lakosságának 85 százaléka keresztény, ebből 53 százalék katolikus. Ahol én születtem, ott nincs más felekezet. Nem is gondoltam soha, hogy lehet találkozni olyan emberrel, aki nem hívő vagy nem katolikus. Egy százalék muszlim vallású él Kongóban, de ők Szenegálból vagy Kamerunból jöttek. Imádkozunk az egységért, és tényleg lehet látni, hogy a különböző felekezetű emberek beszélgetnek egymással.
– De Kongóban sem lesz mindenkiből pap…
– Nem. Én már iskolásként gondolkoztam, hogy pap lehetnék, de amikor elindultam ezen az úton, a családomban anyukám nagyon nem akarta, hogy szerzetes legyek. Hiába a keresztény család, egy szülőnek nagyon nehéz, ha a fia szerzetesnek, különösen misszionáriusnak megy. Mégis, összességében azt mondhatnám, hogy Európához képest ott még van hivatás.
Nem annyira sok, de van, hála Istennek. 2007-ben 38-an kezdtük a képzést a szemináriumban, és négyen jutottunk el a papságig.
– Hol találkoztál a verbitákkal?
– A verbita rend mint missziós rend 1951-ben került Kongóba. Négy egyházmegyében szolgáltak, de az én egyházmegyémben nem voltak ott, csak a jezsuiták. Én is jezsuita gimnáziumba jártam, és ott a hivatásgondozó csapathoz kerültem. Ők sokat segítettek, és rajtuk keresztül vettem fel a kapcsolatot a verbitákkal.
– Előbb szerzetes akartál lenni vagy pap?
– Ami engem nagyon érdekelt, elsősorban a papság. A hivatás szempontjából a jezsuita tanáraim és a plébánosom segítettek abban, hogy döntsek az egyházmegyés vagy a szerzetes papság között.
– Amikor a szemináriumba jártál, már tudtad, hogy valahova elkerülsz a világba?
– Természetesen. A belépés előtt havonta voltak programjaink, ismerkedtünk a verbita szerzetesekkel, és a rendről is sok mindent megtudtunk. Mivel missziós rend, ha az elöljárók úgy döntenek, akkor menni kell. Tehát készen kell állni arra, hogy elhagyjuk a saját otthonunkat, családunkat, és oda megyünk, ahova a rend küld, ahol szükség van ránk.
– Hova mentél volna szívesen?
– A rendünk zónákban működik, egy zóna Európa, egy Afrika és Madagaszkár, egy Ázsia, és egy Amerika. A zónákon belül vannak képzési központok. Az afrikai zónában három központunk is van, ahol teológiát lehet végezni: franciául Kongóban, angolul pedig Kenyában és Ghánában. Mivel én a francia területen születtem, az volt a vágyam, hogy legalább valamelyik angol szemináriumi központba mehessek. De az első öt évben a filozófiatanulmányokat Kongóban végeztem. A noviciátus után jött a döntés az elöljáróktól, hogy nem Nairobi, nem Akkra, hanem Budapest. Így érkeztem 2012-ben ide.
– Már itt szenteltek pappá?
– Itt végeztem a teológiát, de a családtagok akkor nem tudtak idekerülni Magyarországra a szentelésre, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább otthon legyen a szentelés a fővárosban, Kinshasában.
– Mit éreztél, amikor meghallottad, hogy Magyarországra jössz?
– Meglepetést, hiszen keveset tudtam az országról. Tanultam a gimnáziumban, hogy kommunizmus volt, ahogy Kongóban is. De bővebben a vallási vagy a keresztény életről és Magyarország történetéről nagyon keveset tudtam.
– Milyen érzés volt, amikor megérkeztél?
– Pontosan novemberben érkeztem ide. Ez volt a legnagyobb ütés, amit kaptam, hiszen egy trópusi országból indulni meleg időszakban, és ideérkezni téli időszakban… – nagyon nehéz volt. Minden országnak vannak sajátosságai, más a kultúra, és újra hozzá kell szokni az embernek mindenhez. Nem volt egyszerű. Sokszor gondoltam arra, hogy lehet, hogy vége lesz számomra a missziónak, vissza kell menni haza.
– Mi volt a legfurcsább?
– A magyar ember és maga a kultúra. Visszahúzódó emberekkel találkoztam, nem lehetett velük szóba állni. Hosszabb idő alatt alakultak kapcsolatok, de az első évben nagy küzdelem volt. Ott voltunk a központunkban, a szemináriumban, Budatétényben, de nem tudtam, kik a szomszédaink. A rendtestvérekkel persze megvoltunk, de az emberekkel, akár a buszon, akár a hétköznapi életben, a nyelvi akadály miatt nehezen tudtunk kapcsolatba lépni.
– Te magad is kezdeményezheted az áthelyezésedet?
– Igen. Amikor ideérkeztem, nem éreztem jól magam a kultúra, meg az időjárás miatt. Ezek a nehézségek nagyon nyomasztóak voltak számomra. Már jeleztem az elöljáróknak, hogy nem fogok tudni itt maradni, mert nem lehetett kommunikálni az emberekkel. Akik máshonnan mennek Kongóba például francia nyelvet tanulni, azoknak hat hónap elég, hogy el tudják kezdeni a missziót. Nekem itt egy év sem volt elég. Akkor hogyan lehet itt missziót folytatni? De a türelem gyümölcse, hogy most itt vagyok.
– Végül hogy tanultál meg ilyen jól magyarul?
– A Balassi Intézetbe jártam a Gellért-hegyre, intenzív tanulás volt hétfőtől péntekig. A rendtestvérektől is sok segítséget kaptunk. Nagyon fontos a rendünkben, hogy bárhová megyünk, a helyi nyelvet meg kell tanulni, a helyi kultúrát meg kell ismerni.
– Mi hiányzik a legjobban Kongóból?
– Ha visszanézek Kongóba, a hívőknek a közösségi élete hiányzik a plébánián. Kongóban a hívek magukénak érzik a plébániát, nem minden egyedül a pap dolga. Ez nagyon-nagyon hiányzik nekem. Kongóban, amikor az emberek mennek a templomba, ha késnek, akkor otthonról kell széket venni, mert minden tele van. Tömegek vannak a templomban, itt pedig meg lehet számolni, hogy hányan vagyunk. Itt nem látod azt a boldogságot, azt az ünnepi hozzáállást, hanem szomorúak az emberek. Kongóban mindenki buzgóbban, aktívabban vesz részt a misén.
– Meg szokott látogatni a családod?
– A szüleim még nem voltak itt, csak a rokonaim Franciaországból, amikor diakónussá szenteltek. Nekem háromévente van lehetőségem hazautazni szabadságra.
– Édesanyád megbarátkozott azzal, hogy végül szerzetes pap lettél?
– Édesanyám elfogadta. Mikor eldöntöttem, hogy pap leszek, édesapám azt mondta, hogy: „Fiam, mi nem fogjuk helyetted eldönteni, hogy mit akarj az életben, hanem melletted vagyunk. Ha akarod, akkor ezen az úton fogunk támogatni.” A szüleim hozzájárulása, támogatása nélkül nem mentem volna szerzetesnek.
– Tartod a kapcsolatot az itteni afrikai papokkal?
– Kapcsolatban vagyunk az atyákkal, akik itt szolgálnak, és most nagyon örülök, hogy vannak fiatalok, akik mint kispapok itt tanulnak.
– Egy kis falu plébániáján dolgozol, ott milyen paptestvérekkel vagy együtt?
– Egy kongói rendtestvérrel vagyok. Két éve szolgálok Köröm településen, ahol a többség a roma tesóinkból áll. Tudom, hogy nem mindennapi „játék” egy lelkipásztor számára. Velük teszünk a reménység felé zarándoklatot, őket próbáljuk vezetni Isten felé, és ez egy szép dolog nekünk misszionárius szerzetesként. Jó, hogy nem egyedül vagyunk egy plébánián. Korábban voltak ott már atyák Indonéziából, Brazíliából és Indiából is.
– A plébánián a másik kongói atyával franciául beszéltek?
– Magyarul, franciául, és ha szükséges, lingalaul, kikongoul is tudunk beszélni, de a legfőbb közös nyelvünk a magyar.
– A romákkal is ilyen könnyen megértitek egymást?
– A roma testvéreinkkel könnyen jövünk össze, de a hozzáállásukat én magam igazából nem értem. Többször teszem fel a kérdést, hogy mit lehet kezdeni, amikor olyan emberrel találkozunk, aki nem tartja az igényeket. Próbálunk nekik segíteni, de többen vannak, akik úgy élnek, mintha semmit sem érdekelné őket a rend, a tisztaság. A papnak minden szükségletükre válaszolni kell, ha hiányzik nekik valami, azonnal rohannak a plébániára: „Pap bácsi, segíts”! Ha azt mondjuk, hogy most erre nincs lehetőség, akkor elmondják a magukét, hogy rossz pap vagy, meg minden. De csak nevetünk.
– Pasztorációs szempontból vannak sikerek?
– Igen. Egy részből sok siker van, más szemszögből pedig nagyon kevés. Ezzel kell élni. A lakosság többsége számára idegen a templom. A roma gyermekekkel vannak mindig sikereink, de nem jutunk messzebbre, mert mintát és példát mutató modell nagyon kevés van köztük. A romapasztoráció abból áll, hogy szeretni kell őket úgy, ahogy vannak. Le kell hajolni az ő szintjükre. Többen vannak, akik azt gondolják, hogy Isten nélkül is van élet. De milyen? Hála az Istennek, hogy vannak még rendes magyar családok, akikkel együtt próbálunk mindig segíteni, hátha valaki kibújna ebből a gödörből. Nagy feladat és kihívás.
– Hallottad Kuklay Antal atya nevét?
– Amikor a verbiták átvették a plébániát, akkor Kuklay Antal atya dolgozott ott, és egy darabig dolgozott egy rendtestvérünkkel is, aki a káplánja volt. Híres volt arról, hogy a romákkal és az elesett testvérekkel foglalkozott.
– Káplán vagy, de tanulsz is. Mit?
– A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára jelentkeztem, mert az életben mindig fontos a továbbképzés. Hittanár-nevelőtanárnak készülök. Én magamnak csinálom, de fontos a küldetésemhez is, mert jelen vagyok az iskolákban, nemcsak Körömön, hanem a fíliákon is, és szükség van hitoktatásra. Ezért is találtam jónak a képzést elvégezni.
– Magyarország az utolsó állomáshelyed, vagy bármikor tovább irányíthatnak?
– Mielőtt az embert pappá szentelik, akkor megkapja a missziós kinevezést. Akkor három országot jelölhet meg, és Róma dönti el, hogy hova küldi misszióba. Én Magyarországot kaptam, ami azt jelenti, hogy ide vagyok kinevezve véglegesen. Ha kérnék Rómából, vagy szükség volna rám más országban, akkor erre mindig késznek kell lenni, de nem gondolom, hogy innen elvinnének. Harmincan vagyunk verbiták összesen, és látjuk, hogy szükség van a magyar egyháznak a szerzetesekre. Tudunk is segíteni, akármelyik egyházmegyében is vagyunk.
Forrás és fotó: szemlelek.net