Beszélgetés Harmath Károly ferences atyával

2022. jan. 10. (hétfő) 09:15
Újvidék

Harmath Károly újvidéki ferences atyát a legtöbben az Agapé Kiadó alapítójaként, illetve a Lurkóházak atyjaként ismerik. Most az életéről mesélt nekünk, megtudhattuk, hogy a háborúk és a politikai döntések hogyan alakítottak országhatárokat és sorsokat. Történetéből kiviláglik a derűs, a jót szüntelenül tenni akaró ferences lelkület, amelyen semmi sem változtathat.

Honnan indult az élete, s milyen utak vezették önt Újvidékre?

Oromon születtem, ez egy kis falu Zenta és Szabadka között. Itt nevelkedtem ötödik osztályos koromig. Az elemi iskola fölsőbb osztályait Szabadkán végeztem, ahol megismertem a ferenceseket. Megtetszett a lelkiségük, jelentkeztem a ferences gimnáziumba, amit Zágrábban fejeztem be. A gimnáziumi tanulmányaimat megszakítva kezdtem meg a noviciátusévet, majd egyszerű fogadalmat tettem. Az érettségi után behívtak katonának, utána Fiumében, majd három évig Assisiben tanultam. Ott diplomáztam 1976-ban, abban az évben szenteltek pappá a szabadkai székesegyházban. Doktorátust a Hittudományi Akadémián szereztem Budapesten. Szabadkán, Bécsben, Nekcsén végeztem papi szolgálatot horvát és magyar közösségekben, Újvidékre pedig 1979-ben kerültem, és azóta is az itteni rendházban élek. Munkám van bőven, nem unatkozom soha! (nevet)

Újvidéken ferencesnek lenni önmagában is nagy feladat, hiszen a múlt század történései egy szép kezdet után tragikus fordulatot hoztak.

Újvidék első lelkipásztorai az 1780-as évek elején a ferencesek voltak. Nagy örömmel várta vissza a város az atyákat 1942-ben, amikor itt rendházat alapítottak. Fölvirágzott a vallási élet, ugyanakkor a dátum jól sejteti, hogy a folytatás nem volt könnyű. Az, hogy a rendházat Délvidék visszacsatolását követően létesítették, eleve meghatározta a jövőjét. A partizánok 1944. október 23-án bevonultak Újvidékre, és a magyar férfiakat gyűjtőtáborba terelték. Ekkor hurcolták el Körösztös Krizosztóm, Kovács Kristóf és Kamarás Mihály ferenceseket is. A parancsnok a beteg Krizosztóm atyát elengedte volna, de ő azt felelte, hogy csak akkor megy el, ha a társait is elengedik. Nem tették. Krizosztóm atyát a partizánok agyonverték, Kristóf atyát pedig lelőtték, Mihály atya menekült csak meg. A második világháború után a nemzeti ellentétek sem kedveztek a katolikus hitéletnek, a szép kezdet után sok küzdelem jött. Mégis, visszanézve látjuk, hogy a vértanúk magja hajtást hozott.

A háború után – a Magyarországhoz képest szabadabb Jugoszláviában – könnyebb idők következtek?

A „könnyebbség” attól is függött, hogy ki melyik részén élt az országnak. Újvidéken és Macedóniában például a kórházban megengedték a horvátországi apácáknak, hogy szerzetesruhában dolgozzanak. Viszont a horvát területen nem tehették meg ugyanezt. Ebben a rendházban is – miután a férfi ferenceseket elküldték – betegápoló nővérek laktak. A város pedig nemcsak tolerálta, hanem szerette is őket. A kilencvenes évektől ez sajnos megváltozott, ma az ortodoxia és a szerb kultúra tör előre és semmisíti meg azt, ami volt.

Ma nehezebb itt magyarnak lenni, mint harminc-negyven évvel ezelőtt?

Sajnos igen. A szerbek okosak, tulajdonképpen fegyver nélkül eltüntetik a nyelvünk és a kultúránk nyomait. Újvidéken nemcsak a katolikus közösség, hanem a magyar kulturális élet is zsugorodik. A magyar értelmiségiek szava hiányzik, szellemileg is szegényedünk. Van könyvkiadónk és napilapunk, de csökken az olvasók száma. Az elektronikus platform is oka ennek, de nem csak az.

Hogyan képzeljük el az újvidéki ferenceseknél a katolikus hitéletet?

Körülbelül háromszázan tartoznak a közösséghez, magyar és horvát nyelven lehet részt venni a liturgián. Nyolc-kilenc nemzetiség jár a horvát misére: horvát, albán, szerb és szlovák katolikusok, rutén görögkatolikusok. A magyar nyelvű szentmisét magyarok látogatják, szerzetesként, papként pedig én vagyok itt egyedül. Ezenkívül lelkigyakorlatos házat is működtetünk, valamint egyetemista kollégiumot. Jómagam a szabadkai teológián is tanítok.

Miért nem kap maga mellé segítőtársat erre a sokrétű feladatra?

Nehéz ide papot küldeni a horvát ferences provinciából, mivel ahhoz tartozik a rendházunk, mert itt magyarul és horvátul is tudni kell. A nemzetiségi problémák, az előítéletek és a nyelvi nehézségek miatt igen sok megértés szükségeltetik ebben a többnemzetiségű és -kultúrájú városban. Aki idejön papnak, annak tudnia kell szeretni, és elfogadni ezeket a helyzeteket. Az itteni nehézségek egy egynyelvű és egynemzetiségű kultúrájú ember számára rendszerint érthetetlenek és elfogadhatatlanok. Továbbá nagy hitre van szükség, itt ugyanis a szemünk láttára fogynak a hívek: meghalnak, elvándorolnak. Kevés a motivációt jelentő sikerélmény.

Ennyi nehézség közepette mégis működik itt valami, ami szép példa arra, hogy jó szándékkal lehet menteni a menthetőt. Mik azok a Lurkóházak?

Az első Lurkóház 2006-ban alakult egy kis faluban, Dreán. Egy itt tevékenykedő nővér, látva a kallódó gyermekeket, Böjte Csaba atyához fordult segítségért. Csaba testvér pedig hozzánk irányította őt, mivel nekünk már megvolt a Poverello Alapítványunk, amely a szegények megsegítésére jött létre. Mi pedig szívesen álltunk a kezdeményezés mellé, s azóta még két házat nyitottunk: Hajdújáráson és Óbecsén.

Mi az oka annak, hogy ennyi elhanyagolt gyermek van?

Alapvetően az, amit Krisztus urunk is mondott: „Szegények mindig lesznek veletek”. Ehhez járul még az általános szegénység, a munkanélküliség a sikertelen rablóprivatizáció folytán, az alkohol és sok minden más. Lurkós gyermekeinknél a nagy probléma abból is fakad, hogy a szüleik nem értek meg az apai és az anyai feladatra.

Hogyan fogadta a környezet ezeket a házakat?

Kezdetben többen is kérdezték, illetve mondták: „Mit akarunk ezekkel a gyerekekkel?”, „Ezeket nem lehet megváltoztatni!”. Utána ők csodálkoztak a legjobban, amikor látták, hogy a gyerekek megtanultak köszönni, viselkedni. Az iskolai oktatóik is érzékelik a minőségi változást, hiszen a nevelőink is segítik őket a tanulásban.

Hogyan képzeljünk el itt egy napot?

Olyan ez, mint egy kibővített napközi. Vannak gyerekek, akik már a reggelt is itt kezdik, itt kapnak ennivalót, tiszta ruhát. Sokan itt is tisztálkodnak. Nem árt nekik időnként egy kis tetűirtás sem, és amikor emberi alakot öltenek (nevet), mehetnek az iskolába. De a legfontosabb a jó szó, az ölelés, a puszi. Ezt igénylik a legjobban, fontos, hogy érezzék az elfogadást. Az iskolából visszaérkezve kapnak ebédet, egy kicsit segítenek a ház körül, és megkezdődik a közös tanulás a nevelőkkel, vagy más aktivitás. Este pedig hazamennek.

Hány gyerek tartozik egy házhoz?

A humoráról is ismert XXIII. János pápától kérdezték egyszer, hogy hány ember dolgozik a Vatikánban. Erre ő azt válaszolta, hogy körülbelül a fele. (nevet) Pontos számot nem tudok. Házanként körülbelül huszonkét-huszonnégy gyermekkel foglalkozunk, lennének többen is, de nincs többre kapacitásunk. A nyolcadik osztályig tart a lurkóságuk, addig az életkorig tudunk velük foglalkozni. A középiskolások már önállósítják magukat, de örömmel járnak vissza.

Hogyan tartják fenn ezeket a házakat?

Csak itteni adakozásból nem tudnánk megélni. A magyar állam is felkarolta a tevékenységünket, elsősorban a Bethlen Gábor Alapkezelő révén. Örülünk minden itteni támogatónak is, akiket a nagy ünnepekre meghívunk, s azt is fontosnak tartom, hogy lássa az adományozó, mit és kit támogat. Ilyenkor egészen máshogy nyílik meg a szíve.

Az adakozáson kívül mi segíthet bennünket abban, hogy a saját életünket és mások életét is jobbá tegyük?

A közéleti megosztottság sajnos Magyarországon és a Délvidéken, illetve Szerbiában is tapasztalható. A széthúzás, egymás becsmérlése olyan mértékű, hogy az már veszélyesebb, mint maga a világjárvány, amelyben élünk, és amely oly sokszor vita tárgya. Az emberek átgázolnak egymáson, nem tartják tiszteletben a másik véleményét. A személy méltósága már semmit sem számít. Lehet vitatkozni, de attól még tisztelni kell a személyt, a butaságait pedig argumentumokkal kell cáfolni!

Ez most nagyon hiányzik. Szeretem azt a kínai mondást, amely szerint, ha mindenki felsöpörne a saját háza előtt, akkor az egész utca tiszta lenne. Ez lehetne mindannyiunk számára az új esztendő első számú feladata. Ha Isten tiszteletben tartja az ember méltóságát, akkor mi is tegyünk lépéseket ennek érdekében.

 

A Poverello Alapítvány számlaszáma: 265-2410310003377-52
Külföldről (IBAN): RS35265100000001826367

http://poverello.org.rs/hu/onama

 

Szerző: Koncz Veronika

Forrás és fotó: kepmas.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
Biró Szilveszter - EM koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41