A Maurus atya pappá szentelésének 65. évfordulója alkalmából bemutatott szentmise elején a tihanyi bencés szerzetes közösség nevében Mihályi Jeromos OSB perjel köszöntötte az egykori plébániáiról – Győrszentiván, Komárom, Budapest –, valamint a Balatonfüredről, Maurus atya jelenlegi szolgálati helyéről érkezett – híveket, egyházmegyés papokat, szerzetestestvéreket, valamint Pápai Lajos nyugalmazott győri megyéspüspököt, Somogyi Sándor atyát, akit együtt szenteltek titokban Maurus atyával, valamint Takács István általános püspöki helynököt, aki a szentbeszédet is mondta.
„Kedves Maurus atya, jobb a te házadban egy nap, ezért az otthoni atyai házban töltött napokért, évekért adunk hálát és azért, hogy vállaltad a szolgálatot és gyümölcsöt hoztál, maradandó gyümölcsöt. Ezekért adunk ma hálát, köszönünk téged és minden szolgálatodat és elsősorban a Jóisten megtartó kegyelmét. Isten hozott mindenkit” – fogalmazott Mihályi Jeromos OSB a szentmise elején.
„Óriási dolog a kegyelem, hogy Krisztus papja lehetek, és nem lehet eléggé hálát adni azért, hogy ez alatt a hosszú idő alatt talán-talán hűséges is tudtam lenni; és könyörgök azért, hogy úgy fejezhessem be életemet – most már lassan közeledünk feléje –, hogy valóban Krisztussal találkozhassak” – mondta Nyiredy Maurus OSB, megköszönve mindenki jelenlétét e számára nagyon mély és fontos alkalmon. Hozzátette: „A legnagyobb élmény számomra – és azt hiszem, hogy ezért lettem keresztény –, hogy Krisztust megismerhettem. Ő valóban betölti egész életemet. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy a Krisztus iránti lelkesedés, Krisztus iránti elkötelezettség legyen jelen életünkben. Merjünk kitartani, állhatatosnak lenni az Ő szeretetében, és rajta keresztül, a Szentlélek által eljutni a mennyei Atyához.”
A szentbeszédet Takáts István érseki általános helynök, veszprémi főszékesegyházi plébános mondta.
„A mai evangéliumot úgy is összefoglalhatnánk, hogy »mondd meg, hogy imádkozol, és én megmondom, milyen Istenben hiszel«. Látjuk a farizeust és a vámost. A farizeus az ószövetségi ember módjára az tartja magáról, »én tudom azt, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy szeressen az Isten«. Míg a vámos talán már újszövetségi emberként mondhatja: »én vagyok az, akit szeret az Isten mindenestől, ez az én esélyem«. A farizeus azt mondja: »Isten szeretetét meg kell szolgálni, ki kell érdemelni.« A vámos azt mondja: »Isten szeretetét el kell hinni, ez adhat új életet.« A farizeus azt mondja: »Lám, a bűn az akadály az Istenhez, az Istennel való találkozáshoz.« Azonban ez a farizeus nem tudja azt, amit a vámos tud: hogy sokszor pont a bűn okozta seb az, ami megnyitja az ember vágyát az Isten felé, majd teret enged Isten cselekvésének.
Hogyha a farizeusra nézünk, akkor azt mondjuk, ő az az ember, aki megakadályozza, hogy az Istennel való találkozás valóra váljon. Ő egy teljesítményt váró Istent mutat a világnak. A vámos viszont felismerve saját bűnösségét, inkább meghív minket is az igaz Istennel való találkozás gyógyító örömére.
Milyen érdekes ezt a példát hallani akkor, amikor Maurus atya 65 évnyi hűségéért gyűltünk össze hálaadásra és megköszönni azt, hogy az ő egész élete az igaz Istennel való találkozás örömét hirdeti. Maurus atya életében felismerjük azt az örök ritmust, amely kétezer év óta reményt ad a világnak: a meghívás és a küldetés ritmusát. Honnan a meghívás? Mi volt, ami meghatározta az igent, mellyel a papságra, később a szerzetesi hivatásra is felelt? A felismerés, hogy az Isten az ember reménye, s hogy Isten nélkül kétségbeesettek és elhagyatottak lennénk.
Hitt ebben akkor is, amikor 1960. március 19-én, titokban, Zadravecz püspök pappá szentelte őt. Az Isten melletti döntés, a papi hivatás választása pedig még ily módon is hirdeti a hitet, amely azt mondja: Isten az ember esélye. Mert nem az elnyomó rendszerek, nem a titkos rendőrség, a megfélemlítés, nem az emberi gonoszság, hanem a szerető Isten mondja ki életünkben az utolsó szót. És milyen szép az is, hogy újra és újra megérkeztek azok, akik nemcsak Isten erejét, hanem az Ő szépségét is megmutatták neki élete során. A liturgia szépségét, amit megélt már a ciszterci atyáknál; a májusi litániák szépségét; amikor megkapta Szúnyogh Xavér Misszáléját, e gazdag örökséget; vagy amikor az első regulát átvehette – már papként – Csobánka plébánosától, amely elindította benne az újabb keresést és a bencés rend iránti szeretetet. Milyen szép ezeket ünnepelni! És azt is, hogyvégül a szeretet Istene, az Élet Ura mondja ki életünkben az utolsó szót. Az Isten az ember reménye. Kétezer éve örök ütem ez, az első tanítványok, az első apostolok meghívása is így történt.
Ha figyelmesen olvasunk, tudjuk: akkor indul el Krisztus társakat keresni, amikor Keresztelő Jánost elfogják és megölik. Amikor találkozik emberi gonoszsággal, a sötétség erejével, akkor Krisztus nem a sötétség eszközeivel válaszol, hanem elindul és társat keres a jóban. Sötétséget csak világossággal lehet elűzni, s minél nagyobb a világosság, annál kevésbé tud a sötétség uralkodni.
Isten kétezer év óta társakat hív. Hogyha az apostolok névsorát elolvassuk, meglepődhetünk azon, kiket hívott meg Krisztus: vámost, akit megvetettek az emberek, halászokat, zelótát… és meghív még sokakat, mintegy megmutatva Isten nagylelkűségét, hogy mindenkire számít.
A ma ünnepelt 65 év második eleme a meghíváson túl a küldetés. Amikor felismeri valaki, hogy nemcsak az kell, hogy Krisztust kövessük, hanem küldetésünk is van, hogy Krisztus látható legyen általunk a világban. Meghívás és küldetés örök üteme ez, amikor már nem tanítványok vagyunk, hanem apostolok, azaz küldöttek. Amikor ráébredünk, hogy most rajtunk a sor. Már nem elég tanulni, kutatni az Istent, hanem tanúságot kell tenni róla. A küldetés ideje ez.
Maurus atya 65 éve is arról szól, hogy nagyon jól tudja, mi a mulandó és mi a maradandó. Nagyon jól tudja, hogy életünk igazi távlatát az a pillanat adja meg, amikor Krisztus színről színre látjuk. Erre várunk egész életünkben, a megérkezésre az atyai házba, hogy azt, akit szerettünk, vágytunk, akinek nevében eljártunk, majd színről színre lássuk. S hogy milyen emberként érkezünk oda, az itt és most dől el.”
A szentmise szónoka végezetül hálát adott Maurus atya hivatásáért, 65 hűségben eltöltött évért, és azért az ajándékért, amit ez az élet és hűség, a megküzdött hivatás és hit jelent mindmáig. „Isten éltessen Maurus atya! Jóisten adjon még sok ajándékot nekünk!” – mondta.
orrás és fotó: Tihanyi Bencés Apátság/magyarkurir.hu
