Másfél hete Szécsényben voltunk, hogy a ferences kolostorban Barsi Balázs atyával találkozzunk, és interjút készítsünk vele a húsvéti szám címlapjára. Kivételes pár óra volt, készülés a nagyböjtre, megmerítkezés mélységben, magasságban. A ködös, nyálkás, szürke reggelen kívül rekedt minden, ami félelmetes és kopár, bent virágzó citromfa, forró kávé és remény várt ránk. Pár nap múlva kitört a háború. Hirtelen nagyon távolinak tűnt a kolostor világa. Vörösmarty sora járt a fejemben: „Mély csend lön, mint szokott a vész előtt…”
Pár nap múlva írtam Balázs atyának, hogy keresni fogom, hisz nem tehetjük meg, hogy ne essen szó a háborúról. Amikor felhívott, nem tudtunk beszélgetni, mert épp kórházban voltam egy családtagomnál (mi kicsiben is vívtuk a magunk kis háborúját). Hazafelé a villamoson újra jelentkezett, hogy nem tudja, miért voltam a kórházban, de imádkozott értünk.
Ahogy hazaérkeztem, visszahívtam, és míg a másik szobában a férjem a háborús híreket hallgatta, Balázs atya egy Magnificat antifónát kezdett énekelni a telefonban: „Tiéd a hatalom, tiéd az ország, Uram, te állasz minden nemzetek fölött, adj békét, Urunk, a mi napjainkban.” Ez a pillanat éppolyan valószínűtlen volt, mint a látogatás a kolostorban. Ahogy az életünk pillanatai egymásra vetülnek, olykor felrémlik valami a megérthetetlenből. Aztán a telefon másik végéről lassan, a jól ismert lebegő hanghordozással, lágyan, mégis határozottan belekezdett:
„A háború olyan őskáoszt robbant be a lelkembe, amelyben lehetetlen rendet tenni a teremtő, megváltó és üdvözítő Szentháromság Egy Istenbe való kapaszkodás nélkül.”
„Körülöttem érezhetően rend van. Napirend, csönd, munka, pihenés, békesség, feladatok. De a háború ténye azt mutatja, hogy az élhető emberi rend mögött óriási rendetlenség rejtőzik, amely elnyeléssel fenyegeti csöndes, szép napjaimat. Ami most történik, az az általunk kialakított káoszban történik, amelyben nem isteni rend van. Nem úgy kell élnünk, hogy csupán a saját magunk erejéből kialakított rendre hagyatkozunk. Persze realistának kell lennünk, ki kell alakítanunk egy élhető rendet, ez kötelességünk is, ám észlelnünk kell, hogy mögötte az őskáosz fenyeget. Vannak, akik úgy védekeznek ez ellen, hogy belevetik magukat és emberségüket az őskáoszba. Mások, akik békeidőben is sejtik az őskáoszt, a felületen maradva tombolva szórakoznak, a hétköznapiság és a szürkeség orgiájába menekülnek. Az állatként leselkedő zűrzavar oka, hogy felszámoltuk a teremtő Istennel való kapcsolatunkat. Ezekben az órákban egészen Istenbe akarok kapaszkodni, ahogy senki másba nem kapaszkodhatom, úgy, ahogy halálom óráján szeretnék majd Istenbe kapaszkodni, mert ezt a vele való kapcsolatot nem érinti a halál. Jeremiás siralmai hangzanak a bombázás szirénái mögött: »Jeruzsálem, Jeruzsálem térj meg a te Uradhoz, Istenedhez! Európa, Európa, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez!«”
A családtagomért mondott ima, amelyet Balázs atyán kívül még sokaktól kaptunk, meghallgatásra talált. Hát hogyne találhatna meghallgatásra a millióktól jövő és milliókért szóló ima?
Ez a nagyböjt sokunk számára tette tapinthatóvá a szenvedést, a megszokottnál is több lehetőséget kínálva az együttérzésre és a néha konkrét alakot oly nehezen öltő jócselekedetekre. A bátorságunkon (és persze a teherbírásunkon) múlik, mit engedünk ebből közel magunkhoz, és a kreativitásunktól függ, hogy megtaláljuk-e a talentumaink között azt, amellyel segíteni tudunk.
Ehhez pedig hasonló belső rendet és csendet kívánok a nagyböjtre, mint amilyet a kolostorban töltött órákban átéltünk a Képmás stábjával.
Szám Kati
Forrás és fotó: kepmas.hu