Hol születtél és nevelkedtél?
1970-ben a vajdasági Zomborban születtem, katolikus családban. Környezetünk tipikus vajdasági nemzetiségek keveréke. A rokonok és szomszédok között voltak horvátok, szerbek, magyarok, szlovákok, montenegróiak, zsidók, muzulmánok. Szűk családunkat is a sokszínűség jellemzi: édesanyám félig bajor, félig horvát, édesapám vajdasági magyar volt, félig katolikus, félig református felmenőkkel.
Apukám, szakmája mellett, ezermesterkedett: kombájntól kezdve számítógépig mindent meg tudott javítani. Szellemes, derűs ember volt, szerette a társaságot. A házunk sohasem volt üres. Gyakran teljesen ismeretlen embereket találtunk otthon, amikor ikertestvéremmel, Marival hazamentünk az iskolából. Apu meghívta őket ebédre, kávéra, mert valahol találkozott velük. Édesanyám angyali türelemmel viselte, de élvezte is, hiszen nagyon szerették és megértették egymást. Anyu most már tíz éve özvegy.
Nagymamáimtól nagyon sokat kaptam, bár ez csak a Kármelbe lépésemkor tudatosult bennem. Weinberger nagymamám, Elza, édesanyám anyukája, gyermekkoromban egészen különlegesnek számított előttem. Sehol másutt nem láttam türkiz-ezüst színű kölnisüveget, mint nála, valamint ritkaság számba mentek a miniatűr kecses kávéscsészéi is.
No és sehol sem láttam olyan hosszúkás díszpárnákat, mint nála, amelyekkel ikertestvéremmel önfeledten játszottunk, betöltve azokkal az egész szobát. Ameddig ott voltunk, nem szedte össze a szétdobált díszpárnákat, engedte, hogy kedvünkre játszunk velük. Ám bármikor újra meglátogattuk, centire pontosan a helyükön voltak. Ez a békés rend uralkodott a konyhájában is, és bár német pedáns rend dominált a lakásában mindenütt, mégsem tűnt nyomasztónak. Természetesnek hatott, hogy – amint nagymamámnál, úgy – a világban is szép rend uralkodik. Persze otthon nálunk is rend volt, de másképpen. Elza mama jóságos embersége, csöndes szeretete, valamiképpen megingathatatlan alapnak bizonyult. Mindenki meglepetésére a családban ő volt az egyetlen, aki arra a hírre, hogy kolostorba vonulok, ezt felelte: „Jól teszi”.
Teréz nagymamám, édesapám anyukája, nagyon imádságos volt. Mivel nem láttam nála rózsafüzért, csak később jöttem rá, hogy a szentolvasót imádkozta. Fekvőbetegként emlékszem rá, mert mindkét lábát amputálták, és folyton imádkozott. Istennek szinte kézzel fogható jelenléte volt a közelében. Neki tulajdonítom kármelita hivatásomat. Minden bizonnyal nagyon jóban lehetett Avilai Szent Terézzel.
Amint említettem van egy ikertestvérem, akivel nagyon jó a kapcsolatunk. Három fiúnak adott életet és már többszörös nagymama.
Hol végezted tanulmányaidat, és hogyan kerültél kapcsolatba a Kármellel?
Zomborban jártam általános- és középiskolába. A főiskolát Szabadkán végeztem, és mint másoddiplomás Budapestre jártam. Mindkét hely fontos szerepet játszott Isten felé vezető utamon.
Avilai Szent Teréz életrajzát olvasva tudtam meg, kik a kármeliták. Ekkor főiskolás voltam, és bérmálkozásra készültem Szabadkán, ahol az Avilai Szent Teréz székesegyházba jártam előkészítő hittanórákra. Egyszerű kíváncsiság vezetett, hogy többet tudjak meg az oltárképen látható szentről. A könyv, amit elolvastam, egy rövidebb biográfia volt, nem Szent Teréz híres Önéletrajza, de elég sok részletet közölt Teréz életéből, a kármelita rendről és arról a hivatásról, amely hirtelen nagyon vonzani kezdett. Ekkor tudatosult bennem az is, hogy a szülővárosomban él egy kármelita közösség. Budapesten pedig közelebbről ismerhettem meg a kármelita atyák életét. A rendházban tartott előadások alkalmain egyre mélyebben megismertem rendünk többi szentjét is.
Mikor léptél be a Kármelbe?
1996-ban nagy örömömre beléphettem a pécsi Kármelbe. Egy évig voltam jelölt és 1997. december 14-én, Keresztes Szent János atyánk ünnepén kaptam meg a rendi ruhát. Két évvel később, ugyanezen a napon tettem le az első fogadalmat, 2002-ben pedig Isten kegyelméből az örökfogadalmat.
Hogyan emlékezel vissza a jelölt időre és a noviciátusra?
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy abban az időszakban léphettem be, amikor a szentéletű Marie-Elisabeth nővér volt a perjelnőnk. Egy időben ő volt az újoncmesternőm is, azután pedig Mirjam nővér vezetett tovább. A jelöltség és a noviciátus izgalmas időszak volt. Ellentétben Lisieux-i Szent Terézzel, bennem bizony voltak illúziók, amikor a Kármelbe léptem. Ezekkel szembesülni pedig nem ment minden nehézség nélkül, de a derű, a sok jó példa, az idősebb nővérek hűsége, kitartása erősített, és mindig új lendületet adott.
Az Úrtól kapott „előleg” szeretet kezdetben sokat segített. Később először az értelmemmel láttam meg, majd pedig mint egzisztenciális valóságot fedeztem föl ezt a belépésemkor kapott kegyelmet. Tudatosult bennem, hogy az a szeretet, ami érzelmileg földrengésként hatott rám, objektíve létezik és árad felém akkor is, ha éppen nem érzem, és ha az értelmem nem is kap megvilágosítást erről. Ez a tapasztalat segített fölismerni nővéreim valóságos szeretetét, mégpedig akarati aktusaikban. Így tanítgatott az Úr szeretni.
A megpróbáltatás teli időszakokban az előbb említett kegyelmek mellett még segített Nemes Ödön atya, aki azt a maradandó igazságot égette belém, hogy Jézust nem keseríti el a szenvedés ténye az engedelmességben, mert ez annak természetes velejárója, és nem teszi az boldogtalanná.
Szükséges volt fejlődnöm ebben is: el kellett engedjem azt a vágyamat, hogy a közösség nyugalmas, békés, biztonságos hely legyen a számomra. Sok idő eltelt, míg megtanultam, hogy egy jó közösség mindig változik. Mozgásban van, és akkor is változik, ha az nem volt a terveinkben. A gyászt nem lehet megtervezni, a külső körülményeket nem lehet kiszámítani. Ez a kiszámíthatatlanság Istenbe való kapaszkodást teremt és nyitottságot Őreá. Az Úr Jézus egyébként sem a biztonságot ígérte, hanem a Gondviselést. Még mindig tanulom mindez, de most már vágyva-vágyottan.
Megélted a közösséggel a Pécsről Magyarszékre költözést, és az azt követő kolostorépítést. Mi adott erőt abban a megpróbáló időszakban?
A költözés időszaka egybeesett az örökfogadalmammal. Ez az életre szóló döntés nagy lendületet adott, a természetfölötti dimenzió elhomályosította a földi dolgokat és nehézségeket. Ugyanakkor ezt láttam a nővéreimnél is, hatalmas energiával dolgoztunk, és jókedvvel legyintettünk az elemi szükségletek hiányára. Mindenki jókedvű volt. A nagy terheket az elöljárók viselték hősiesen, Mirjam nővér és Veronika nővér. Ők tudták, hogy a valóság nemcsak a vadregényes kezdet, hanem a Gondviselés hatalmas kihívása. Ők hordozták az embert próbáló helyzetek súlyát és minket is. Megtapasztaltuk bennük a tiszta testvéri és anyai szeretetet. Példák voltak számunkra idős nővéreink is, akik a megérdemelt pihenés helyett éveiket meghazudtolva vállalták az újrakezdést, a költözéssel járó felfordulást.
Az építkezés hosszúra nyúlt és a mindennapi nehézségek mellett megterheltek bennünket a nagy betegségek, majd Kinga nővérünk halála… Az Istennek odaadott életünk valósága harcolt a törékenységünkkel, amit napról napra tapasztaltunk.
Örökfogadalmadat a magyarszéki templomban tetted le, mert még nem készült el a kolostor kápolnája. Hogyan élted meg ezt a jeles napot?
A Szentlélek védőszárnyai alatt mély boldogságban.
Édesapám szervezésében a szülőföldemről autóbusszal érkeztek az ünnepre. Az utasok között volt két pszichiáter is. Belépésem előtt ugyanis a szüleim pszichiáterhez küldtek, mert igencsak megijedtek az általam választott jövőtől. Édesapám és édesanyám külön-külön is talált egy-egy orvost, hogy beszélgessek velük. Ők közölték a szüleimmel, hogy egészséges vagyok. Mindkét orvos kérte, hogy részt vehessen az örökfogadalmamon (hét év múltán).
Az ünnep napján tizenegy órakor még köd volt. November hónapban jártunk. Ám akkor, amikor a magyarszéki templomhoz fölmentünk a dombra, ragyogóan sütött a nap és erős, de meleg szél fújt. Mi nővérek a templom előtt álltunk, fehér palástjaink lobogtak – a Lélek megtapasztalása volt.
Még most is, amikor a kolostor kertjéből látom a távolban a magyarszéki templomot, a legszívesebben megcsókolnám a falát, hiszen ott lettem teljesen az Úré és a közösségemé.
A szentek közül kik állnak hozzád a legközelebb és miért?
Avilai Szent Terézben a léleknek olyan mélysége tárul fel, hogy egy egész élet sem lenne elég arra, hogy teljesen megismerjem. Ez áll Kis Szent Terézre is.
Keresztes Szent János segített, amikor konkrét döntést kellett hoznom. Biztonsággal lehet járni az általa mutatott kitaposott úton. Rövid idő alatt elvezet a célig. Engem lenyűgözött. Főként az a vágya, hogy föltárja, mekkora szeretet adatott nekünk Krisztusban.
A sivatagi atyák is arról beszélnek, amiről Keresztes Szent János: Isten szeretetéről.
Pietrelcinai Szent Pió atyát csak egy-két éve fedeztem föl. Korábban is hallottam róla, de fenntartásaim voltak vele kapcsolatban mindaddig, amíg meg nem ismertem engedelmességét, Istenre ráhagyatkozását és törhetetlen reményét. Felszínes véleménynyilvánításomat szentül „megbosszulta” ajándékaival, melyeket atyai szeretettel adott. Újra és újra rácsodálkozom mennyire hasonló a lelkülete Lisieux-i Szent Terézéhez. Egész valójukat odaadták Jézusnak a lelkek megmentéséért. Sokat tanulok abból, ahogyan egyes élethelyzetekben viselkedtek. Szentségük nagyon megfogható és talán ezért is követésre hívó.
Huszonöt év az Úr édes igájában nem kevés idő. Mi a szerzetesi jelmondatod? Megjelölt-e téged a Kármel szűk ösvényén?
„Él az Úr, akinek színe előtt állok” (vö. 1Kir 17,1) – Illés próféta mondatát választottam az első fogadalomkor. Isten élő valóság, élőbb, mint bárki, bármi más, és megengedi, hogy szolgáljam Őt, és tanúságot tegyek arról, hogy Ő van és cselekszik.
„Szeretet az Isten, aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” (1Jn 1,16) – ez pedig az örökfogadalmi mottóm.
Ez az első mondat a Szentírásból, amit – mint eleven szót, élő valóságot – tapasztaltam meg életemben, még megtérésem előtt. Isten személyes szeretet. Később fogadalmas szerzetesként egzisztenciális kapcsolattá vált számomra. Hálát adok a meghívásért és a huszonöt évért.
„Annak pedig, aki a bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, legyen dicsőség az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön örökké! Ámen.” (Ef 3,20-21)
Forrás és fotó: Kármelhegyi Levelek 2025/1.
